Váratlan áldások a nehézségek mellett

Beleolvastam nemrégiben a Tapasztalatok részbe az oldalon, és szomorúan arra gondoltam, én vajon fogok-e tudni valaha ide írni. Amúgy is eléggé kívülről csöppentem bele a csapatba, és bár láthatóan a hétvégi összejövetel jóval továbbmutat, mint gondoltam volna, de ezt hiába fogtam fel, talán csak épphogy érzékelhetőbbé tette a távolságot. Most viszont volt egy olyan momentum, ami után eszembe jutott, az ezzel kapcsolatos történetet talán megoszthatom itt.
A neheze épp azt megelőzően indult egyébként, hogy elindultam Soltvadkertre – kaptam ugyanis a rendőrségtől egy határozatot, mely szerint baleset részese voltam, 8 hónapra elveszik a jogosítványomat, 80 000 Ft büntetés, és egy kötelező utánképzés, ami, ahogy hallottam, anyagilag, időben és egyébként is elég megkeserítő. Igyekeztem ezt félretenni a hétvégére, de igazából ezzel a tudattal nem volt könnyű, mint ahogy egyébként azóta is többnyire minden este eszembe jut. Az előzményéről annyit, próbálom amennyire lehet, röviden, hogy két és fél hónapja egy ismeretlen Passat nem volt hajlandó elengedni, kétszer két sávos úton szándékosan lassított előttem, irányjelzőre nem reagált, majd amikor próbáltam megelőzni, szándékosan elém vágott a másik sávba, a külső és belső sávban egyaránt, többszöri előzési kísérletre. Végül a belső sávban elég közel mentem hozzá, amikor viszont lemaradtam, egyszer csak bevágta a féket, és vészvillogó nélkül, sötétben, a belső sávban, telefonálva kiszállt az autóból. Ekkor én elmentem, örültem, hogy végre ott hagyhatom. Gyulán, a szüleimnél egy rendőr meghallgatott még aznap este, akinek én valahogy még túlságosan is magam ellen beszéltem, nem gondoltam semmit rejtegetni, nem tudtam semmilyen balesetről, és ő is azt mondta, hogy megbízhatok benne, segít, és ha bármi lenne, meghallgatnak majd később. Ehhez képest a hideg zuhany később jött, amikor kiderült, hogy utána egy másik autó még megállt mögötte, de egy harmadik már nem tudott, és beletolta a hátuljába. Az állítása szerint pedig én mentem neki, ő azért állt meg, és a határozatból az olvasható ki, hogy az én hibám kb. az egész, így súlyosbító körülményekkel rám nézve.
Lelkileg elég nehezen éltem meg, hogy jóhiszeműen az igazságra bíztam magamat, és amikor már kb. megnyugodtam volna, hogy nem lesz semmi baj, akkor egy ennyire irreális “fenyegetéssel” szembesülök. Hozzátartozik még, hogy amikor igazán mélyen voltam az eset miatt, magamon kívül kicsit még a lelkészemet és a bátyámat is hibáztattam, vádoltam – hiszen mint azóta kiderült, valószínűleg annyi elég lett volna, hogy valaki megmondja megmondja még aznap este, hogy ne hagyjam nyitva, hogy bármi történhetett az én autómmal, hiszen nem történt, és karcolás nyoma sincs az autómon (míg, mint azóta láttam fényképen, az övének a hátulja elég csúnyán összetört), de én sajnos nem ezt jelentettem ki kerek-perec. Az volt ugyanis, hogy az egész eszement történet megestekor felhívtam a helyi lelkészt, hogy ugye, amint hazaértem, tudok vele beszélni rendesen, mert nagyon fura történetbe csöppentem (és imádkozni is akartam, az illetőért is, gondolván, hogy komoly nehézségei lehetnek, ha ilyeneket provokál); később mégis az ígérete ellenére mégsem értem el, a bátyámmal pedig sajnos azért nem tudtam beszélni akkor, mert épp haragudott rám. (A helyzet pikantériája, hogy azért, mert kiálltam valami mellett, amit én is nehezen értettem meg, amikor Istennel ismerkedtem, de mások révén tudom, hogy Isten egészen biztosan azt kérné, hogy ne tagadjam meg őt ezzel, ő viszont személyes sértésnek vette, hogy ahelyett, hogy neki segítenék, valamiféle “hóbort” miatt megtagadok egy szívességet.)
