Egy szomorú fejezet záródott le a mai napon.
Ma került sor barátunk, Takács Kristóf temetésére, melyen képviselhettem a csapatot. Ádámmal megbeszéltük, hogy köttetünk egy koszorút 6 virággal, annak a 6(+2) embernek a jelképében, akik a gyertyafényből még látták őt márciusban.
Hosszúhetény gyönyörű falu, talán a világ egyik legszebb ékszerdoboza. A hely, ahol élt családjával. Páran találkoztunk itt vele, a környéken esett meg Ádámmal, Krissel, és velem egy nagyon emlékezetes, éjszakai bringatúra, és voltak más élmények is, amik már ide kötöttek. Azonban most ezek a fenséges vonulatok annál szomorúbban voltak.
A temetés délelőtt 10-kor kezdődött, a Zengő lábánál lévő kis temetőben. A gyönyörű hegyoldal, szikrázó napsütés, a fekete ruhás, csendes tömeg, a gyászoló család különleges egyvelege kifejezte azt a méltóságteljes, de szomorú tényt, hogy egy barátunk már nincs.
A koszorút átadtam, majd nem sokkal később elkezdődött a szertartás. A prédikátor reményteli bizakodását fejezte ki azzal kapcsolatban, hogy a jelenlegi csupán átmeneti állapot, és viszont látjuk Őt. Témáját ezzel az egy mondattal tudnám leginkább kifejezni.
A temetés megtörténte után köszöntöttük a gyászoló családot. Kifejezték hogy sokat jelentett nekik hogy ott voltunk, el tudtunk menni. Nagyon értékes emberekként ismertem meg Őket, és van az életben olyan, amiben szeretném a példájukat követni. Most komoly terhet kaptak, azonban ahogy látom, emelt fővel viselték. Hálás vagyok Istennek, hogy adott lehetőséget elmennem (bár sokáig borotvaélen táncolt ez a bizonyos lehetőség..), képviselhettem a csapatot, és kifejezhettem ezzel is, hogy együtt érzünk/együtt érzek velük!
A halotti tor nyitott volt mindenki számára. Sok ismerős, sok ember. Azonban volt egy érdekes része. Egy diavetítéssel kezdődött, Kris életét mutatta be 15 percben, róla készült képekben.
Tuti képek, apja keze munkáját dicsérik. Egy kisbabával indult, aki hamarosan már kezdte saját arcát felvenni, majd egy mosolygós szemű, szeretni való kis zsivány teremtéssé cseperedett. Ahogy nőttön nőtt, voltak különböző arcai, vidámak, elgondolkodók, néhol szomorúak. Jött a bringás korszak, majd egy kép kopaszon a kórházban, rákos betegen amint épp gitározik. Utána érettségi kép, egyetemi időszak. Egyik képen nem volt rajta, csak a bringája, felmálházva, nekitámasztva az én felmálházott drótszamaramnak. Nekem sokat jelentett, hogy betették a válogatásba!
Egyetem befejezése, még pár emlékkép, majd a nyitva hagyott Bibliája, rajta egy cetlivel, tört dió egy tuskón, és az otthagyott kalapács, megint más eszközök, amik le lettek téve, és várják, hogy gazdájuk mikor érkezik vissza. Többé már nem fog....
Búcsúzunk közös barátunktól, és Istenhez esedezünk, hogy Ő őrizze családját, hozzátartozóit, és Ő őrizzen meg minket is, hogy együtt találkozhassunk, és örülhessünk majd, ahol már nem lesz könny, gyász, és szomorúság.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése