Biatorbágyra mentünk át tegnap diót gyűjteni. Körülbelül egy héttel ezelőtt már összeszedtük a nagyját, most annak a mennyiségnek a negyede jött össze. Az érkezéskor még meglevő lelkesedés hamar foszladozni tűnt, amikor szembesültünk vele, hogy mennyi dió van, azaz, hogy szinte nincs. A biciklis csapat tagjai – köztük én is - előbb érkeztünk a tett színhelyére.
A feladat végzése közben kérdések merültek fel, többek között ezek is:
- Várjunk-e a többiekre, vagy elkezdjük a munkát, és majd csatlakoznak?
- Érdemes volt ezért a ’néhány szem dióért’ átjönni?
- Van értelme összeszedni a kicsi terméseket vagy nincs? …
Nagyon szép időnk volt. Habos felhők úsztak az égen, és száz ágra sütött a nap. Már az odafelé úton úgy éreztem, hogy a borús napok után csodaként, boldogan kell üdvözölnöm egy ilyen októberi napot. A kérdést, hogy megvárjuk-e a többieket – magam számára - a diószedés elkezdésével válaszoltam meg. Kicsit külön a többiektől törpét játszva szedegettem az elbújt szemeket. Összetalálkoztam kicsikkel, nagyokkal, régi burokban alvókkal, friss zöld testben szunnyadókkal. Elgondolkoztam. Egyre inkább az volt az érzésem, hogy ha Isten nem is diót szedni küldött minket oda, de megvolt vele a maga rejtett szándéka. Én úgy gondolom, hogy az avar mélyén felfedezett gondolatokért megérte letekerni azt a félórát, a napsütésben eltöprengni a feltett kérdéseken, és a természeten keresztül kapott válaszokon.
Nem szeretnék teljes mértékű párhuzamot vonni a diók és az „aratnivaló” között, mert nem lenne helyes, de az tény, hogy a munkások mi vagyunk. És számunkra nem lehet kérdés, hogy érdemes- e végeznünk a ránk bízott feladatot. Még akkor sem merülhet fel, hogy megéri-e, ha látszólag az eredmény, halvány, alig-alig látszik.
Most a diószedés volt a feladatunk. Emberileg méricskéltük a szemeket, s talán nem mondtuk ki, de ott volt bennünk: „Ezt már nem szedem fel. Oly kicsi.”, „Ez szép, ez biztos, hogy belül is egészséges.” Ezzel a külsőre, látszatra ítélő szemmel indulunk el embereket halászni is? – tettem fel magamban a kérdést. „Ezen héj van. Lusta vagyok leszedni.” „Túl magas, nem fogom elérni.” „Minek megrázni, majd csak egyszer leesik.” …
Sok dió van. Nagyon sok. Csak úgy érzem, az igaz munkás kevés. Az olyan, aki Isten szemével kutat, remélve, hogy talál. Aki nem sajnálja kapott idejét, erejét, hogy piciny pontként közreműködhessen a „megkeresési és megtalálási” munkában.
Talán már hozzá is láttunk a munkához. Csináljuk is buzgalommal, de milyen lelkülettel, ellenérzéssel vagy válogatás nélkül. Elmegyek emberek mellett?
Ez a kis diószedés számomra egy lecke volt. Egy lecke arról, hogy csal a mérték, és hogy sokszor boldogan szedem teli zsákomat nagyobbnál nagyobb szemekkel, a kisebbektől, elérhetetlen helyeken lévőktől pedig előítéleteim miatt eltávolodom.
Ne csak azokkal az emberekkel foglalkozzunk, akikben első ránézésre biztató jövőt látunk! A kicsiny csonthéjakban is tanuljuk meg észrevenni a diót.
Vágyom rá, hogy minden apró feladatot örömmel tudjak tenni Isten dicsőségére, hogy ne csak a már látványos eredményekben találjak gyönyörűséget, hanem az oda vezető úton is sikerüljön meglátnom gondviselését.