Gondolkoztam a talentumok példázatán, és szerintem az 1 talentummal rendelkező szolga esete nagyban vonatkozik laodiceára. Az 1 talentummal rendelkezőnek azt mondta a szolga Ura, hogy el kellett volna helyeznie a pénzváltóknál. Tehát, ha tapasztalat hiányos vagyok, és nem megy a munkálkodás úgy, ahogy kéne, akkor segítsem azokat, akiknek megy.
Épp a napokban adódott egy ilyen lehetőség, és pont eszembe jutott ez a felismerés. Szóba is álltam a gondolattal, de egyből jött egy csomó más gondolat:
- elsőre nem úgy ment, mint ahogy elképzeltem, lehet, hogy Isten nem szeretné, hogy így cselekedjek;
- hogyan is tudnám támogatni a dolgot, hiszen nincs is olyanom, amivel ezt tenni tudnám;
- nem biztos, hogy ez az én feladatom;
- nekem is szükségem van arra, amit esetleg adni tudnék.
Így elnapoltam magamban a kérdést. Aztán rájöttem arra, hogy nem vehetem le a tekintetem Jézusról, és megint jött a gondolat, hogy ez egy lehetőség arra, hogy megerősítse az előbbi felismerésem. Ezért félretettem a kételkedő gondolatokat, és elővettem a B tervet, és arra gondoltam, hogy ha felismertem valamit az Igéből, akkor azt tennem kell. Ez után teljesen simán ment minden.
Most reggel pedig ezt olvastam, mintha pont arról szólna, ami az előbbiekben történt: "Sokan megkérdőjelezik a Biblia hitelességét a saját hitetlenségük védelmében, amikor a nyilvánvaló tények vagy az »így szól az Úr« megfeddik őket. Kételyeik erősítésével egyfajta mentséget keresnek. Félelmetes, hogy a hitetlenség, amely kezdetben kicsiny és gyenge, folyvást nő, és a töprengés sötét éjszakái alatt gránit keménységűvé válik, míg végül olyan erődítmény épül belőle, amely fogva tartja gazdáját. ... Ilyen esetben az ember nem hallgat az értelmére, vakká válik a tényekkel szemben, és megkeményedik a bizonyítékok hatására." (Thomas A. Davis: Te is járhatsz a vízen, 32-33. oldal)
Tehát, ha kételkedek, olyan bizonyítékokat gyűjtök, hogy valóban nem megy, és végül ez lelki vakságot eredményez. Nem ez a vakság van Jelenések 3. fejezet 17. versében is?
2011. november 27., vasárnap
2011. november 26., szombat
„Szemeimmel tanácsollak téged”
Arra jöttem rá, hogy van olyan, hogy valamiről azt gondolom, hogy jó nekem. De közben ott van valami, ami azt mondja, hogy nem az lenne a helyes. De nem értem, miért lenne máshogy, mint ahogy gondolom. Aztán utólag arra jövök rá, hogy mégse úgy volt, ahogy gondoltam, és mégse volt annyira jó nekem, mint amire számítottam, és ráadásul valamit el is veszítettem ezáltal. Arra jövök rá, hogy: becsaptak! És arra jövök rá, hogy Isten törvényei valóban az én javamat szolgálják!
Az Édenben ott volt a jó és gonosz tudásának fája. Ezek szerint Ádám és Éva nem tudták, mi a jó és mi a gonosz? Én azt érzem, hogy én magam sokszor nem tudom, mi a jó és mi a gonosz. Tapasztalatlan vagyok és szűk látókörű ahhoz, hogy fel tudjam mérni. Azt gondolom, hogy sok esetben egyszerűen képtelenség emberileg felmérni a következményeket.
A döntéseimben nagy szerepet játszik az is, hogy hallgatok arra, aki súg nekem. Ebben az a problémás, hogy az egyik fél erőszakos – de persze úgy, hogy hazugságaival leplezi magát és jónak tünteti fel. Na, ez aztán a káosz! De ezért jött el Jézus! Ő magára vette a bűneimet, és meghalt értem. Mindent odaadott azért, hogy megmentsen. Ha ennyire drága áldozatot hozott értem, akkor bizonyára szeret engem, és számíthatok Rá! És ha már meghozta az áldozatot, bizonyára volt értelme, és nem hiábavaló volt.
