Vasárnap fejeztem be a munkát Törökkoppányban, és indultam haza. A fél 11-es Tamásiból induló buszt szerettem volna elérni. A búcsúzkodás több okból is kicsit elhúzódott, ahogy az lenni szokott. Már majdnem negyed 11 volt, amikor bepattantunk a kocsiba. - A fizetésem is útközben kaptam meg. És persze az ingyen hullámvasút sem maradt el.:) – A húsz perces utat sikerült úgy megtennünk, hogy félre a Tamási buszállomáshoz értünk. A földvári busz azonban nem állt bent. Mondtam Janának, hogy lehet, hogy ahol leszálltam idefelé jövet, azon a helyen lesz, csak éppen a túloldalon, mert valószínűleg csak keresztül megy a városon. Elindultunk a megálló felé. A kanyarban megjelent a buszom, az ellentétes irányba tartva. Már elhagyta a megállót. Eddig a pontig úgy éreztem, hogy meg tudom oldani a problémát. Azt éreztem, hogy az enyém, majd én megoldom. Izgultam, hogy sikerüljön, folyamatosan agyaltam. Bíztam benne, hogy elérjük, bíztam a kocsi gyorsaságában, örültem, hogy jaj de jó, hogy eszembe jutott, hogy valójában hol kéne fölszállnom. De, amikor láttam az ellenkező irányba elmenni a buszt, leblokkoltam. Nincs tovább. Lekéstem. Mehetünk vissza. Ha én nem tudom megoldani ezt a helyzetet, akkor nincs megoldás, tehát, jobb, ha egyszerűen feladom. Jana gyorsan irányt váltott, és a busz után eredt. Ő hitt benne, hogy elérjük, hitt abban, hogy hárman ülünk a kocsiban, nem vagyunk egyedül. Szerencsére – azt hiszem, így volt megírva – pirosat kapott a busz. Ekkor gondolkoztam el igazán. Véletlen-e, hogy nem tudott tovább menni a jármű? Véletlen-e, hogy akadály nélkül negyed óra alatt ide értünk, véletlen-e, ami, ahogyan eddig történt? Elszégyelltem magam. Ha az életem apró gondjait nem tudom letenni az Ő kezébe, hogyan bízom rá az egészet? Csak egy kocsi választott el minket a busztól. Jana kiszállt, és odafutott a sofőrhöz. Megkérte, hogy ha elkanyarodik, legyen szíves álljon meg. Megállt.
Amikor felültem, megnyugodtam, a tájat fürkészve gondolkoztam el a történteken. Úgy éreztem, hogy azon a napon is gazdagabb lettem. Nem a fizetésem miatt. Nem. Egyszerűen csak úgy éreztem, hogy a lelki pénztárcámat feltöltötték. Hogy egy királyi kincstárból kaptam egy nagyon értékes aranytallért, ami sosem rozsdásodik meg, amit moly nem emészthet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése