Térdeplő csend ...

      Törökkoppányban tegnap kezdődött el az idei Tolerancia/ Mozgássérült tábor. Az utóbbi két évben voltam szemlélője és segítője a turnusnak, egyszer két kedves mosolygós életvidám lány szobájában, tavaly pedig a konyhán szorgoskodva. Az idén is szerettem volna húgommal a konyhára segítőnek menni. Azonban, amikor – nemrég - anyukánk kórházba került, lemondtuk a táborozásainkat, mert úgy éreztük, hogy itthon van ránk szükség. Már hazaengedték, és itthon gyógyulgat. A folyamat időt igényel, de ez is egyfajta tolerancia, türelem tábor az embernek, amit bizonyára a Jóisten mindannyiunk épülésére, jellemfejlődésére fordít, ahogy azt tapasztaljuk is nap mint nap.

Ma reggel felhívtam egyik régi – tolerancia táboros - szobatársamat, aki egész évben várt a nagy találkozásra, de sajnos most nem jött össze. Röviden, de jót beszélgettünk. Amikor leültem az ágyam szélére, és valami lelki ’finomság’ után kutattam szememmel a polcomon, egy vékony füzetre esett a pillantásom. A kis könyv címe: TÉRDEPLŐ CSEND. Még két éve vettem meg egy a táborban megismert embertől. Miután elolvastam, jöttem rá, hogy a tárborban csak egy vékony szeletét ismertem meg. Valójában e versgyűjtemény segített megláttatni velem, rejtett értékeit, hogy ki is ő, mi az ember, és versei által Istenhez is közelebb kerülhettem. 

A könyv első lapjai így mutatják be az írót, a kötetet:

"Az élet igenlése, a Végtelen keresése, szeretetvágy öröm, hogy van tavasz, napfény, hogy újjászületik a természet, játékos kedv, mert a nyelvvel játszani is lehet: néhány motívum a kezünkben lévő kötetből. Átjárja ezeket a verseket a Biblia ihletése, némi bölcselkedő hajlam, és egy megismételhetetlen, egészen egyedi világlátás. Igen: mert aki ezeket a költeményeket megírta, apró gyermekkorától egészen másként van szüleire, hozzátartozóira, az emberekre utalva, mint a legtöbb ember. Tolókocsiban éli életét. Bonyhádon született 1960. november 8-án. Édesanyja Szőts Erzsébet, édesapja Aizenpreisz Dezső. Írói neve A. Dezsső Károly. Az 1961-ben jelentkező vírusos influenzajárvány következményeként agyhártyagyulladást kapott. Azóta önálló mozgásra nem képes. Beszélni szavanként tanult. A Pető Intézetben végezte az általános iskola első 3 osztályát. Majd Zircen folytatta: édesanyjával ketten tanultak, a tanév végén bizottság előtt vizsgázott. A felső tagozatot úgy végezte, hogy elmentek hozzá a tanárok a lakásukra. Zirci tanárok oktatták, veszprémiek vizsgáztatták, amikor a Veszprémi Dolgozók Önálló Gimnáziumát végezte. Leérettségizett. Rengeteget olvasott, bár eleinte nehezen tudott könyvet lapozni. Szülei sokat utaztak vele az országban, hogy a valóságban is láthassa, amiről olvasott. Második gimnazista korában kezdett verseket írni.

    Jó szívvel ajánlom mindenkinek ezeket a verseket: a mosolygó szemű, fizikai létében másokra utalt embertől ajándékot kapunk. S rádöbbenünk: mindannyian egymásra vagyunk utalva.

    Ő miránk, mi őrá: hogy igent tudjunk mondani az életre." 

Korzenszky Richárd OSB

A. Dezső Károly az alább idézett verse ragadott meg ma reggel.

Úgy érzem, hogy egyben nincs különbség közöttünk. Emberek vagyunk mindannyian. Legyünk látszólag épek, mindannyian nyomorultak vagyunk. Ugyanakkor ennek felismerésében rejlik a megoldás, ez menthet meg minket. Annak kimondása, hogy „Nincs erőm Uram!”. És az, hogy ennek felismerése Krisztus szeretetének koldusaivá tegyen minket. Olyanokká, akiknek, ha mindenüket el is viszi az élet millió – különböző okból eredő - fizikai-lelki értelemben vett árvize, nem szűnnek meg imádkozni, Istenhez fohászkodni.

Árvizi ima

Jön a víz!

Megroppanó házgerinc.

Létem szennyes árba

fulladó!

Nincs erőm Uram!

Kétségbeesésem

halálos csenddé

nő bennem!

Iszapba vesző

hitem s reményem romjain

koldusa vagyok

szeretetednek!

Külsővat, 2001. március