Sátán nem hozott értem semmi áldozatot! És akkor neki higgyek? Az a baj, hogy bizonyos esetekben én magam is inkább arrafelé hajlok, amit a gonosz súg, és időnként jobban hiszek neki. De ahogy tapasztalom a tetteim következményét, arra jövök rá, hogy folyton becsap engem. Én nem akarok direktbe rosszat. Aki direkt rosszat akar, az lehet, hogy jó vezetőre talál a gonosz társaságában, de én nem jutok általa előrébb.
Rájöttem, hogy sok esetben emberileg nem tudom, hogy mi a helyes. Ezért szükségem van vezetőre. Én magam olyan vagyok, mint egy háborgó tenger. És ebben nem vagyok boldog. Meglátom Jézust, és látom, hogy Ő nem hánykolódik a háborgó tengeren, hanem jár azon. Kérem Őt, hogy ha akarja, parancsolja, hogy Hozzá mehessek a vizeken. Ő azt mondja: jöjj! Gyakran volt már így, de amikor a vízen járok, általában elbízom magam, hogy: „megy ez nekem”, és másfelé kezdek el figyelni; vagy mivel kimerészkedtem a hullámokra, a viharos tengerre, tehát a saját magam természetére, gyakran megrémiszt a körülmény, és már nem látom Jézust. Ilyenkor vezető nélkül maradok. Illetve van vezető, de nem Jézus, hanem az a másik, az a hitető. Mivel emberileg szűk látókörű vagyok, ezért ha a vezetés tekintetében magamra hallgatok, az pontosan olyan, mint az a köztudott „vak vezet világtalant” szófordulat. Na, hát akkor ilyenkor mi van? Hát, természetesen süllyedek, mint a Titanic.
Én magam túl kevés vagyok ahhoz, hogy átlássam a következményeket. Én egy 3 dimenzióban gondolkodni tudó lény vagyok, a jelenben élek, és az idő vonatkozásában csak kis bepillantásnyi képességem van. De igazából 3-nál több dimenzióban létezek, mert ott van az idő is. És a jó döntések meghozásához ehhez is érteni kéne. De ehhez nem értek. Ezért szükségem van vezetőre, aki ért ehhez is. Két vezető közül választhatok: Isten vagy Sátán. El kell döntenem, hogy milyen irányba szeretnék haladni, és e szerint kell vezetőt választanom!
Az ember egy idő után megtapasztalja, hogy Sátán merre vezet, hogy ő egyszerűen csak egy hitető, folyton becsap, és hazudik. Az a baj, hogy ezt nagyon magas szinten csinálja. Úgy csap be, hogy észre se veszem, és azt hiszem, hogy Isten „játszik” velem. Magamra nem hagyatkozhatok, mert nincs hozzá képességem, hogy vezetni tudjam magam, mert ember vagyok, és az embernek ez nincs a birtokában.
Egy csónakban vagyok egy háborgó, viharos tengeren. Ha ott maradok, egy idő után elveszek a viharban. Emberi ésszel a hullámokra nem lépek ki. Ha „hideg” vagyok, és a csónakban maradok, idővel még talán Jézus megmenthet, ha engedem. Ha „forró” vagyok, és elindulok Hozzá a vízen, akkor amíg Őt figyelem, közeledek Hozzá. De ha „langyos” vagyok, akkor nem nézem Őt kitartóan, nem figyelek Rá mindig, ezért el is kezdek süllyedni, és már-már majdnem megfulladok.
Én azt gondolom, hogy a „langyos állapot” pont megfelel a „Titanic állapotnak”. De hát ez az állapot egy süllyedő hajó! Talán ezért írja azt a Biblia, hogy bárcsak hideg volnál, vagy forró! A forró a legjobb, ha hideg vagyok, akkor később még talán segíthet rajtam, de ha langyos vagyok, akkor a viharos tengerben találom magam, aki az életéért küzd, és fuldoklik.
Arra jöttem rá, hogy ezen a helyzeten nem segít semmi emberi. Vezetőre van szükségem. Ha a hitetőt választom, már sejthetem, hogy nem jó felé fog vezetni. (Ha valaki igazán önző akar lenni, válassza inkább Istent – jobban jár!) És ha váltogatom a vezetőmet, szintén nem jutok sehova sem. Egy dolog segíthet csak: ha folyamatosan Jézusra tekintek! Ha már követni akarom Jézust, akkor egy módja marad csak: folyamatosan Őt nézni, hiszen Ő a vezetőm!
Persze ezzel nem mondok semmi újat, hiszen ezt eddig is tudtuk. Kérdezem: valóban tudtuk? Inkább úgy teszem fel a kérdést: tudomásunk volt erről, vagy ismertük ezt? A kettő nem ugyan az! Más dolog tudni valamit, és más ismerni azt. Nem elég, ha tudod! Ismerd fel, hogy folyamatosan Jézusra kell tekintened!
