....de jó a diószedés...

Biatorbágyra mentünk át tegnap diót gyűjteni. Körülbelül egy héttel ezelőtt már összeszedtük a nagyját, most annak a mennyiségnek a negyede jött össze. Az érkezéskor még meglevő lelkesedés hamar foszladozni tűnt, amikor szembesültünk vele, hogy mennyi dió van, azaz, hogy szinte nincs. A biciklis csapat tagjai – köztük én is - előbb érkeztünk a tett színhelyére.

A feladat végzése közben kérdések merültek fel, többek között ezek is:

-          Várjunk-e a többiekre, vagy elkezdjük a munkát, és majd csatlakoznak?

-          Érdemes volt ezért a ’néhány szem dióért’ átjönni?

-          Van értelme összeszedni a kicsi terméseket vagy nincs? …

   Nagyon szép időnk volt. Habos felhők úsztak az égen, és száz ágra sütött a nap. Már az odafelé úton úgy éreztem, hogy a borús napok után csodaként, boldogan kell üdvözölnöm egy ilyen októberi napot. A kérdést, hogy megvárjuk-e a többieket – magam számára - a diószedés elkezdésével válaszoltam meg. Kicsit külön a többiektől törpét játszva szedegettem az elbújt szemeket. Összetalálkoztam kicsikkel, nagyokkal, régi burokban alvókkal, friss zöld testben szunnyadókkal. Elgondolkoztam. Egyre inkább az volt az érzésem, hogy ha Isten nem is diót szedni küldött minket oda, de megvolt vele a maga rejtett szándéka. Én úgy gondolom, hogy az avar mélyén felfedezett gondolatokért megérte letekerni azt a félórát, a napsütésben eltöprengni a feltett kérdéseken, és a természeten keresztül kapott válaszokon.

    

Nem szeretnék teljes mértékű párhuzamot vonni a diók és az „aratnivaló” között, mert nem lenne helyes, de az tény, hogy a munkások mi vagyunk. És számunkra nem lehet kérdés, hogy érdemes- e végeznünk a ránk bízott feladatot. Még akkor sem merülhet fel, hogy megéri-e, ha látszólag az eredmény, halvány, alig-alig látszik.

  Most a diószedés volt a feladatunk. Emberileg méricskéltük a szemeket, s talán nem mondtuk ki, de ott volt bennünk: „Ezt már nem szedem fel. Oly kicsi.”, „Ez szép, ez biztos, hogy belül is egészséges.” Ezzel a külsőre, látszatra ítélő szemmel indulunk el embereket halászni is? – tettem fel magamban a kérdést. „Ezen héj van. Lusta vagyok leszedni.” „Túl magas, nem fogom elérni.” „Minek megrázni, majd csak egyszer leesik.” …

  Sok dió van. Nagyon sok. Csak úgy érzem, az igaz munkás kevés. Az olyan, aki Isten szemével kutat, remélve, hogy talál. Aki nem sajnálja kapott idejét, erejét, hogy piciny pontként közreműködhessen a „megkeresési és megtalálási” munkában.

Talán már hozzá is láttunk a munkához. Csináljuk is buzgalommal, de milyen lelkülettel, ellenérzéssel vagy válogatás nélkül. Elmegyek emberek mellett?

Ez a kis diószedés számomra egy lecke volt. Egy lecke arról, hogy csal a mérték, és hogy sokszor boldogan szedem teli zsákomat nagyobbnál nagyobb szemekkel, a kisebbektől, elérhetetlen helyeken lévőktől pedig előítéleteim miatt eltávolodom.

Ne csak azokkal az emberekkel foglalkozzunk, akikben első ránézésre biztató jövőt látunk! A kicsiny csonthéjakban is tanuljuk meg észrevenni a diót.

Vágyom rá, hogy minden apró feladatot örömmel tudjak tenni Isten dicsőségére, hogy ne csak a már látványos eredményekben találjak gyönyörűséget, hanem az oda vezető úton is sikerüljön meglátnom gondviselését. 

