Akkoriban nem foglalkoztam a keresztség gondolatával. Úgy voltam vele, hogy, biztos jó dolog, de nem értettem mindent, és nem értettem egyet mindennel, ezért nem is gondolkodtam rajta. Hívő családban nőttem fel. Egész kicsi korom óta ezen nevelkedtem. Pozitívan álltam hozzá a dolgokhoz, de sokáig nem gondoltam rá, hogy el kéne köteleznem magam.
Az egész talán úgy kezdődött, hogy felvettem valakit MSN-re. Már nem is tudom hogyan és miként, nem is írtam neki, ő sem írt nekem... egy darabig. Aztán egyszer megszólított, és jót beszélgettünk (írogattunk). Innentől kezdve több hónapon keresztül rendszeresen kommunikáltunk egymással. Ez volt az első alkalom, hogy megismerkedtem egy korombeli fiatallal, aki bizonyos szempontból előrébb járt nálam - meg volt keresztelkedve. Emlékszem rá, hogy ekkor gondolkodtam el először komolyan a keresztségen. Megfogalmazódott bennem, hogy: "jó lenne megkeresztelkedni". Persze azok a dolgok, amiket nem tudtam elfogadni, jelen voltak még, de már máshogy álltam hozzá.
Telt az idő... Gondolatban továbbra is velem maradt, hogy "jó lenne". Aztán, nem tudnám pontosan megmondani mikor, de olyat kezdtem érezni, mintha Isten kezdene hívogatni. Nehéz lenne elmagyarázni ezt. Olyan történt még közben, hogy szokatlanul gyakran került elő a keresztség gondolata más embereken keresztül. Csak úgy előhozták, vagy volt olyan, hogy megkérdezték tőlem, vagy csak utaltak rá. Tehát úgy volt, hogy egyszerűen nem tudtam nem foglalkozni ezzel a gondolattal.
Ezek mellett Isten készített még valamit a számomra. Akkoriban nem nagyon voltak barátaim. Nem volt kedvem táborba menni. Amúgy sem voltam nagy táborba járó. Csak régebben, néhány alkalommal voltam kisebb koromban. Nem akartam úgy elmenni, hogy valószínűleg nem nagyon ismernék ott senkit. De Isten úgy alakította, hogy elgondolkozzak azon, hogy táborba menjek.
Neten keresztül próbáltam ismerkedni, és egy tábor jó lehetőségnek tűnt, hogy élőben is folytatni lehessen. Ekkoriban már szerettem volna társat is találni, tehát főleg lányok irányában kerestem a társaságot. Nem titok, hogy ez nagy motivációs erő volt, hogy ismerkedni próbáljak :)
Az egyik turnus szimpatikus lett. Ifjúsági tábor, de nem a sima, hanem kicsit komolyabbnak ígérkezett, mivel a bibliai gondolatok is jobban előtérben voltak.
Viszont úgy alakult, hogy akivel szerettem volna találkozni, nem fog arra a turnusra jönni. De valahogyan ez után észrevettem azt, hogy valójában Isten szeretné, hogy elmenjek abba a táborba. Innentől kezdve már nem érdekelt, hogy lesznek-e ismerősök. Tudtam, hogy Isten szeretné.
A városomból csak én mentem arra a turnusra, tehát helybeli ismerősök nem jöttek. Viszont amikor megérkeztem, egy meglepetés fogadott, aminek nagyon örültem. Akivel szerettem volna találkozni, mégis eljött. Az utolsó napokban alakult úgy, hogy mégis jön. Így nem maradtam mégse annyira "egyedül". (Utólag ezért nagyon hálás voltam Istennek, még ha csak a tábor idejére szól is a társaság.)
Tehát Isten így hozott el engem ebbe a táborba 2008-ban :)
Amikor ott voltam, valahogyan éreztem, hogy Isten jelen van. Ez a tapasztalat hasonlít ahhoz, amit Encsi is leírt nemrég. Igaz, engem csak pár 100 km-re, és csak néhány napra hívott ki Isten az élet zűrzavarából.