Arra jöttem rá, hogy látnom kell Jézust folyamatosan. Addig nem nyugodhatok, amíg nem látom Őt! Csak akkor vagyok biztonságban, ha lelki szemeimmel Őt látom. Nincs más út, más lehetőség, más recept. Nincs program, amit ha cselekszek, akkor jóvá leszek. Egy dolog van csak, ami megoldáshoz vetethet: lelki szemeimmel folyamatosan Jézust kell látnom! Addig nem nyugodhatok, amíg nem látom Őt!
Erre vezetett rá Isten, ezt mondom neked, de mondom magamnak is! Máshogy nem tudsz a vízen, vagyis a saját természeteden járni. Egyszerűen azért, mert nincs hozzá képességed. Csak Isten vezetésével járhatsz a vízen. És csak akkor, ha folyamatosan Őt nézzed. Azért, mert szemeivel tanácsol téged!
„Bölccsé teszlek és megtanítlak téged az útra, a melyen járj; szemeimmel tanácsollak téged.” (Zsoltárok 32:8)
Az Édenben ott volt a jó és gonosz tudásának fája. Ezek szerint Ádám és Éva nem tudták, mi a jó és mi a gonosz? Én azt érzem, hogy én magam sokszor nem tudom, mi a jó és mi a gonosz. Tapasztalatlan vagyok és szűk látókörű ahhoz, hogy fel tudjam mérni. Azt gondolom, hogy sok esetben egyszerűen képtelenség emberileg felmérni a következményeket.
A döntéseimben nagy szerepet játszik az is, hogy hallgatok arra, aki súg nekem. Ebben az a problémás, hogy az egyik fél erőszakos – de persze úgy, hogy hazugságaival leplezi magát és jónak tünteti fel. Na, ez aztán a káosz! De ezért jött el Jézus! Ő magára vette a bűneimet, és meghalt értem. Mindent odaadott azért, hogy megmentsen. Ha ennyire drága áldozatot hozott értem, akkor bizonyára szeret engem, és számíthatok Rá! És ha már meghozta az áldozatot, bizonyára volt értelme, és nem hiábavaló volt.
Sátán nem hozott értem semmi áldozatot! És akkor neki higgyek? Az a baj, hogy bizonyos esetekben én magam is inkább arrafelé hajlok, amit a gonosz súg, és időnként jobban hiszek neki. De ahogy tapasztalom a tetteim következményét, arra jövök rá, hogy folyton becsap engem. Én nem akarok direktbe rosszat. Aki direkt rosszat akar, az lehet, hogy jó vezetőre talál a gonosz társaságában, de én nem jutok általa előrébb.
Rájöttem, hogy sok esetben emberileg nem tudom, hogy mi a helyes. Ezért szükségem van vezetőre. Én magam olyan vagyok, mint egy háborgó tenger. És ebben nem vagyok boldog. Meglátom Jézust, és látom, hogy Ő nem hánykolódik a háborgó tengeren, hanem jár azon. Kérem Őt, hogy ha akarja, parancsolja, hogy Hozzá mehessek a vizeken. Ő azt mondja: jöjj! Gyakran volt már így, de amikor a vízen járok, általában elbízom magam, hogy: „megy ez nekem”, és másfelé kezdek el figyelni; vagy mivel kimerészkedtem a hullámokra, a viharos tengerre, tehát a saját magam természetére, gyakran megrémiszt a körülmény, és már nem látom Jézust. Ilyenkor vezető nélkül maradok. Illetve van vezető, de nem Jézus, hanem az a másik, az a hitető. Mivel emberileg szűk látókörű vagyok, ezért ha a vezetés tekintetében magamra hallgatok, az pontosan olyan, mint az a köztudott „vak vezet világtalant” szófordulat. Na, hát akkor ilyenkor mi van? Hát, természetesen süllyedek, mint a Titanic.
Én magam túl kevés vagyok ahhoz, hogy átlássam a következményeket. Én egy 3 dimenzióban gondolkodni tudó lény vagyok, a jelenben élek, és az idő vonatkozásában csak kis bepillantásnyi képességem van. De igazából 3-nál több dimenzióban létezek, mert ott van az idő is. És a jó döntések meghozásához ehhez is érteni kéne. De ehhez nem értek. Ezért szükségem van vezetőre, aki ért ehhez is. Két vezető közül választhatok: Isten vagy Sátán. El kell döntenem, hogy milyen irányba szeretnék haladni, és e szerint kell vezetőt választanom!
