„Tanácsoddal igazgatsz engem.”

„De én mindenkor veled vagyok,

te fogod az én jobb kezemet.

Tanácsoddal igazgatsz engem.”

(Zsolt. 73:23-24/b)

       Tegnap a herceghalmi busz szokásához híven megint késett.

Egyre inkább az az érzésem, hogy nem a vak véletlen műve mindez. Arra jutottam, hogy bizonyos esetekben kifejezetten jobban járok ilyenkor, és a végeredményt tekintve így vagy úgy, de mindig megtérül a késés.

 

   Vegyük például a tegnapi esetet. Ha nem késik a busz, akkor biztos, hogy a Kecskemétre tartó járat hátsó részében keresek ülőhelyet. De így öt perccel indulás előtt örültem, hogy közvetlen az első ajtó mögött találtam egy üres széket.

A hatvanas hölgy, kérdésemre mosolyogva válaszolt. Felajánlotta, hogy a táskámat nyugodtan toljam be a lába elé. Alig hittem a fülemnek. Ezután, megkérdezte, hogy nem szeretném-e felakasztani a kabátomat.

Az elmúlt évek tapasztalata szerint a buszon utazó emberek először is védeni szokták a mellettük ülő táskájuk helyét, majd össze-vissza mocorognak a melléjük ülő idegen miatt, de egy biztos, általában nem szoktak ilyen kedvesek lenni.   

Nem beszélgettünk az úton. De mégis megismerkedtem vele. Körbetelefonálta az egész családját, ismerősi körét. Akkor még nem sejtettem, hogy ez az egy óra hallgatás útkészítője lesz az utolsó tíz percünknek.

   Nagyon boldog volt. Telefonbeszélgetései során kiderült, hogy azért utazott Pestre, hogy elintézzen valamilyen fontos papírügyet. Amikor elkészült a lap kitöltésével, az ügyintéző azt mondta, hogy sajnos neki már lejárt a munkaideje.

Nem szeretett volna még egyszer felutazni. Szerencséjére az adminisztrátor kolléganője túlórázott, és készségesen elintézte az ügyeit. A nő annyira örült, hogy végül jól zárul az eset, hogy egy kétezrest szeretett volna valahogy feltűnés nélkül odaadni a dolgozónak. Ő azonban visszautasította.

  Érdekes volt hallgatni. Az Úr áldásáról, Istenről beszélt minden telefonhívásakor. Egyrészről boldogság járt át, másrészről éreztem, hogy tennem kéne valamit, de nem tudtam, hogy mikor, hogyan ’léphetnék felé’.

Ott ült mellettem egy nyitott ember. Nem akartam mereven, erőltetett kommentárokkal beszélgetést kezdeményezni. Vártam. Vártam, de ő csak telefonált. – „Bárcsak ő szólna hozzám”- gondoltam.

Kecskemét határánál egyszer csak felém fordult. Csak annyit kérdezett, hogy Kecskeméten szálok-e le. Mondtam, hogy igen, és visszakérdeztem, hogy ő is addig utazik-e. Nemmel válaszolt. Aztán csak úgy elkezdett beszélni arról, hogy mennyivel jobb ilyen szép buszon utazni, mint más tömegközlekedési eszközökön. Beszélt a villamoson tapasztalt félelmet keltő furcsa, mára az élet természetes részévé vált abnormális tömegről. Elmesélte a gazdagsággal és a szegénységgel való találkozásának tapasztalatait. Én meg átgondolva, hogy mikor szólaljak meg, s hogy egyáltalán mit is mondjak, fürkésztem az arcán kirajzolódó gesztusokat, és csüngtem szavain. Végül az egyenlőség kérdéskörénél lyukadtunk ki.

Már az utolsó állomás előtti közlekedési lámpák zöldjén haladtunk át. És néhány perc múlva ’zöld utat’ kaptam én is.

   Ahogy egyre közeledtem a leszálláshoz, és csak beszélgettünk, beszélgettünk, azon töprengtem, hogy mit adhatnék ennek a nőnek. Mi lenne az, amit a beszélgetésen kívül hátrahagyhatnék? A táskám csak egy „Isten beszédét”, léböjt táboros prospektust és egy a Soláról szóló – jelentkezési lappal ellátott - tájékoztatót rejtegetett. Csak a Főiskolás papír jöhetett szóba.

Próbáltam feltűnés nélkül matatni a táskámban. Mint, aki magának vesz elő egy lapot a leszállás előtti utolsó másodpercekben. Fogalmam sem volt, hogy hogyan adhatnám oda úgy, hogy valóban kellemes meglepetésként fogadja. Kértem Isten, hogy ha Ő is az átadás mellett van, teremtse meg az ideális helyzetet.

   A busz megállt, én meg felálltam, és magamra vettem a táskáimat. Már indultam is volna, amikor a nő így szólt hozzám: „Minden nap haza szoktál utazni?” – „Nem.” - válaszoltam. Ekkor esett le, hogy itt a válasz a kérésemre. Itt az utolsó pillanat. Megkaptam a helyzetet teremtő kérdést, és így a nem járok haza minden nap válasz mellé odatehettem, hogy mert itt és itt tanulok, és esetleg szívesen adok róla egy tájékoztatót, ha elfogadja, mivel úgy vettem ki, hogy ő is keresztény gondolkozású ember.

Nagyon örült. Széles mosollyal nézett rám. Azt mondta, hogy legutóbbi utazásakor is egy hívő lány mellett ült, és nagyon jó élmény volt számára. Hát, így váltunk el.

Levergődtem a buszról, előbányásztam a csomagtartóból a bőröndömet, és valami különös békességgel, jóérzéssel indultam el hazafelé, hogy Isten szeretetével és gondoskodásával van teli a föld.

   A hétvégén hallgattunk meg közösen egy a szolgálatról szóló előadást. Az előadó úgy fogalmazott, azzal a képpel élt, hogy sokszor hajlamosak vagyunk akkor nyomni a gázt, amikor piros van. Erőltetünk dolgokat. Olyankor akarunk jót tenni, amikor Isten még nem mondja, hogy „most ”.

Vagy van, amikor sárga jelzés van, és tartva attól, hogy nemsokára pirosra vált a lámpa, inkább már nem sietünk megragadni az előrejutási lehetőséget.

Azt hiszem, hogy nehéz megtalálni, - emberileg lehetetlen – hogy mikor van ott a „na most még”, vagy máskor a „már ne” pillanat. Mikor hátráltató, a másik szabadságán átgázoló gépjármű a próbálkozásunk, és mikor szabályosan közlekedő eszköz, hírvivő.

   Érdekes, különös volt érezni az egy órás pirost, a sárgáról zöldre váltó helyzetlámpát, a késztetést, hogy „most adj neki gázt”, és addig, amíg nem lesz újra korlátozott a helyzet, ebben a pillanatban, „most” add a kezébe a tájékoztatót.