 

Arccal a nagybetűs életnek

Főiskola vége felé járok, lassan kezemben lesz a diploma. Ehhez ősz elején megírtam egy nyelvvizsgát (amelynek fele sikerült, az írásbelin hála Istennek túl vagyok), azonban arra hamar rájöttem, hogy Msc-t nem tudok folytatni, pont az említett nyelvvizsga eredmény miatt. Az egyetemi kiegészítő nem annyira népszerű, ami nem csoda, szakmai tapasztalat sokkal nagyobb érték a munkaerőpiacon, mint egy egyetemi diploma. Ezt látva nem is rajongtam az msc-ért, azonban időhúzásnak ideális. Terv szerint ez alatt kereshettem volna munkát, feltéve ha találtam volna. De hát ennek lehetősége minimum fél évvel elúszott. Addig nemigen lesz esélyem munkát találni, azonban mégiscsak jó volna valahogy értelmesen eltölteni azt az időt.
Eléggé nyomasztott, hogy ugyan műszaki szakmát tanulok, ami elvileg kelendőbb manapság, azonban közlekedésmérnökre azért nincs olyan nagy igény. Nem sok menetrendszerkesztő kell ebbe az országba, logisztikában pedig nem elég a diploma, komoly nyelvtudás is kell. Továbbá semmi gyakorlati szakmához nem értek, pedig nagyra értékelem a kétkezi, gyakorlati szaktudást, főleg ha egy mély elméleti háttér is párosul hozzá (erre jó példák azok a diplomások, akik a ranglétra alján kezdik a pályát).
Szeptemberben, októberben valahogy így tengettem az életemet, hasonló kétségek között (tényleg kétségbe esetten), vajon mihez is kezdhetek az életben. A munkanélküliség magas, szakmai tapasztalatom nincs, önbizalmam szintúgy. Egy idő után végül Isten kezébe tettem a dolgot, lesz ahogyan Ő jónak látja.
Hamarosan rájöttem, hogy nincs sok értelme eljárnom Győrbe, tanulóhelyemre, és jó 200km-eket utazgatnom csakúgy, amikor a sulival gyakorlatilag végeztem. Fájdalmas volt letenni, hogy vége a győri életnek, nincs mit tenni, diákmunkát kell keresni. Ehhez a lehetőséghez nagyon nem volt ekkor kedvem. Állandóra már lett volna, de arra pedig az esély elég pici.
Az első próbálkozásom helyben történt, egy kis 8 fős manufaktúránál dolgozó ismerősömet kérdeztem meg, hogy van-e lehetőség náluk diákmunkára. Mondta, holnap tudja a főnökét megkérdezni. Fél órával később telefonált, hogy beszélt vele, mehetek!
Egy hete dolgozok ott, azóta rájöttem, hogy diákmunkát nem adnak. Vagy betanulok pár év alatt, és leszek állandó munkavállaló, vagy más nincs. Munkakört is kaptam, félig lakatos, félig mérnöki tevékenységem lesz. Mindezt otthonomtól talán 300 méterre.
Nem mondom, hogy csipkerózsika álmaimnak megfelelő helyen dolgozok, és eddigi szakmámtól is részben elüt. Nincs benne jármű (ez érzékeny fájdalom), továbbra is az alföldhöz kötődöm, és munkaidőmet műhelyben töltöm (holott jobb szeretem a mozgalmas, változatos életet), azonban a pozitív mérleg ezektől jóval súlyosabb. Alapoknál kezdhetek egy szakmát, amely szakma érdekel (gépészmérnök). Ez a szakma értékesebb, mint akár az amelyet eddig tanultam, mert valódi alkotó munka, komoly szellemi tevékenységet, mindamellett kézügyességet is igényel ha valaki tervez is, és maga meg is csinálja amit tervezett. Már most kapok pici tervezési feladatkört is, így biztos alapom lesz a szakmai továbblépéshez (ezen a cégen belül). Keresett pénzemet 100%-ban félre tudom tenni, mert 0 költségem van (itthon lakok), és jelenleg egy a gyülekezetbe járó testvér keze alatt tudok dolgozni, és Ő olyan szakember, akitől van mit eltanulni.
Nem a vágyálom szakmámban kaptam munkát, mégis akár hogy is nézem, nem tudtam volna jobb állást találni.