Az ember egy idő után megtapasztalja, hogy Sátán merre vezet, hogy ő egyszerűen csak egy hitető, folyton becsap, és hazudik. Az a baj, hogy ezt nagyon magas szinten csinálja. Úgy csap be, hogy észre se veszem, és azt hiszem, hogy Isten „játszik” velem. Magamra nem hagyatkozhatok, mert nincs hozzá képességem, hogy vezetni tudjam magam, mert ember vagyok, és az embernek ez nincs a birtokában.
Egy csónakban vagyok egy háborgó, viharos tengeren. Ha ott maradok, egy idő után elveszek a viharban. Emberi ésszel a hullámokra nem lépek ki. Ha „hideg” vagyok, és a csónakban maradok, idővel még talán Jézus megmenthet, ha engedem. Ha „forró” vagyok, és elindulok Hozzá a vízen, akkor amíg Őt figyelem, közeledek Hozzá. De ha „langyos” vagyok, akkor nem nézem Őt kitartóan, nem figyelek Rá mindig, ezért el is kezdek süllyedni, és már-már majdnem megfulladok.
Én azt gondolom, hogy a „langyos állapot” pont megfelel a „Titanic állapotnak”. De hát ez az állapot egy süllyedő hajó! Talán ezért írja azt a Biblia, hogy bárcsak hideg volnál, vagy forró! A forró a legjobb, ha hideg vagyok, akkor később még talán segíthet rajtam, de ha langyos vagyok, akkor a viharos tengerben találom magam, aki az életéért küzd, és fuldoklik.
Arra jöttem rá, hogy ezen a helyzeten nem segít semmi emberi. Vezetőre van szükségem. Ha a hitetőt választom, már sejthetem, hogy nem jó felé fog vezetni. (Ha valaki igazán önző akar lenni, válassza inkább Istent – jobban jár!) És ha váltogatom a vezetőmet, szintén nem jutok sehova sem. Egy dolog segíthet csak: ha folyamatosan Jézusra tekintek! Ha már követni akarom Jézust, akkor egy módja marad csak: folyamatosan Őt nézni, hiszen Ő a vezetőm!
Persze ezzel nem mondok semmi újat, hiszen ezt eddig is tudtuk. Kérdezem: valóban tudtuk? Inkább úgy teszem fel a kérdést: tudomásunk volt erről, vagy ismertük ezt? A kettő nem ugyan az! Más dolog tudni valamit, és más ismerni azt. Nem elég, ha tudod! Ismerd fel, hogy folyamatosan Jézusra kell tekintened!
Arra jöttem rá, hogy látnom kell Jézust folyamatosan. Addig nem nyugodhatok, amíg nem látom Őt! Csak akkor vagyok biztonságban, ha lelki szemeimmel Őt látom. Nincs más út, más lehetőség, más recept. Nincs program, amit ha cselekszek, akkor jóvá leszek. Egy dolog van csak, ami megoldáshoz vetethet: lelki szemeimmel folyamatosan Jézust kell látnom! Addig nem nyugodhatok, amíg nem látom Őt!
Erre vezetett rá Isten, ezt mondom neked, de mondom magamnak is! Máshogy nem tudsz a vízen, vagyis a saját természeteden járni. Egyszerűen azért, mert nincs hozzá képességed. Csak Isten vezetésével járhatsz a vízen. És csak akkor, ha folyamatosan Őt nézzed. Azért, mert szemeivel tanácsol téged!
„Bölccsé teszlek és megtanítlak téged az útra, a melyen járj; szemeimmel tanácsollak téged.” (Zsoltárok 32:8)
2011. november 15., kedd
„Keressétek az Urat és az ő erősségét; keressétek az ő orcáját szüntelen„
Két hete, szombat este indultam haza Herceghalomról. Jó negyedórával, 20 perccel hamarabb értem ki a megállóba. Egyedül üldögélve ott, már nem nagyon rajongtam az esti hazautazás ötletéért. A félhomályban a szél furcsa játékot űzött idegeimmel meg-megborzolva a bokrok zörgő kabátját. Ilyenkor mindig elhatározom, hogy legközelebb, majd alkalmasabb időt választok az utazásra, nem sötétben, nem egyedül megyek, és akkor, talán nem lesz minden olyan ijesztő, s a Budapest felé száguldó kocsikhoz sem költök irreális történeteket…
A busznak óra 44-kor kellett volna érkeznie a megállóba. 40-kor szálltam fel. „Biztos késik az órám”- gondoltam, de a buszon is 40 volt. Morfondíroztam magamban, bután bosszankodva, hogy akik 4 perccel később érnek ki a megállóba, és emiatt késik le a buszt … „De legalább időben beérek a Népligetbe, nem kell azon izgulnom, hogy lekésem a kecskeméti buszt.” – csendesítgettem magam.
