"Nem tudjátok-é, hogy akik versenypályán futnak, mindnyájan futnak ugyan, de egy veszi el a jutalmat? Úgy fussatok, hogy elvegyétek.
Mindaz pedig aki pályafutásban tusakodik, mindenben magatűrtető; azok ugyan, hogy romlandó koszorút nyerjenek, mi pedig romolhatatlant.
Én azért úgy futok, mint nem bizonytalanra; úgy viaskodom, mint aki nem levegőt vagdos;
Hanem megsanyargatom testemet és szolgává teszem; hogy míg másoknak prédikálok, magam valami módon méltatlanná ne legyek." (1 Kor. 9:24-27)
Ma egyben megvalósult az az Ige is, hogy "álmában ád eleget" (Zsolt. 127:2) Ugyanis amikor munkából hazajöttem, kicsivel utána ledőltem pihenni, és átaludtam a maradék napot :) és utána nézem az e-mailjeimet, és ott találtam egy megerősítést egy mostani küzdelmemre.
Valamit nagyon szeretnék, de közben azt érzem, hogy nincsenek nyitva igazán hozzá a lehetőségek, és csak a levegőbe vagdosnék...
Feltettem magamnak a kérdést, hogy: mi is a valódi küzdelem? Ha minden tőlem telhetőt megteszek érte? De közben már megállapítottam, hogy azt érzem, hogy le kell mondanom róla és Isten kezébe kell helyeznem. Tehát akkor inkább az a valódi küzdelem, ha azért küzdök, hogy Isten akaratát hagyjam érvényesülni? Szerintem ez az utóbbi. Pedig ez tényleg fáj.. olyan, mintha elszakadna valami bennem azzal, hogy valóságosan le mondtam róla, és rábíztam Istenre, hogy vagy esetleg mégis vissza adja, vagy nem. (emberileg nézve valószínűbbnek látszik számomra a "nem") Tehát azt láttam meg, hogy az a küzdelem, ami nem a bizonytalanra megy, az a saját akaratom feladásáért és az Isten akaratának az érvényesüléséért vívott küzdelem. (persze akkor kell ezt, ha ezt látjuk már, és ez a két akarat különbözik) Lehet, hogy tényleg nagyon fájdalmas megküzdenem magamban, hogy Isten akaratát engedjem érvényre jutni. De mégis ez vezet a győzelem felé, mert ami Isten vezetésével nincs összhangban, az nem szolgálná a javamat, még ha nagyon szeretném is. Isten jobbat szeretne adni, mint amivel én emberileg megelégednék, de később talán mégse sülne ki belőle igazán a legjobb dolog. Vagy esetleg emberileg küzdve nem tudnám elérni, és ezért kell Istenre bíznom.
Elhatároztam, hogy nem fogok cselekedni magamtól ebben a dologban... ha Isten nyit lehetőséget, és ad a kezembe hozzá való cselekedetet, azt fogom csak tenni.
2012. július 17., kedd
2012. július 2., hétfő
Térdeplő csend ...
Törökkoppányban
tegnap kezdődött el az idei Tolerancia/ Mozgássérült tábor. Az utóbbi két évben
voltam szemlélője és segítője a turnusnak, egyszer két kedves mosolygós
életvidám lány szobájában, tavaly pedig a konyhán szorgoskodva. Az idén is
szerettem volna húgommal a konyhára segítőnek menni. Azonban, amikor – nemrég -
anyukánk kórházba került, lemondtuk a táborozásainkat, mert úgy éreztük, hogy
itthon van ránk szükség. Már hazaengedték, és itthon gyógyulgat. A folyamat
időt igényel, de ez is egyfajta tolerancia, türelem tábor az embernek, amit
bizonyára a Jóisten mindannyiunk épülésére, jellemfejlődésére fordít, ahogy azt
tapasztaljuk is nap mint nap.
