„Hadd szóljanak a napok…!” címmel jelent meg 2002-ben egy gyűjtemény, mely tíz beszélgetést tartalmaz a százéves magyarországi adventmozgalom történéseiből. A különböző foglalkozású idős emberrel készített beszélgetés közreadója egy gitártanár, aki a főiskolánkat is elvégezte anno.
      Amikor sok éve megjelent a könyv, három motivációm volt, hogy olvasásába kezdjek.
Az egyik, hogy egy kecskeméti testvérünk gyűjtötte csokorba e tapasztalatokat, életpályákat. Egy másik, hogy akkori gyülekezetvezetőnk felesége idősek otthonában dolgozott programszervezőként, és így a gyereksereg, a fiatalság viszonylag sűrűn megfordult korosabb emberek között is (ünnepekkor énekeltünk, hangszereken játszottunk, verset mondtunk, ajándékot vittünk, stb.), talán mondhatom, pont egy olyan időszakomban ért a kötet megjelenése, hogy nyitottabb voltam az idősebb korúak élettapasztalatának meghallgatására.  
Ezen kívül különösen az ösztönzött még, hogy Varga Sára nénivel is készült beszélgetés, akit magamban mindig is az igazi hívő, gyakorlati keresztény képével azonosítottam. Azóta, hogy e könyv kiadódott, eltelt több mint tíz év, de az idővel nem hogy megfakult volna hite, hanem egyre élénkebb színekben tárult fel előttem is. Általa is megvilágítódhatott előttem konkrétan az elmúlt évben egy barátnője eltávozásakor, hogy mit jelent a barátság.
     

      A napokban újra kezembe vettem ezt a könyvet. Tegnap - talán általatok is ismert Kovács Pálné - Judka néni – a főiskolai zenetanárunk – köszöntött fel bennünket Enikővel keresztségünk alkalmából. Maga a beszéde is meghatott, de amikor elmondta, hogy ezt a könyvet miért adja nekünk, az érdeklődés valami különös lángja lobbant fel bennem.  
      
      Addigra, mire Orosz Csaba a ’szerző’ többszöri próbálkozás után újra megkérdezte Judka nénit, hogy elkészíthetné-e az interjút édesapjával, Gyurka bácsi már nem élt. Idősebbik lánya vállalkozott rá, hogy édesapja élettörténetét töredékekből összerakosgassa.
Nagy öröm volt számomra úgy olvasni azt a néhány oldalt, hogy már kötöttem valakihez. Ez nem csak egy ember élete volt. Valahol egy egész családé, benne Judka nénié is. Valahol az ő bontakozó gyermekéveinek, környezetének küzdelmes napjai. S azzal, hogy elolvastam, közelebb kerültem az jelenéhez, egy beérett növény megértéséhez.
Azért jelent ez számomra különösen nagy örömöt, mert láthatom, ahogyan a másfél évvel ezelőtti ide – a főiskolára - jövetelemtől Isten mindkét félben munkálkodik azon, hogy kölcsönösen nyitottabbá váljunk egymásra, Judka nénivel és Pali bácsival a férjével is. Hogy eltűnjenek a mindkét oldalon jelen lévő előítéletek és a Szeretetben felszabadulva, megismerve a másikat, megértsük egymás lépéseit, gondolatait, befogadhassuk a másik lényét.    
     Az egész fejezet, könyv elolvasása sokat jelenthet az embernek. Két részt idéznék, ami engem talán a leginkább megérintett.   


Áchim György a harmincas éveit kezdte meg, amikor Magyarország belépett a világháborúba. Szívében Istennek ezzel az ígéretével indult szolgálatba: „elesnek mellőled ezren, hozzád nem is közelít”.
     „Történt egyszer, hogy Debrecenben voltak és édesapám a debreceni állomáson teljesített szolgálatot. Az állomást bombázták.  Ott állt, őrségben volt, amikor egyszer csak látja, hogy egy asszony jön felé, karján egy ájult kisgyermekkel, akinek a fél arcbőrét levitte a légnyomás. Az asszony nagyon rossz állapotban volt. Így szólt: Vitéz úr, ha Istent ismer, vegye át tőlem ezt a gyereket, jöjjön, segítsen! Apukám gondolkozott, mit csináljon. 'Őrségben vagyok, és háború van! Dehát nekem is van gyerekem! És azt mondja „ha Istent ismer” - nem tudok mit tenni.' Odament. Nem nézett hátra, ki látja, hogy az őrszolgálatát otthagyja, átvette a gyereket, és abban a pillanatban becsapott egy bomba. Tőle nem messze egy villanypózna állt, és mint egy gyufaszál repült föl. Ha egy percet, ha csak egy negyed percet gondolkozik, hogy ő most katona vagy ember, akkor ő is a levegőbe repül. De ő a szívére hallgatott.”