Szóval, ahogy hazaértem Szegedre Vadkertről, folytatódott a herce-hurca, többek közt megkértem egy ügyvédet, hogy segítsen, közben jött biztosítós kárszakértő (mert persze ott is el lett indítva egy ügy, talán erről szólna az egész egyébként), én meg szépen emészthettem magam ezen a történeten, azon, hogy mit hozhat a jövő, és a bizalom kérdésén, gyakran meglehetősen húsbavágóan. Sajnos azt kell mondjam, mással együtt egyébként eléggé megviselt 1-2 hét; maga a “Világíts!” is egyfelől megerősített hosszú távon, másfelől meg konfliktust is hozott felszínre, pl. a szembesülés azzal, hogy itt a helyi gyülekezetben gyakorlatilag nincsen ifjúság. De visszakanyarodva a fő szálhoz, valahol azért éreztem, hogy ki kell tartanom, és megmakacsoltam magamat, hogy legalább önállóan, úgy értem, nem emberben bízva, hanem Istennel, és Istenre bízva a dolgot kell tovább mennem. És talán még meg is erősít majd a hitben.
Voltak napok, amikor egész szépen jöttek is apró áldások, megerősítések, hogy nem hiába, és igazából ezek közül a számomra legerőteljesebbet szeretném megosztani.
Több kis dolog kapcsán időnként foglalkoztunk az ügy részleteivel, vagy próbáltunk pl. régi fényképeket előkeresni az autóról, de mivel én amúgy sem vagyok egy harcos típus, és az egész helyzet frusztrált, nem is nagyon beszéltem róla másoknak, és amikor pl. a családom ismétlődően szóba hozta, legszívesebben továbbugrottam volna. A bátyám Svájcban él, vasárnap este hívott Skype-on, és érdeklődött a friss papírokról az ügyvédtől (amiket kikért a rendőrségtől – egyébként ott is vannak furcsaságok bőven; azóta pedig ott tartunk, hogy a hódmezővásárhelyi bíróságra továbbküldték, és várjuk, hogy reméljük meghallgatnak végre), és én ismét nem túl lelkesen bonyolódtam bele egyre jobban. Közel egy óra biztosan eltelt vele késő este, de mondtam neki, hogy most már tényleg hagyjuk, mindketten fáradtak is vagyunk, késő van, másnap dolgozunk, és amúgy sincs sok lelki erőm hozzá, ehhez a nyomasztó témához. Amikor letettük, elmentem mosogatni, és közben esett le: mennyire a gondviselés dolgozott, dolgozik benne is, és hogy Isten meghallgatta az imámat is, és hogy ezen keresztül is tud megerősíteni. Gabi egyáltalán nem hívő, és én azon kapom magamat, hogy feltétel nélkül segít, visszatérően ebben az ügyben, megbízik az igazamban, meg nem érdemelten kiáll mellettem, és egyúttal önti belém a lelket meg kitartást, ami nélkül valamelyest fel is adtam volna talán, és fel se figyelnék észérvekre, részletekre. Mindezt azok után, hogy amikor miatta mentem Gyulára (az ominózus esetkor), előtte egyértelműen kijelentette, hogy akkor ő se segít nekem többet, pláne nem autóügyekben (tőle vettem ugyanis a Suzukit, és szoktam mindenféle tanácsot kérni).
Teljesen elérzékenyültem akkor egyébként, és első dolgom volt, hogy megköszönjem.
Továbbra sem tudom, mi lesz az ügynek a kimenetele, bosszúság lehet belőle rendesen, és akár 2 évig is elhúzódhat majd. Azt viszont tudom, hogy erre hosszan emlékezni fogok, különösképpen beleértve ezt az ajándékot.
És remélem, arra is, hogy folyamatosan olyanokkal találkozok, hogy a nehézségek mellett kitartóan Istenhez fordulva erősödhet meg az ember a hitben.

"És nem tanítja többé senki az ő felebarátját, és senki az ő atyjafiát, mondván: Ismerjétek meg az Urat, mert ők mindnyájan megismernek engem, kicsinytől fogva nagyig, azt mondja az Úr, mert megbocsátom az ő bűneiket, és vétkeikről többé meg nem emlékezem.”
Jer 31,34