„ ... Kicsoda hasonló az Úrhoz, a mi Istenünkhöz,
aki a magasságban lakozik?”
(Zsolt. 113:5)
Péntek
délután a budapesti János Kórházba volt időpontom a térdemmel ultrahangra (mert
két hete ráestem a küszöbre a húzódzkodó rúddal való barátkozásom után). Mivel
mást is el szerettem volna intézni, így még délelőtt felutaztam. Betettem egy
újságot és egy könyvet is esetleges ajándékozás céljából, gondolván magamban,
bárcsak ’elhinthetném’ őket valahol. Az utóbb említett másik elintéznivalót halasztani
kényszerültem, úgyhogy volt néhány hosszú első ’jövőbenézésemkor’ üresnek látott
órám. Egy padon ücsörögtem a János Kórház épületlabirintusa közepén, és a
közelben halkan csordogáló szökőkutas tavacskát hallgattam, néztem a
viszonylagos távolból. Elő-elővettem saját olvasmányaimat is, de a mély
tartalom, s az utazás fáradalma arra késztetett, hogy inkább szemlélődjek, s
hallgassak el belül, hogy megszűnhessen a folytonos tevékenykedés, és a
tétlenségbe egy másfajta beszéd folyhasson.
Izgalmas délutánom lett. Filmet néztem. A
vásznon galambok szálltak le egy fa meztelen száraz testéről, majd újra fel a
görbe karokra. Gyönyörű fa volt. Tökéletes madarak, tökéletes szárnycsapások. A
szökőkút oldalán egy lentebb fekvő épület tavacskájához csordogált tovább a
víz. Különösek voltak nem csak a tollakon játszó, a víz színén megcsillanó
fények, hanem a gondolatok, amelyek a természet egyszerű pompája láttán
születtek meg bennem. Az Isteni teremtett világról, gondoskodásáról, a
szépségről, a nyugalomról … a szeretetről.
Emberben
még meglátjuk az egyéniséget, talán még egy kutyában, macskában, lóban is, de
ráeszmélni, hogy akármilyen piciny lény legyen is, minden egyedi, és minden
galamb másképp mozog, másképp megy, mástól fél, máshol szeret pihenni, s van
kedvenc faága … Meghajlásra, mély csodálatára, hálaadásra hívott ezen a
délutánon az Alkotó.
Az emberek jöttek-mentek. Nagymamák nézték
unokáikkal a tavirózsákat, úgy láttam, halakat kémleltek a növények közt. Egyre
többen fordultak meg az amúgy első ránézésre nem sokat ígérő meder körül.
Kezdtem én is kíváncsi lenni, s mivel az árnyékban hűvös volt, felálltam, hogy szemügyre
vegyem a tavat. Középütt egy magas - az évek folyamán zöldre színeződött -
szobor állt. Egy madár, hátán egy kisgyerek. Közelebb hajolva, színes halak
szlalomoztak a bimbózó és teljesen kinyílt kelyhű tavirózsák között.
Visszaültem a padra, s most már az új felfedezés szemüvegén át néztem a szobor
felé. Úgy, mint aki már tudja, hogy mi van a tóban. Lassan néhány óra alatt ismerősömmé
vált a hely, kicsit hozzám is nőtt. S arra a megállapításra kellett jutnom, nem
vesztek ki még teljesen e városból sem a szép helyek, akármennyire igyekszik is
az emberi gonoszság a környezet gyászruhába öltöztetésére.
Most
így írás közben Radnóti verse jutott eszembe. Ha néhány tartózkodó röpke
pillanatra lettem volna e parkban, - ’bemegyek az épületbe, kijövök,
hazamegyek’ -, s úgymond ’gépen szálltam volna fölébe a tájnak’, akkor soha nem
láttam volna meg annak a kis élő közösségnek az ősz eleji működését, egy napját.
Többet
kéne megállnunk. Hogy ne csak felülről, kívülről, hanem belülről szemléljünk. Valóban
amennyire Isten által megérthetjük, megértsük a létezésünkben, mások
létezésében rejlő szépségeket, s ne csak ránézzünk a szeretet
megnyilvánulásaira, hanem nézzük, szemléljük őket, időzzünk rajtuk, kapkodás
nélkül. Ez a nap újabb figyelmeztetés volt számomra, mert hajlamos vagyok akkor
menni, amikor meg kellene állni, és akkor állni, amikor útra kéne kelni.
