Einstein bölcsessége

Einstein sok bölcs megállapításai, és meglátásai között szerepel a következő mondat:

„Életedet csak két módon élheted: az egyik, ha semmit nem látsz csodának, a másik, ha mindenre, mint csodára nyílik a szemed”

Tapolyai Emőke, egy nagyon őszinte hívő asszony és pszichológus egyik előadását hallgattam. Ő mesélt a nagymamájáról. Egy olyan nőről, aki bár az emberileg nézve tanulatlannak minősült, de az Istenbe vetett hitén keresztül mégis ámulatba ejtő bölcsességgel rendelkezett. Ő ugyanis a legnagyobb Tanítótól tanult mindent és mindig valami újat. 

Ez a pszichológus nő , jó néhány évet Amerikában élt. Oda vitték ki egyszer a nagymamát, ugyanis nagyon beteg volt és szerették volna megműttetni. Igazság szerint már csak hónapjai voltak hátra az életéből. Ahogy kiért, Amerikába, a „ csillogás” hazájába, nem a kirakatok varázslatos kínálatát fürkészte. Ahogy végig haladt azon az úton, ahol Emőke minden nap az iskolába ment, így szólt:

„Istenem, milyen csodálatos platán törzsek!” Olyan dolgora csodálkozott rá, ami a többi embereknek fel sem tűnne. Teljesen megszokottnak, szinte értéktelennek látszódhatnak mások szemében, a megannyi drága, kívánatos árut reklámozó kirakatok tömegei mellett.

 Ez az idős asszony azonban, pár hónap élettel még előtte, képes volt rácsodálkozni Isten gyönyörű teremtett világának „apró” tagjaiban. Milyen békesség és öröm élhetett a szívében!

Ahogy ezt a történetet meghallottam, be kell hogy valljam, kicsit elszorult a szívem. Egy fiatal fiú jutott eszembe, nagy, őszinte, tiszta kék szemekkel. Úgy gondolom, mindannyian tudjátok, kiről van szó. Neki sem volt már olyan sok hátra ebből a földi életből, bár ezt ő nem tudhatta. Eljött ő is a kis csapatunkkal, hogy a kis-kunsági dombok rónáit bejárja. Varázslatos környék, az biztos. Legalábbis nekem, alföldi leánykának mindig is ezek a kis homokdűnék, a végtelenben elszórtan, magányosan álldogáló fenyőfák és az árvalányhajak hullámzó áradata voltak a szívem közepén. Az Öcsémmel, aki még inkább e táj szerelmese, mint én, biztosak voltunk benne, hogy mindenkinek ugyanígy fog tetszeni. Örömmel vezettük ki a „ kis gyertyafényeket” a dombokra és nagyon jót sétáltunk.

Miközben visszaértünk hozzánk a kirándulásból  korgó gyomorral, és anyu finom főztjével tankoltuk tele magunkat, ez a kék szemű fiú egy kölcsön kért Bibliával a kezében elindult „felfedezni” a falut.

Amikor már mindannyiunk hasa megnyugodott, mi is szerettünk volna elindulni, hogy a falut is megnézzük. Akkor jött éppen vissza a fiú.

Azt hiszem, sosem fogom elfelejteni azt a jelenetet és  a szavakat amiket mondott. Megállt előttünk, békés boldogság ült az arcán és azt mondta: 

„Ilyen gyönyörű falut, utcákat még sohasem láttam! „

Hát gondolhatjátok mennyire elcsodálkoztam. Most jöttünk vissza a mesés fenyves és dombok világából és ez srác azt mondja, hogy igen, az is nagyon szép, na de a falu…! 

20 éve élek itt és nagyon-nagyon szeretek itt lakni, de egyetlen egyszer sem csodálkoztam rá, hogy igazából milyen gyönyörű faluban is ez.

Olyan mintha ez a kék szemű fiatal megnyitotta volna a szemem. Azóta, ha végig nézek egy-egy löszös homokkal fedett, girbe -gurba utcácskán, megtelik a szívem hálával és megállapítom, hogy igazán gyönyörű! 

Úgy gondolom, nem csak a bálványokra igaz, hogy „szemeik vannak, de nem látnak” (Zsolt. 115:4).

Bárcsak minden nap rátudnánk csodálkozni Istenre, ahogy akár a ködös, borongós nappalban is ott van egy-egy már jól ismert és megszokott erős fában, vagy a nagymamánk ráncos kezében, a szomszéd köszönésében….

„ Mert Ő benne élünk, mozgunk és vagyunk”

/Ap.csel. 17:28/