Pár évvel ezelőtt még jóval figyelmetlenebb, ügyetlenebb, munkára alkalmatlanabb voltam. Azonban Istenünk segített leküzdeni ezeket a hibákat, és ugyan még sok mindenben kell javulnom, fejlődnöm, azonban Vele garanciális a gyógyulás. Így bízhatom abban, hogy ez a munkahely is végső soron az Ő művében való ténykedésre készít fel, tesz alkalmasabbá.
Isten valóban igazi életet akar adni nekünk! :)

Konzervnyitás

Régen eléggé visszahúzódó voltam, és a társas összejöveteleken való részvétel elég sok stresszt okozott bennem, így többnyire kerültem is ezeket. De Isten fokozatosan és kitartóan végezte bennem a munkáját. Talán onnan kezdődött, hogy sikerült nagyobb lendülettel feloldódnom és megnyílnom, amikor István barátkozni kezdett velem. Mentünk közösen biciklizni, és beszélgettünk mély dolgokról többször is, majd elmentem vele egy több napos bicikli túrára is, ahol négyen voltunk. Így sikerült még másokkal is ismerkednem. Ekkor azt éreztem, hogy ami kimaradt a gyerekkoromból, Isten most bepótolja nálam. Barátokat ad.
István egyszer azt mondta nekem, hogy régebben ő is hasonlóan volt, de ahogy rendszeresen ifjúsági összejövetelekre járt, ezek által sokat fejlődött, és tanácsolta nekem is ezt. Ezt akkor megfogadtam.
Nem volt mindig egyszerű megbirkózni a szorongással, de valahogy éreztem, hogy minden egyes társasági alkalom után picit oldódok, és a következő ilyen alkalmak mindig egy picit könnyebbek. Most se megy még ez gördülékenyen, de felfedeztem azt, hogy milyen jó dolog megismerni más embereket, és valahogy azt érzem, hogy amikor társaságban vagyok: végre élek. Vannak küzdelmeim, de az ezek által kapott áldás még több.
Nagyon hálás vagyok Istennek azért, hogy segít nekem ebben, és hogy összehoz emberekkel, és barátokat ad. És most tanácsolom én is mindenkinek, aki küzd hasonló nehézségekkel, hogy ne féljen, mert Isten tud segíteni ezen. Idő kell hozzá és kitartás, de nem marad el az eredmény.

Egyben még most szeretném megosztani veletek azt a tapasztalatomat is, amiben most részem volt. Még előző hét közepén úgy adódott, hogy felkérést kaptam, hogy vállalnám-e szombaton az igeszolgálatot, amit egymás között tartanánk. Elsőre nagyon meglepett ez, de azt éreztem, hogy ilyet visszautasítani nem lehet, és hagytam időt magamnak, hogy merjek vállalkozni rá. De régebben egyébként magamban már többször elképzeltem, hogy milyen jó dolog lehet ez. Gondolkodtam, hogy milyen témát tudnék választani, és találtam is olyat, amivel régebben foglalkoztam már, és próbáltam már lejegyezni ezzel kapcsolatban gondolatokat. Úgy gondoltam, hogy ha Isten adta most ezt a lehetőséget, akkor biztosan ad elég időt is rá, hogy felkészüljek. És úgy éreztem, pont elég is volt, és utolsó napra sikerült egy összeszedett gondolatmenetet összeállítanom. Azt kell mondanom, hogy nagyon nagy élmény volt erre így készülni, és ezt a szolgálatot végezni. Tudom, sok fejlődni valóm van még, de nagyon pozitív tapasztalatként éltem meg. És egyben nagyon izgalmas is volt :) De ez pozitív izgalom volt. Éreztem azt is, hogy Isten segít ebben, és nem volt nehéz cselekedni ezt.
Elsőre arra számítottunk, hogy csak mi leszünk és még esetleg páran, de végül kicsit többen voltunk, így olyan érzés volt, mintha tényleg egy kisebb gyülekezetben szolgálnék. Tehát úgymond, egyből mélyvízben találtam magam. Ez arra késztetett, hogy még komolyabban vegyem a szolgálatot és hogy szükségem van ehhez Istenre, és hogy Rá hagyatkozzak. És nem baj, ha elsőre technikailag nem tökéletes. Szerintem nagyon nagy dolog, ugyan magunk között, de mégis élesben kipróbálni ezt. Ilyenkor ismerős körben ott van az a segítség is, hogy "senki nem fogja leharapni a fejünket" :)