Ültem, felálltam, sétáltam, néztem az
egészségügyi dolgozókat, a betegeket, a látogatókat, a bicegőket, a
lendületesen sétálókat, a cigarettát kérőt, a felháborodottat, a közönyöst … a
küzdő embert. Közben a percek múltak …
Már
csak egy órám volt az előjegyzett időpontig, így gondoltam, előbb leadom a
papíromat, hátha beszólítanak, és egy korábbi vonattal hazamehetek. Így is
történt.
A
legnagyobb boldogságom az volt, hogy a térdemben minden a helyén állt, és ha
még fájt is, de megnyugodhattam abban, hogy nincs nagy baj és valószínűleg nem
fog hosszú ideig megmaradni a negatív érzés. Belül szárnyalva az örömtől,
hálával telve sétáltam a buszmegálló felé reménykedve, hogy valamiféle csodával
határos módon elérem a vonatot. Amikor még papír szerint a kórházban kellett
volna lennem, már a szerelvényen ültem annak ellenére, hogy a jegypénztárak
előtt kígyóztak a sorok, kísértve az embereket, hogy hátha kijönnek a sodrukból
látva a ketyegő időt, az előttük ügyetlenkedő pénztárosokat és vásárlókat.
De visszakanyarodva a történet elejére, és
egy kicsit a végéhez fonva a kezdeti szálakat, vágyam volt arra, hogy
beszélgethessek valakivel. Már nem is igazán azon gondolkoztam, hogy mi lesz az
újsággal, a könyvvel – hiszen nem egyszer tértem haza a berakott könyvekkel -,
hanem hogy valakivel csak úgy beszélgetni, ismerőssel összetalálkozni de jó
lenne. Ültem a kabinban és olvasgattam néha felnézve, hogy kik haladnak el a
folyosón üres hely után kutatva. Egyszer csak két ismerős gyerekarc suhant el
előttem, és az anyukájuk is megjelent. Kerestem a tekintetét mosolyogva, hátha
észrevesz. A köszönés után továbbment az előrerohanó gyerekei után. Gondolkoztam.
’Eléggé úgy tűnik, hogy kevés a hely a vonaton, és ha most felállok, és utánuk
megyek, akkor egyáltalán nem biztos, hogy lesz hely ott, ahol ők leültek.’
Felálltam, és elindultam utánuk. ’Ha csak állóhely lesz, akkor sem hagyhatom,
hogy egy vonaton utazzunk, és ne beszélgessünk, amikor olyan ritkán
találkozunk.’ Két kocsi átpásztázása után végre megtaláltam a két gyereket, és
még hely is volt mellettük. Amikor az anyuka meglátott a fülkében leírhatatlan
örömmel ölelt át.
Egész
végig beszélgettünk. Szüksége volt rá, hogy elmondhassa küzdelmeiket – s rám is
építőleg hatott-, és azt hiszem erőt adott neki az is, hogy én is elmondtam a
mi családunk nehézségeit. Felmerültek olyan kérdések is, amire elsőre nem
tudtam mit mondani. Ott ültem vele szemben, és bár tudtam, hogy helytelen az
elgondolása, de nem tudtam, hogyan és mit mondjak. Nem akartam bólogatni,
hiszem nem értettem egyet, de egyértelmű, hogy a ’nem helyes, mert nem’ sem lett
volna megfelelő válasz, meggyőző érv. A Jóisten segített válaszolva Hozzá
küldött fohászaimra. Így Jézus földi életének példáin, felidézve egy-egy hithőst
a Bibliából sikerült arra terelni a hölgy tekintetét, s magamét is, hogy bár a
küzdelem nehéz, de ha akkor segített Isten és ma is ugyanaz, akkor nekünk is
támaszunk lehet.
Boldogan
szálltunk le a vonatról hátunkon a táskánkkal, szívünkben pedig a legdrágább kinccsel,
az Élő Igével.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése