Ez az élményem is még év elején történt.
Amikor a gimit elkezdtem, megfogadtam, hogy keresztényként szeretnék viszonyulni az iskolához, tanáraimhoz és társaimhoz. Ezért sok mindenben nem vettem részt, amiben a többiek igen, azonban nem akartam kizárni magam a többiek közül, ezért mindig próbáltam viszont figyelmes lenni velük. Pl. kinyitottam előttük az ajtót...stb.
Egyik kémia órán történt, hogy az egyik lányt kihívták felelni, de nem készült az anyagból. A tanárnő mondta neki, hogy mivel év eleje van, ezért most az egyszer, ha valaki akar az osztálytársak közül, akkor cserélhet vele, és így nem kap egyest.
Ekkor gondoltam, hogyha nem jelentkezik senki, akkor én felteszem a kezem. Azért nem akartam egyből, mert ha valaki más szeretne, ne vegyem el tőle a lehetőséget, hogy segítsen a társának, másrészt ha egyből felrakom a kezem, talán arra gondolnak, hogy nekem tetszik a lány, akire teljes mértékben, mint egy kedves osztálytársra tekintettem. Ezzel nem engem, hanem őt nem akartam esetleg kínos helyzetbe hozni.
Ahogy a tanárnő végigtekintett az osztályon, magamban fohászkodtam Istenhez, hogy ha az az akarata, hogy én menjek ki, akkor ne nyújtsa más fel a kezét, és segítsen meg a felelésnél - szóban felelni nem nagyon szerettem, mert nagyon tudtam izgulni. Végül nem nyújtotta fel senki a kezét... Innen tudtam, hogy akkor nekem kell kimennem. Közben nagyon izgultam.
Isten azonban megsegített, és éreztem, hogy Ő ad nekem erőt, hitet, hogy felrakjam a kezem, és kimenjek felelni. Mintha csak Ő mozgatta volna a számat, minden szót Ő adott volna számba. Ez látszólag nem nagy dolognak tűnik, végülis csak egy felelés... de én ezáltal valóságosan átélhettem Mt. 10:19-20-at, miszerint "ne aggodalmaskodjatok, mi módon vagy mit szóljatok; mert magadatik néktek abban az órában, mit mondjatok. Mert nem ti vagytok, akik szóltok, hanem a ti Atyátoknak Lelke az, aki szól bennetek." Igazán nem is fogtam fel az egészet, csak amikor a helyemre ültem csillagos ötössel, akkor eszméltem fel. Magamban hálát adtam Istennek, amiért így megsegített. Tényleg, csak rá kell mindig bíznunk magunkat Istenre, még a kis, hétköznapi dolgokban is, és Ő megsegít, mert mindenhol velünk van, mindenhová elkísér angyalaival.
Óra után jöttek oda sorba az osztálytársak, hogy milyen lovagias voltam. Én meg csak annyit mondtam: "Ez nem az én érdemem!" - és mély hálával telt szívem meg Jézus iránt. A lány is nagyon hálás volt, még egy tábla csokit is vett nekem a büfében. Eleinte nem akartam elfogadni, de aztán arra gondoltam, hogy - habár nem eszek csokit - ő ezzel akarja kifejezni köszönetét, így elfogadtam. Örültem, hogy ezzel Isten közelebb hozott bennünket az osztálytársakkal.
Aztán így fohászkodtam fel, ahogy a többiek dicsértek az öltözőben, amit én nem fogadtam el: "Drága Istenem, Téged illet ez a dicséret sokszorosan! Dehogyis én tettem! Ki működtette szívemet, ki pumpálta a vért ereimben, ki feszítette meg izmaimat, hogy fel tudjam rakni a kezem? Nem én. Ez a Te érdemed, nem az enyém! Áldjad én lelkem az Urat!"
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése