egy érettségi története

Az elmúlt tanévem az eddigi legtöményebb és leghosszabb évem volt, kerestem önmagamat, kerestem Istent, és mindent megkérdőjeleztem, amit eddig követtem, viszont semminek nem jártam utána. Elképzelhető, hogy mekkora bizonytalanság volt az életem. Annak ellenére, hogy viszonylag rendszeresen imádkoztam és olvastam a Bibliát, nem igazán tudtam hinni bennük. Mindent amit kértem imában, miután az valóban teljesült, nem tudtam elhinni, hogy azt Isten tette. Mindegyiket meg lehetett magyarázni azzal, hogy ezt csak bebeszélem magamnak, csak igazolni akarok valamit, amiben nem is hiszek. Tudni kell rólam, hogy nagyon izgulós ember vagyok, amit kezelni még nem, leplezni viszont már egész jól megtanultam. Az összes nyilvános szereplés és vizsga, ahol teljesíteni kellett, hatalmas félelemmel tudott eltölteni, amitől sokszor annyira leblokkoltam, hogy egy épkézláb mondatot nem tudtam összerakni. Mindezekhez hozzájön még a lusta és halogató természetem, aminek köszönhetően az egész pár éves anyagot a vizsga előtti két hétben próbáltam meg az agyamba tömni, ami ugye egész évben nem ehhez volt hozzászokva, úgyhogy elég nehezen akarta ezt a sok infót befogadni. Ezek tehát az érettségim előzményei. Az írásbelim előtt is izgultam, sőt végigizgultam, de végig is imádkoztam és hála Istennek, a várakozásomon felüli eredményt adott. Nagyon hálás voltam , de ahogy közeledett a szóbeli, úgy nőtt a félelmem is. Akárhányszor rágondoltam, szabályos gyomorgörcsöm lett, amit nem bírtam leküzdeni. Ugyanis az én nagy félelmem, hog meg kell szólalnom és szóban kell bizonyítanom. De hát az érettségi közeledett, a félelmem nőtt, a hitem pedig nulla volt. Ekkor történt (kevesebb, mint egy héttel az szóbeli előtt) az, hogy megtudtam, hogy az egyik kedves ismerősöm (aki szintén idén érettségizett, csak pár héttel előbb )kórházba került. Felhívtam, hogy vígasztaljam, meg bátorítsam. Ebből a vígasztalásból és bátorításból az lett, hogy az érettségiig naponta beszélgettünk nem a betegségről és nem is arról, hogy meg fog gyógyulni hamar, vagy ilyesmi. Akkora hittel és olyan vidáman tudott beszélni, ami nem jöhet abból, hogy ő egy ilyen alkat(nem ilyen alkat), sem abból, hogy beletörődöt abba, hogy ki tudja medig benn kell maradnia. Ez csak abból jöhetett, hogy mélyen elhitte, hogy most ez a jó Isten akarata, és ez a tökéletes. És ez (és az, hogy tudtam, hogy nem azért hiszi amit hisz, mert erre nevelték-bocsánat az adventista gyerekektől-hanem azért hisz, mert kereset és talált) adott hitelt annak az sms-nek, aminek a végét idézném: "További szép napot, jó készülést, és ne feledd (tapasztaltam) a jó Isten ott van, és sokat segít akármennyire is lehetetlennnek tűnik valami. :-) " Ez volt az, amitől teljesen lenyugodtam, olyan lelki békém lett, amit nem lehetett megmagyarázni magamnak, és a maradék időmben azzal a boldog tudattal készültem, hogy az Isten él és biztosan a legjobbat fogja kihozni ebből a helyzetből És valóban az érettségin végig érezhettem, hogy velem volt és adta a gondolatokat, úgyhogy jó eredményt tudtam elérni, amiért nagyon hálás vagyok, de méginkább azért, hogy biztosan tudhatom, hogy Ő él, és amit megígért, "Békességet hagyok néktek, az én békességemet adom néktek, nem úgy adom én néktek, a mint a világ adja. Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, se ne féljen!" azt be is tartja.