„Az Isten bolondsága bölcsebb az embereknél”

Érettségi után egy évvel történt velem ez az eset. Amíg középiskolába jártam nagyon nagy lehetőségnek éreztem, hogy beszélgessek az osztálytársaimmal és a tanáraimmal mélyebb erkölcsi dolgokról, esetleg Istenről. Az, hogy minden nap rendszeresen találkozhatok ugyanazokkal az emberekkel, és gyakran van is idő beszélgetni velük, ez úgy gondoltam, hogy olyan lehetőség amit meg kell ragadni. Ezt a dolgot, azonban csak a gimnázium vége felé kezdem felismerni, így úgy éreztem az érettségivel nagyon hamar vége szakadt ennek a lehetőségnek, amit kicsit sajnáltam is.
Aztán jött a főiskola, ahol bizonyos értelemben újra volt lehetőség beszélgetni emberekkel, de az azért már korlátozottabb lehetőség volt, ugyanis tanárokkal nem nagyon alakulhatott ki személyes ismeretség, és a szaktársakkal is nehezebb volt a kapcsolatépítés, de ennek ellenére azért sikerült, egy pár szaktársammal jó barátságba kerülnöm és beszélgetnem is velük jókat. Mégis úgy éreztem tennem kell még valamit a középiskolában kialakult kapcsolatokért. Elsősorban az egyik nyelvtanáromért és egy másik tanáromért, aki az utcánkban lakik, mert velük beszélgettem a legtöbbet, az iskola alatt. Úgy gondoltam felkeresem őket, és egy kicsit beszélgetek velük, meg adok nekik valami bátorító kis füzetet vagy könyvet.
Kezdtem tehát a nyelvtanárommal. Megpróbáltam hívni egyszer, de nem vette fel. Gondoltam, nekem nem sürgős, majd visszahív. Eltelt egy-két nap, de nem hívott vissza. Megpróbáltam még egyszer, szintén így jártam. Imádkoztam magamban, hogy mit csináljak, mert nem akarom zaklatni. Végül úgy döntöttem próbálkozok még, nem hagyhatom, hogy ilyen kicsinység megakadályozzon. Harmadszorra felvette, de mondta, hogy nem ér rá, mert éppen tanítványa van, majd visszahív, de nem hívott vissza. Negyedszer felvette, de megint tanítványa volt, most már, ő mondta, hogy hívjam vissza. Visszahívtam még kétszer, de nem vette fel. Eddigre már kezdtem szégyellni magam, hogy van elég dolga, miért zavarom én folyton egy ilyen jelentéktelen dologgal. Úgy éreztem, kicsit már bolonddá váltam, hogy ilyen aprósággal ilyen sokáig próbálkozok. Végül úgy döntöttem, hogy írok neki egy sms-t, hogy bocsánat a zavarásért, nem baj ha nem ér rá, majd máskor beszélgetünk. Erre ő visszaírt, hogy most már ráér, holnap 11-re menjek hozzá. El is mentem és nagyon építő beszélgetés alakult ki.

A másik tanárnővel kapcsolatban már az elején úgy gondoltam, teljesen bolondnak kell lennem, ha én őt fel akarom keresni. Ugyanis mikor elhatároztam, hogy elmegyek hozzá, akkor bedobtak hozzánk egy szórólapot, hogy Ő a Jobbik területi jelöltje. Pont őt keressem föl? – imádkoztam magamban. Válaszként arra jutottam, hogy nézzük a dolog jó oldalát, ugyanis a Jobbikos szórólapon rajta van a telefonszáma, azon legalább könnyen el tudom érni. Fel is hívtam, körülbelül harmadszorra sikerült beszélnem vele is. Nagyon építő és hasznos beszélgetés lett, és az is kiderült, hogy ő valahol keresi az igazságot, ezért ment a Jobbikhoz is, én pedig talán tudtam neki egy-két új szempontot mondani az igazságkereséshez. 

Végül gondolkoztam, hogy megérte-e bolonddá tenni magam mindkét esetben azért, hogy beszélhessek velük. Erre válaszként, egy igehirdetésben hallottam egy igét: „Az Isten bolondsága bölcsebb az embereknél...” (1Korintus 1, 25)