Idén négy turnusba jelentkeztem konyhai munkára Törökkoppányba. Nem mint pénzkeresési lehetőség imponált a dolog. Egyszerűen csak szeretek a konyhán sürögni-forogni, otthon érzem magam, és megkedveltem az évek folyamán az ottani társaságot, dombokat, lankákat. Szép emlékek fűznek a helyhez, barátokhoz. Négy egymás utáni turnust jelöltem be ebben az évben. Szerettem volna valamicskét lefaragni az útiköltségből is, úgy voltam vele, hogy ha egyszer elmegyek, akkor huzamosabb ideig ott maradok, a napok úgyis olyan gyorsan telnek ilyenkor.
A Tolerancia táborban, ahol múlt évben segítőként voltam, a tavalyi szakáccsal dolgozhattam együtt. Mivel ez a turnus úgymond külön szervezés alatt ment, ez a munka nem volt betervezve, de örültem neki. Azon a héten derült ki, hogy nem tudnak a többi táborra való jelentkezésemről. Az új tábori gondnokkal – kedves ismerősömmel - beszéltem, és azt mondta, hogy akik régen intézték a személyzet felvételét, nem küldtek át minden jelentkezést az ő részükre, mivel a váltás csak április végén történt meg. Eléggé elszomorított a dolog. Tudtam, hogy, ha nem vesznek fel dolgozni, akkor annyi a nyaralásomnak, a találkozásoknak, itthon ragadok. Nagyon rendesek, megértők voltak, megígérték, hogyha munkaerőhiány van, akkor elsőnek nekem szólnak. És pénteken már szóltak is. :) Maradhattam a Rehabilitációs hétre, ahol ráadásul szakács segédként dolgozhattam, egy olyan ember mellett, akit nagyon szeretek. Szóval duplán örültem. Ezután hazamentem megnyugodva, hogy idén ennyi volt Koppány. Néhány nap után hívott a gondnok felesége – akivel Rehabon együtt dolgoztam – hogy nem lenne-e kedvem visszamenni a Bibliaismereti turnusra, mert mesélt rólam annak a nőnek, aki azon a héten fog majd főzni, és feltétlen szeretnék, ha vele dolgoznék. Egy nap múlva, az Egymásra hangolva turnusra is elhívtak dolgozni, sőt az augusztus végi otthon tanító szülők hétvégéjére is. Így lett az elvesztett négy hétből több mint négy hét, amiért nem lehetek elég hálás. Messze többet kaptam, mint amennyit kértem, amit gondolni mertem volna.
Mindamellett, hogy a konyhán, a táborban, az egymás közt történő fizikai-lelki próbákban megtapasztalhattam az Isten kegyelmét, jóságát, szeretetét, azért is volt még különleges az eddigi nyár, mert rádöbbenhettem arra, hogy a jó Isten mennyire odafigyel a részletekre, hogy kit, mikor, hova küldjön. „Ennyire ismer?” – tettem fel magamnak a kérdést. Boldog voltam, hogy habár én emberileg terveztem, de Isten végezte el a dolgokat. Azt hiszem, hogy Ő nagyon jól tudta, hogy tavaly sok volt az az öt hét egyben. Adott nekem két hét szünetet – megtervezte úgy, hogy a legjobb legyen - hogy ne hajszoljam túl magam. És azt is látta, hogy melyik turnuson kik dolgozzanak együtt. Úgy intézte, hogy az nekünk a leginkább építő legyen.
Kicsit olyan ez, mint a kirakó. Itt vagyunk mind, mint a puzzle apró darabjai. De nem mindegy, hogy hova kerülünk, honnan kezdjük kirakni a képet. Máshova szerettem volna menni, de ha engedem, hogy a Teremtő helyezzen el, akár ’arrébb toljon’, törölje az én elképzelésem, akkor nem kell aggódnom afelől, hogy vajon jó helyen vagyok-e, áldása lesz minden léptemen, ott lesz velem az örömöknél, és segít a próbákban.
Neki nem az az első, ami nekem volt, hogy ne kelljen többször kifizetni az útiköltséget. Neki az egészségem, az egészséged, testi-lelki épülésünk, épségünk, üdvösségünk sokkal fontosabb mindennél. Ez is olyan emberi, hogy azon spórolunk sokszor, amin nem kéne.
Hálás vagyok Istennek, hogy az Ő akarata érvényesülhetett, mert ha nem így lett volna, megfosztottam volna mind magamat, mind másokat mindattól, amit a táborozás alatt kaptunk Istentől, Rajta és egymáson keresztül.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése