Tehát odáig jutott bennem ez a dolog, hogy megfogalmaztam magamnak, hogy milyen egy igazi adventista. Valahogy így kezdődött az írásom: egy igazi adventista reggel korán kel, ébredéskor rögtön legalább fél liter vizet megiszik, reggel legalább másfél órát Bibliát olvas és imádkozik, reggelire mindig müzlit eszik szójatejjel, és gyümölcsöket, vagy kását... nem is folytatom tovább! Ahogy ezeket a dolgokat megfogalmaztam, rájöttem, hogy ebben az egészben nem találom Istent... és hogy milyen romboló hatású, ha ilyen vagy hasonló elvárásoknak akarok megfelelni azért, hogy hívő lehessek.
A sok elvárásban nem találom meg Istent. Persze jók ezek a dolgok, nem kell őket elvetnem, de Istent nem ezeknek a cselekvésében kell keresnem. Isten valahogy egészen egyszerűen a szívemben próbál szólongatni, és szeretné, ha az életemet és döntéseimet megosztanám Vele, átadnám Neki. Ezt a "halk és szelíd hangot" kell keresnem, és észreveszem, hogy amikor ezt sikerül felismernem, és engedek neki, akkor érzem, hogy vezetve van az életem, jó irányba halad, és békességet kapok. Jó megtapasztalni, amikor a teremtő Isten, akár csak apró dolgokon keresztül is, de észrevehetően válaszol, cselekszik az életemben. Jó rábízni magamat erre az Istenre, aki ilyen bensőségesen próbál együtt lenni velem. Ugyanakkor azt érzem, még nagyon sok tanulni valóm van. Sokszor nehezen teszek különbséget a saját gondolataim és Isten késztetése között, és még nagyon figyelnem kell, hogy érzékeljem és felfogjam...
Egyre jobban látom, hogy minden nap újból meg kell újítanom az Istennel való kapcsolatomat. Valóban hasonlít az Istennel való kapcsolat a párkapcsolatra. Ahhoz, hogy jól működjön, szükséges folyamatosan egymásra hangolódni.
"És kerestek engem és megtaláltok, mert teljes szívetekből kerestek engem."
(Jer. 29:13)
Tényleg minden nap akkor sikerül a legjobban, ha Istenre hangolódunk. Úgy hallottam ezt valakitől, hogy Isten mindig adásban van, csak a mi antantennánk nincs mindig ráirányítva.
VálaszTörlés