Ma reggel felhívtam egyik régi – tolerancia táboros -
szobatársamat, aki egész évben várt a nagy találkozásra, de sajnos most nem
jött össze. Röviden, de jót beszélgettünk. Amikor leültem az ágyam szélére, és
valami lelki ’finomság’ után kutattam szememmel a polcomon, egy vékony füzetre
esett a pillantásom. A kis könyv címe: TÉRDEPLŐ CSEND. Még két éve vettem meg
egy a táborban megismert embertől. Miután elolvastam, jöttem rá, hogy a
tárborban csak egy vékony szeletét ismertem meg. Valójában e versgyűjtemény
segített megláttatni velem, rejtett értékeit, hogy ki is ő, mi az ember, és
versei által Istenhez is közelebb kerülhettem.
A könyv első lapjai így mutatják be az írót, a kötetet:
"Az élet igenlése, a Végtelen keresése, szeretetvágy
öröm, hogy van tavasz, napfény, hogy újjászületik a természet, játékos kedv,
mert a nyelvvel játszani is lehet: néhány motívum a kezünkben lévő kötetből.
Átjárja ezeket a verseket a Biblia ihletése, némi bölcselkedő hajlam, és egy
megismételhetetlen, egészen egyedi világlátás. Igen: mert aki ezeket a
költeményeket megírta, apró gyermekkorától egészen másként van szüleire,
hozzátartozóira, az emberekre utalva, mint a legtöbb ember. Tolókocsiban éli
életét. Bonyhádon született 1960. november 8-án. Édesanyja Szőts Erzsébet,
édesapja Aizenpreisz Dezső. Írói neve A. Dezsső Károly. Az 1961-ben jelentkező
vírusos influenzajárvány következményeként agyhártyagyulladást kapott. Azóta
önálló mozgásra nem képes. Beszélni szavanként tanult. A Pető Intézetben
végezte az általános iskola első 3 osztályát. Majd Zircen folytatta:
édesanyjával ketten tanultak, a tanév végén bizottság előtt vizsgázott. A felső
tagozatot úgy végezte, hogy elmentek hozzá a tanárok a lakásukra. Zirci tanárok
oktatták, veszprémiek vizsgáztatták, amikor a Veszprémi Dolgozók Önálló
Gimnáziumát végezte. Leérettségizett. Rengeteget olvasott, bár eleinte nehezen
tudott könyvet lapozni. Szülei sokat utaztak vele az országban, hogy a
valóságban is láthassa, amiről olvasott. Második gimnazista korában kezdett
verseket írni.
Jó szívvel ajánlom mindenkinek ezeket a
verseket: a mosolygó szemű, fizikai létében másokra utalt embertől ajándékot
kapunk. S rádöbbenünk: mindannyian egymásra vagyunk utalva.
Ő miránk, mi őrá: hogy igent tudjunk
mondani az életre."
Korzenszky Richárd OSB
A. Dezső Károly az alább idézett verse ragadott meg ma
reggel.
Úgy érzem, hogy egyben nincs különbség közöttünk. Emberek
vagyunk mindannyian. Legyünk látszólag épek, mindannyian nyomorultak vagyunk. Ugyanakkor
ennek felismerésében rejlik a megoldás, ez menthet meg minket. Annak kimondása,
hogy „Nincs erőm Uram!”. És az, hogy ennek felismerése Krisztus szeretetének
koldusaivá tegyen minket. Olyanokká, akiknek, ha mindenüket el is viszi az élet
millió – különböző okból eredő - fizikai-lelki értelemben vett árvize, nem
szűnnek meg imádkozni, Istenhez fohászkodni.
Jön a víz!
Megroppanó házgerinc.
Létem szennyes árba
fulladó!
Nincs erőm Uram!
Kétségbeesésem
halálos csenddé
nő bennem!
Iszapba vesző
hitem s reményem romjain
koldusa vagyok
szeretetednek!
Külsővat, 2001. március
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)