 

 

 Így teltek utolsó napjai:
     „Ő az élettel betelve hajtotta fejét az utolsó álomra. Vidám, jókedvű, mindig pozitív gondolkodású ember volt és ilyen is maradt végig. A halálos ágyán azt mondta nekem (egy kétágyas kórházi szobában feküdt, ahol még tévé is volt): ’Tudod, ez egy ötcsillagos szálloda, tévé is van, de a Reisingert nem lehet fogni.’ ’Apukám, majd jössz hozzánk, és tudod, hogy mindegyik előadás megvan kazettán, majd megnézed.’ – mondtam neki. ’ ’Az más!’- mondta, és este elaludt. Szóval, minden gondolata e körül forgott.”

Gondolatok az egymás közötti kapcsolat szerepéről

Egy kicsit rendhagyó ez a bejegyzés. A legutóbbi találkozónkról hazaérve, ami ugye a közösségről szólt, és többünk szerint nagyon jól sikerült, egy e-mail fogadott régi jó barátomtól. Épp a közösségről szólt, keresztény fiatalok közt, mondhatni egy kiáltás, hogy milyen hiányosságokat él, élünk meg, és hogy tegyünk az ügyért. A levél, nem csak hogy megindítóan őszinte volt, hanem bizonyára nem csak bennem kelt olyan benyomást, hogy akár én is mondhattam volna, és hogy valaki végre ilyen szépen megfogalmazta – így hamar eszembe is jutott, hogy megkérdezem az íróját, közzétehetem-e itt. Azt mondta, örömmel.
Bár az eredeti tehát egy kör e-mail, gyakorlatias résszel is, úgy vélem, az a legjobb, ha változatlanul, és csonkítatlanul ide másolom.

Sziasztok,

Már vagy tízszer kitöröltem az első mondatot, mert nem tudom, hogyan kezdjem el...
Csak szeretném megosztani veletek a gondolataimat, amik pár napja már a fejemben vannak az egymással való kapcsolataink és közösségünk kapcsán..

Ami engem illet – hogy rögtön a közepébe vágjak – arra a belátásra jutottam, hogy nem tudok győzedelmes keresztény életet élni közösség nélkül. Kicsit félelmetes kimondanom, de konkrétabban ez azt jelenti, hogy nem tudok fejlődni a hitemben, a jellememben nélkületek.

Ugyanakkor meg sokszor azt érzem, hogy képtelen vagyok igazi, meghitt kapcsolatba kerülni bárkivel. Nem akarok erre most választ találni, de azt hiszem, hogy ez azért van, mert megbízni valakiben és közel engedni magadhoz az valahol félelmetes és mégis vágyunk rá.

Nagyon jó persze szombatonként találkozni és beszélgetni egy kicsit de az csak a felszín, annak is a legfelső vékony rétege. Nem erről a fajta kapcsolatról beszélek és szerintem egyikőnk sem erre vágyik. Hanem arra, hogy végre úgy köszönthessük egymást amikor találkozunk, mint az igazi testvérek. Mint a testvérek, akik már alig várják, hogy újra láthassák egymást és elmondhassák egymásnak örömüket, bánatukat. Őszintén, mert tudják, hogy bízhatnak a másikban. Mint a testvérek, akik szeretik egymást és nem félnek kimutatni az  érzéseiket. Mint a testvérek, akikben nem előítélet és feltételezés van a másik emberrel szemben, hanem jó szándék és segítő akarat.

Ne haragudjon meg senki, hogy többes számban írok és ne vegye magára az, akit mindezek nem érintenek. Ez csak az én tapasztalatom önmagamról és a környezetemről. Az viszont meggyőződésem, mert a valóság ezt mutatja, hogy nem vagyunk olyan közösségben egymással, amilyenben lehetnénk. Krisztus azt mondja, hogy úgy szeressük egymást, ahogy Ő szeret minket. Testvéreim, szeretjük mi ennyire egymást? És ha nem, akkor vajon megismeri-e majd rajtunk keresztül a világ Isten szeretetét?

Bevallom nektek, hogy én bizony félek. Félek szeretni bárkit is ezen a földön, beleértve benneteket is. Mindennél jobban vágyok arra, hogy tudjam szeretni a felebarátomat, a testvéremet, de annyira át vagyok itatva az önzéssel, hogy nem megy. Egyedül legalább is nem. És a napnál világosabb, hogy sátán éppen ebbe fekteti a legtöbb energiát, hogy a közösségeket – legyen szó akár egyházról, akár kiscsoportról, barátságról vagy házasságról – szétrombolja. Milliónyi eszköze van erre, ezt mindannyian tapasztaltuk már ebben az életben.

És annyi szép ígéret van, hogy efölött mégis győzhetünk, ez az egyik kedvencem:

"Ti az Istentől vagytok fiacskáim, és legyőztétek azokat; mert nagyobb az, a ki bennetek van, mint az, a ki e világban van."

