Augusztus végén történt, hogy elhatároztam, hogy állhatatosan imádkozni fogok egy barátomért, egy nálam alig idősebb lányért. Nyáron találkoztam, dolgoztam vele együtt, és egy a mélységet megjárt a megtérés útjára lépő embert ismerhettem meg.
Mérgezéssel kerültek be a kórházba, a hat hónapos pocaklakóval. Az eredményei alapján az orvosok azt jósolták, hogy valószínűleg csak egyikőjük fogja túlélni a szülést. Istenhez fordultam.
Őszintén megvallva a másokért, saját életemért mondott gyönge imáimnak a múltban elég sokszor kétkedő ízük volt. Általában meginogtam, mert belegondoltam abba, hogy mennyien vagyunk a Földön, hogy mennyi bajunk van, hogy milyen pici vagyok, és feltettem a kérdést magamnak, hogy valóban eljut-e Hozzá imám. Arra tekintettem, hogy halk a hangom, és nem arra, hogy Isten minden Hozzá küldött halk fohászt meghall, meghallgat, minden neki címzett kérést kibont, még akkor is, ha a borítékon csak halványan olvasható: címzett: Mindenható. Amíg nincs csak egy mustármagnyi hitünk, hogy meghallgat, addig elszállnak szavaink, addig címzett nélküli kéréseket adunk föl, s várjuk, hogy kézbesítsék egy Személyhez, akinek ígéreteiben mi magunk sem bízunk.
Szombaton a barátnőm falujában voltam látogatóban. Közös barátainktól kaptam meg a jó hírt, hogy másfél hónappal előbb megérkezett a csemete, és hála Istennek az anyukája is jól van. :) Örömmel telt meg a szívem. Boldog voltam, hogy „az én segítségem az Úrtól van”, a hatalmas Istentől lehetett ebben a helyzetben is.
„Szükségemben az Urat hívtam, és az én Istenemhez kiáltottam; szavamat meghallá templomából, és kiáltásom eljutott füleibe.” Zsoltár 18:7
Nagyon jó ezt olvasni! Nekem is szokásom lefeledni a címzést, azaz inkább "lebizalmatlankodni", pedig mostanában hallottam pár valódi imameghallgatásról. Ez is az ;).
VálaszTörlés