Két percet mentünk talán, baleset miatti helyszínelés keresztezte az utat. Megfordult a busz. Biatorbágy felé kellett kerülnünk.
18:20-ra értünk volna be, és 30-kor indult a kecskeméti autópályás járat, 45-kor a sima, ami dupla annyi utazási idővel vitt volna haza. 6 óra húsz után percenként többször néztem fel az órára. A baleset járt a fejemben, az óriási bevásárlóközpontok kivilágított parkjainak fényében gyönyörködő, a meleg, a kényelmetlen ülés miatt zsörtölődő hölgyek kerepelése, és hogy vajon elérem-e buszt. Forgott bennem a világ. Ezerfelé voltam szakadva.
Két lehetőség vázlata jelent meg előttem. Afféle emberi skicc. ’Eléred – lekésed.’ ’Néztem’ a két szót. Éreztem, hogy döntés előtt állok. „Áh, lehetetlen, honnan tudhatnám, hogy mi lesz?”
Letettem a ’ceruzát’. Aztán, mintha Valaki tussal élő kontúrt festett volna az elér szónak, többes szám első személybe téve. Elérjük. Onnantól kezdve vártam, hogy kiszíneződjön a kép, hogy beteljesüljön, amit írt, ígért. Attól kezdve nem aggódva, inkább kíváncsisággal szemléltem, hogy mi fog történni.
6 óra huszonnyolc perc volt. Népliget. Piros színű közlekedési lámpa. „Megkérjem a sofőrt, hogy leengedjen? Átmehetnék a parkon, néhány másodperc. Ha kivárom a lámpát, lehet, hogy már késő lesz.” Valami azt súgta belül, hogy ha el kell érjem a buszt, akkor mindenféle eszteri beavatkozás nélkül fog megtörténni. Nyugton maradtam hát, és figyeltem…
pillanatra pontosan értem el.
Úgy gondolom, ha nem szerette volna, hogy elérjem, akkor elég lett volna mondjuk annyi, hogy a mellettem álló férfi nem enged előre az ajtónál. Vagy, hogy a kecskeméti busz sofőrje széles mosolyomra nem az ajtó nyitógombját nyomja meg, hanem rálép a gázpedálra, mint azt szokás manapság tenni a vezetők körében.
Ha nem szerette volna, hogy elérjem, nem adott volna ingyen négy percet. Ennyire előrelátó is csak Ő lehet.
Kétségeinkre alapozott halvány rajzunkba Ő ad iránymutatást,
ha hajlandóak vagyunk letenni a ceruzát.
Ha el tudjuk engedni fakó firkánk,
és szemünk a biztosra, Rá emelni.
„Örvendezzen szívük azoknak, a kik az Urat keresik.
Keressétek az Urat és az ő erősségét; keressétek az ő orcáját szüntelen.
Emlékezzetek meg az ő csodálatos dolgairól, a melyeket cselekedett”
(I. Krónika 16:10-12)
2011. november 1., kedd
bizalom
Van egy jó barátom, igaz eddig 2 alkalommal találkoztunk csupán. Az internet sok hátránya mellett lehetővé teszi az efféle emberi kapcsolatok létét is. Ő egy mélyen vallásos gondolkodású ember, így sokszor szoktunk lelki témákról is beszélgetni.
Egyszer beszélgettünk neten a hitről, vagyis Istenbe vetett bizalomról. Barátom elmondta ezirányú vélekedését, miszerint ha kérné Istent, hogy egy világi barátját tegye nyitottá, és másnap a barátja azt mondaná, hogy "had mennyek már el a gyülekezetetekbe", akkor bizony nem szabadna meglepődni, merthogy bízott Istenben, hogy megteszi a dolgát. Ha valóban bízik benne, akkor szinte számít is rá, hogy ez meg fog történni.
Rá egy napra beszélgettem egy másik barátommal, akiért szoktam imádkozni. Hát nem beszélgettünk komoly bibliai támákról vagy egy fél órát? (ráadásul nem én kezdeményeztem, csupán megragadtam egy általa feldobott lehetőséget)
Miután elment, eszembe jutott előző napi kis beszélgetésünk, amely valahogy mintha idevágna :).
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)