Azzal is tisztában vagyunk mindnyájan, hogy egyik napról a másikra nem megy a változás. De hiszem, hogy annál, amit most teszünk sokkal többet is tehetnénk egymásért, magunkért. És ha már egymást tudjuk igazán szeretni és hordozni, elviselni egymás nyűgjét, baját, akkor talán már másokért is sikeresebben munkálkodhatunk majd. Nem tudom, hogy áldhatna meg és használhatna fel minket Isten addig, amíg nem vagyunk igazi közösségben egymással. Amíg nem szerzünk vele olyan tapasztalatokat, hogy minden látható akadály ellenére, legyenek azok bármekkorák is, meg tud bennünket szabadítani önző jellemünktől és fel tud ruházni a saját tiszta jellemével. 

Mert ha ez a csoda megtörténik, akkor lesz mit mondanunk a világnak, de addig nem nagyon, mert mi magunk sem hisszük el igazán, hogy megváltozhatunk. Akkor majd örömmel hirdetjük Isten hatalmát, mert megtapasztaltuk, hogy Ő valóban képes minket megvédeni saját önző énünktől. De ez egyedül senkinek nem fog menni!!!

Én azt látom, hogy mindannyian egyedül próbálunk győzelemre jutni de lássuk be végre közösen, hogy nem fog menni.

Mikor fogjuk vajon megtapasztalni az állhatatos közös ima hatalmát? Mikor imádkoztunk utoljára együtt egy közös ügyért vagy valakinek az ügyéért? Miért nem találunk ezekre is alkalmakat? Miért csak szombat délutánonként jövünk néha össze? Ne értsetek félre, megvan a kikapcsolódásnak és a felhőtlen, könnyed együttlétnek is a maga helye, de az arányok kicsit el vannak tolódva. Magamat érzem a leginkább felelősnek, mert olyan régóta van már ez a fejemben, mégsem szóltam. Miért? Mert legyintettem, hogy majd lesz valahogy. És valahogy mindig lesz, de ha így állok hozzá, akkor egy biztos:a szél ide-oda fog sodorni és lehet, hogy túl késő lesz, mire felismerem, hogy eltévedtem.

Most van itt az ideje, hogy keressük és megismerjük végre az Istenünket. Egyénileg is de közösségben is. Hogy tapasztalatokat szerezzünk vele, mert most még megtehetjük. Ki tudja közülünk, hogy mennyi időnk van hátra? Ismertek és tudhatjátok, hogy mindig távol tartottam magam attól, hogy jóslásokba bocsátkozzam a végidő kapcsán. Sőt, azt sem tartom jónak, hogy annyiszor elhangzik ez, mert nem is az idő sürgetésének kellene motiválnia bennünket. Ha tudnánk, hogy 150 év van még hátra a világból, akkor is buzgón kellene segítségül hívni és keresni Istent, hogy mentsen meg minket a bűn és önzés fogságából. Akkor is kutya kötelességünk lenne megtanulni szeretni egymást és békében élni. Akkor is annak kellene motiválnia bennünket, hogy van egy Istenünk és egy Megváltónk, aki meghalt értünk. Sokszor olyan távol van ez tőlem....

De én nem akarom, hogy ez így maradjon. És Istentől és tőletek kérek segítséget, hogy változtassunk ezen, mert egyedül nem fog menni. Én most csak annyit tudok, hogy ha egyedül maradunk, látszat-kapcsolatokban, akkor elveszünk. Egyelőre nem tudom a hogyant és bennem is van egy jó adag félsz, de nem akarok többé félelemben, két szívvel élni!!

Biztos, hogy nem mindannyian fogunk közösen, ugyanazon az úton haladni. De olyan jó volna, ha mindannyian megtalálnánk a közösségünket Istennel és egymással is. Ha olyan társakra lelnénk, akikkel együtt vándoroljuk végig ezt a földi életet, hogy a végén hazataláljunk és békében élhessünk végre!

Itt-ott lehet, hogy kissé szentimentális és patetikus voltam. De ahogy az angol mondja: That is the way I am. És még egyszer elnézést kérek, ha valakinek az érzéseit megbántottam volna. Nem állt szándékomban, csak egyszerűen el szerettem volna mondani nektek ezeket.

Isten áldását kívánom mindannyiótoknak a hétre,

Testvéri szeretettel,

Sanyi

Az imának értelme van

Megint vittem meghívot arra a helyre, ahova egyszer régenben is. (amit szintén akkor megírtam ide apró tapasztalatként) Pár napja próbáltam, akkor nem volt nyitva az ajtó (akkor nem imádkoztam, csak arra jártam). Ma előtte imádkoztam, mielőtt oda mentem. Nyitva volt a lépcsőház ajtaja :-) Valami kaputelefonos emberek voltak ott, és az egyik lakóval beszélgettek, hogy recseg a kaputelefon - vagy valami ilyesmi :-)
Ez nekem most megerősítés volt, hogy van értelme imádkozni.