"És mielőtt kiáltanának,én felelek...."

Az előző tapasztalathoz szeretnék én is egy hasonló élményemet elmesélni. Engem nagyon megnyugtatott,amit Csongor is átélt,hogy Isten nem várja el,hogy kényszerből adakozzuk, vagy bármi mást, amit Érte teszünk kötelességből végezzük. Ezért ajándékozta nekünk a szabad döntést, szabad akaratot. Nem robotokat szeretne, hanem embereket! Akik azért követik, mert Vele akarnak közösségben élni és bármit tesznek, szívből és örömmel teszik az Ő dicsőítésére.

Olyan február környékén alakult ki bennem erősebben, hogy szívesen elmennék gyülekezetbe ,hogy még többet megtudjak Róla és hogy más hívő emberekkel is találkozhassak. A bárkával minden vasárnap járunk templomba. Legtöbbször az evangélikusba. Ami szép és jó és Istenről szól, de mégsem érintett meg annyira. A mise elkezdődik, majd véget ér. Az emberek beülnek a templomba, majd haza mennek. Néhányan ugyan még beszélnek az ajtóban egymással, de ők már régebb óta ismerik egymást. Én nem tudtam senkivel se beszélni és őszintén megvallva Istent sem éreztem olyan erősen jelen a "Gottesdiensteken".Ráadásul vasárnapot ünnepeltek, ami nekem sosem jelentett semmi különlegesebbet, nem úgy mint a szombat. Ha nem is értettem,meg e napnak a szentségét, de ezt a napot mindig is szerettem valamiért.:) Emlékeztem viszont,hogy otthon a mi kis gyülekezetünkben milyen szívélyes hangulat uralkodott és igaz csak egy kis szobácska méretű teremben voltak az Isten tiszteletek, de mégis úgy éreztem: Isten itt van velünk. Kevesen is voltunk, de így mindig volt kivel beszélgetni. Mint egy család:)

Ezt megemlítettem a munkatársaimnak és mivel tudták,hogy én anyukám részéről adventista vagyok(ha még nem is vagyok bemerítkezve), olyan aranyosak voltak, hogy a közelben utána néztek, hogy hol van ilyen gyülekezet. A szomszéd városban találtak is egyet. Márciusban elkísért két munkatársam. Először azért jöttek, mert azt hitték ezek az adventisták valami szektások és féltettek és le akarták ellenőrizni őket, hogy ezután elengedhetnek- e egyedül hozzájuk :) Persze rögtön elcsodálkoztak, hogy milyen kedves emberek járnak oda és hogy rögtön velünk is összebarátkoztak. Ők is kevesen vannak, mint egy család:) Mégis, talán ezért, de nagyon bensőséges és meghitt hangulat uralkodik. Ráadásul szinte mindig vidámak és mosolyognak, mégis komolyan veszik a hitüket. Ezután természetesen rám adták "áldásukat" a munkatársaim, hogy járhatok ide, sőt azóta már az egyik eljött velem még egyszer és egy harmadik asszisztens is, és még egy ember kérte, hogy eljöhessen oda velem.

Ezután, amikor csak tudtam és szabad napot kaptam, jártam a gyülekezetbe. Kedvesek voltak és szerettem ott lenni, csak valahogy mégis sokszor volt bennem egy kis szorongás vagy egy érzés, hogy kicsit kívülálló vagyok. Egyrészt ugye a nemzetségem (pedig sok orosz is a gyülekezet tagja volt), másrészt, hogy kevés fiatal volt. Vagy nálam sokkal fiatalabbak, vagy kicsit idősebbek és már házasok. De ők azért mindig próbáltak szárnyuk alá venni. Az egyik, ami miatt sokszor tartottam, az a szombat iskolai beszélgetéseink végén, kisebb csoportokban való imádkozás. Ilyenkor hárman- négyen összeálltunk és mindenki imádkozott. Ekkor mindig rosszul éreztem magamat, mert ha nem imádkozom, akkor úgy gondoltam, hogy az olyan tiszteletlenség, ha magyarul imádkozom akkor is, de németül meg nem ment még olyan jól. Egyik szombaton a beszélgetés előtt,már éreztem a görcsöt a gyomromban és már nem is a témára figyeltem,csak, hogy mindjárt vége és imádkoznunk "kell". Ekkor a szombat iskolai vezető lezárta a beszélgetést és azt mondta,hogy mivel most már kicsit túlléptük az időnket így most ő imádkozik csak.
Tudom, hogy ez nagyon apróság és talán mások nem is értik miért aggódtam, de Isten tudta, ő látta és segített. Annyira megkönnyebbültem. Később meg mondták, hogy nyugodtan imádkozhatom magyarul is:)

A másik "félelmem" azt volt, hogy mivel busszal jártam mindig korábban értem, oda mielőtt kinyitották volna a gyülekezeti házat. Nem akartam ott állni az ajtóban, mert azt olyan furának éreztem, de sétálni sem akartam addig elmenni, mert mi lesz ha közben jönnek meg és akkor nyitják ki,de látják, hogy én pedig éppen megyek egy másik irányba. Most már látom, hogy milyen butaságokon aggódtam, de akkor ez komoly problémának tűnt :) Egyik szombaton is utaztam és megnyomtam a leszállásjelző gombot,amikor láttam, hogy közeledik a megálló. Sípolt is egyet és ki is jelezte a buszsofőrnek, de azon a napon nem állt meg ott, ahol eddig mindig. Meg is ijedtem ,mert a következő megálló a végállomás lett volna és nem tudtam milyen messze van, hogy visszaérek-e egyáltalán kezdésre. De nem volt mit tennem, a végállomásnál leszálltam és visszagyalogoltam. És mikorra érkeztem meg? Pont akkor mikor az ajtót kinyitották.:):) Alig tudtam visszatartani, hogy ne nevessek. Mintha Isten így szólt volna hozzám: "Ne aggódj ilyenek miatt,nézd csak, ha kicsit később szállsz le ,akkor időben érkezel és még sétálsz is előtte egyet"

Ekkor rájöttem,hogy Ő mindent megtesz, hogy amit szívből Érte teszünk, abban semmi kényszer, szorongás ne legyen. Minden zavaró tényezőt elhárít, hogy csakis arra koncentráljunk, hogy Vele legyünk. Hihetetlen nekem még most is, hogy ilyen kis embereken, mint én is vagyok és még ilyen semminek tűnő apróságokon is rajta van a szeme és segít.

Mielőtt nekiláttam, ezt elmesélni, imádkoztam, hogy segítsen és, hogy egy olyan igeverset is találhassak, ami illik erre a történetemre. Ahogy felálltam ima után,kinyitottam a Bibliámat és csak úgy céltalanul kinyitottam és hol akadt meg a szemem? :

"Megkerestem az Urat és meghallgatott engem, és minden félelmemből kimentett engem." (Zsolt. 34:5)
És egy másik:
" És mielőtt kiáltanának én felelek, ők még beszélnek, és én már meghallgattam." (Ésaiás 65:24)