„Nem engedi, hogy lábad inogjon…”

     Még júniusban elhalasztottam vizsgákat, köztük az etika és bevezetés szigorlatomat is. Egyrészt nem éreztem úgy, hogy az előttem álló egy-két hétben el tudnám sajátítani az anyagot, másrészről anya kórházba került, és ezért még a vizsgaidőszak vége előtt hazajöttem.  

Úgy terveztem, hogy majd jól beosztom az időmet, és gondoltam, az előttem álló két hónap bőven elég lesz a pótlásra. A napok teltek-múltak, az elmaradt beadandók elkészültek, és tanulgattam is, de egyre világosabbá vált, hogy ez a nyár is el fog röpülni.

Minden napom megtöltődött, aminek örültem, mert nincs annál rosszabb, amikor haszon nélkülinek érzi magát, napját az ember. A tábori munka, ha egész napos odafigyelést is kívánt és sokszor szorultunk plusz erőre, csodálatos volt. Nem cserélném le azt a két hetet, az akkor megélteket. És az itthon töltött napokat sem adnám semmiért. A kihívások, küzdelmek, a belőlük való Isteni erővel való győztes kikerülés boldog tapasztalatai az egyik legszebb emlékei a nyárnak.

Igyekeztem az év közben elhanyagolt dolgaimmal is foglalkozni, családdal, barátokkal, és elcsendesedni, de a herceghalmi viszonylagos béke-sziget után egy zakatoló világban találtam magamat. Esténként a főtérről hallatszódtak hozzánk a nyári szórakozás zajai, reggel a mentők szirénái törték meg a csendet… és a különböző programok és hetenként, naponként változó időbeosztás a reggeli és esti elcsendesedésem terén is próbára tettek.  

Aztán egyszer csak eljött az az utolsó két hét, amit Herceghalmon terveztem tölteni. „Csak én és a könyvek”- gondoltam. Ekkor kiderült, hogy Zsuzsa néni ifjúsági tábora Bózsva helyett ott lesz megtartva. Bár tudtam, hogy ebből így nem sok tanulás lesz, de éreztem, hogy nem véletlen, hogy végre elmehetek, ráadásul húgom is így eljöhetett. Hamar megbarátkoztam a gondolattal.

Apa ’költöztetett fel’. Ez volt az egyik legnagyobb örömöm, mert látszott rajta, hogy az a másfél nap, ami csak egy felutazás, röpke ottlét, hazautazás volt, mennyire felüdítő hatással volt rá. Új arcok, régi ismerősök, családias légkör, beszélgetések, a bennünk rejlő gondolatok elmondása, és mások meghallgatása …

Vasárnap vége lett a tábornak, és hétfőn az utolsó táborozók is hazamentek. Este a bölcsességirodalom vizsga után üresen kongott a kollégium. És megint rájöttem, hogy a társaság hiánya legalább annyira hátráltatója az előrehaladásnak, mint a barátok-tengerében való egyidejű dúskálás. Egyedül éreztem magamat, ez-fájt az fájt fizikailag, lelkileg meg a barátok, család távolsága. Az anyag hegyóriásnak tűnt, a problémáim tenger mélynek, és mindezt még emberi nagyítóval el is méreteztem. De, szerencsére elég hamar elhatároztam, hogy ez nem mehet így tovább. Valamit tenni kell!

Úgy döntöttem, hogy bekopogtatok egy iskolatársamhoz, hogy van. Kicsit furán éreztem magamat, mert az utóbbi évben talán egyszer voltam a szobájában … Barátságos ajtónyitással fogadott, és nagyon jót beszélgettünk. Szégyelltem magamat, amiért nem kerestem jobban vele a kapcsolatot eddig, de örültem annak, hogy a felismeréshez, amire a Jóisten bizonyára már előbb próbált már elvezetni, végre eljutottam.

Ezután tudatosabban kerestem az alkalmakat, vagyis ami kínálkozott, azt próbáltam megragadni, nem hagyni, hogy csak úgy kihasználatlanul ott maradjanak. Ha lementem a konyhába megszólítottam, aki ott tevékenykedett. Amikor narancssárga volt a telihold végigmentem a kollégium szobáin, és mindenkitől megkérdeztem, ’Láttátok? Narancssárga a telihold!’ Jó volt egy kicsit megmosolyogtatni őket. Szóval kezdett egyre izgalmasabbá válni a hetem. Hihetetlen volt. Nem voltunk többen, nem voltak nagyobb programok, de az, hogy az egymás melletti létünkbe életet vittünk megtöltötte a hétköznapokra nehezedő csendet. Így mindenki jobban tudta végezni a kötelességeit is. Néha nagyon pirinyó dolgok kellenek ahhoz, hogy a színtelenből színes legyen. Egy kis napfény elhintése mindenki életében, ami visszaragyog ránk is.

A vizsga előtti éjszaka nehezen tudtam elaludni, de végül sikerült. Az a vágyva vágyott ’legalább kettes legyen meg’ is elég elérhetetlennek tűnt. A reggeli bátorítások, amelyeket a barátaimon keresztül kaphattam fentről, megerősítettek. Biztos voltam benne, hogy az Ő nevét segítségül hívva nem maradhatok segítség nélkül. Út közben is sok bátorító dolog történt. Egy lány elmesélte saját vizsgázási tapasztalatát. Egy főleg évszámokból és adatokból álló tétel volt az egyik része a szigorlatának, és ő nagyon örült neki. Nem értettem. Én nagyon nem szerettem volna azt a tételt kapni, mert a magolás nem erősségem, de kiderült, hogy mivel akkor ő még a magyar nyelvvel külföldi lévén hadilábon állt, és az évszámokat és az adatokat értette leginkább, így a legmegfelelőbb tételt kapta. Aztán egy levelezős hallgatóval is sikerült beszélgetnem. Minden arra bátorított, hogy azzal az Istennel, aki érettségin, más vizsgákon, s a hétköznapok bizalom-vizsgáin is velem volt, van, Vele bátran menjek, húzzak, feleljek. Így sikerült megőriznem a nyugalmamat akkor is, amikor azt a tételt húztam az etika részből, amit nagyon nem szerettem volna. S így sikerült a vágyott kettes helyett fordított kettesre a szigorlat.

Három gondolatot szeretnék még megosztani veletek a Bibliából, amelyek által a Jóisten „nem engedte, hogy lábam inogjon”(Zsolt.121.), megőrzött.

„A Seregek Ura velünk van,

Jákób Istene a mi várunk.”

(Zsolt. 46:8)

„Ne félj; csak higyj!”

(Luk. 8:50)

„Most hát eredj és én leszek a te száddal,

és megtanítlak téged arra, a mit beszélned kell.”

(II. Móz. 4:12)