Ez alatt a néhány nap alatt kiszakadtam a rendszeres napi elfoglaltságok és kötelességek közül. Ott találtam magam a természetben, hozzám hasonló gondolkodású fiatalok körében. Nagyon sokat jelentett, hogy találkozhattam korombeli fiatalokkal, akik hitben valamivel nálam előrébb jártak már. Tapasztaltam, ahogyan megnyilvánulnak. Ez által szerintem mondhatom, hogy bizonyságot tettek előttem az életük által Istenről. Vágytam rá, hogy én is hasonlóvá legyek.
Sok időm volt gondolkozni. Rengeteget gondolkoztam. Reggelente mindig korán keltem, hogy elvonuljak olvasni és imádkozni. A néhány nap után lélekben feltöltődve értem haza. Isten valahogyan tudta, hogy erre a pár napra ki kell hívnia a mindennapokból, hogy gondolkodni tudjak az életemen.
Tovább gondolkodtam a keresztségen. Azt a furcsa dolgot vettem észre, hogy amikor megszületett bennem az a bátortalan, és még bizonytalan elhatározás, hogy meg akarok keresztelkedni, akkor azok a dolgok, amik eddig távol tartottak, kezdtek jelentéktelenné válni. Így egyre erősödött az elhatározásom. És végül, valahova eltűntek, amik ezidáig távol tartottak a döntéstől. Hogy hová, azt nem tudom. Isten elvette tőlem. Megmutatta, hogy valójában ezek annyira jelentéktelen dolgok. Viszont az nem volt már kérdés, hogy az életemet Istennel együtt akarom folytatni. Így hát döntésre jutottam, és a tábor után két hétre rá odamentem "Keresztapámhoz", hogy szeretnék elkezdeni keresztségre készülni :)
Isten készített számomra ezután még egy dolgot. Volt valaki, aki szintén ott volt a táborban, és a tábor után két héttel szintén elkezdett keresztségre készülni. Így amikor 1-2 hónap múlva összefutottunk, kiderült ez, és az is, hogy ugyan ott tartunk a készülésben. Nagy meglepetés volt mindkettőnk számára. Így ezután közösen készültünk. Azóta már kiderült, hogy Isten ezt a társaságot csak a keresztségre való készülés idejére szánta nekünk. De így visszatekintve úgy látom, hogy egymás által is sokat fejlődtünk. És bizonyára szükségünk volt rá, hogy támogassuk egymást.
Másfél évig tartott a készülés. Érdekes volt, hogy nekem a keresztségem napja nem volt igazán nyugodt nap. Nagyon szép volt, nagyon jó volt, de valaki az utolsó pillanatig próbálta elvonni a figyelmemet és próbált kétségeket támasztani bennem. Igen, az a bizonyos ellenség próbált elbátortalanítani. Éreztem, hogy nagyon nem tetszik neki a döntésem. Utólag persze kiderült, hogy minden dolog, ami miatt aggódtam, teljesen alaptalan volt.
Boldog vagyok, hogy odaszántam magam Isten részére. Azt érzem, életemben eddig ez volt a legjobb döntésem. Azóta rájöttem arra is, hogy kevés, ha szövetségkötés nélkül akarok Istennel járni. Szükségem van rá, hogy kifejezzem a döntésem tettek által is, egyrészről magamnak, másrészről pedig másoknak. Így, hogy kifejeztem, magam előtt is erősebben él a döntésem. Tudok rá hivatkozni egy esetleges küzdelmemben, hogy én már elköteleztem magam, Istené vagyok :)
Keresztség előtt volt bennem olyan gondolat, hogy így társat találnom is nehezebb lesz, mert jelentősen leszűkül, akik közül választani lehet. De tudom, hogy Istennek ez nem akadály. Neki mindenre vannak tervei :) Ő már előre elkezdte készíteni a dolgokat, amikor mi még nem is gondoltunk arra.
Sokszor persze nem egyszerű ez az út. Küzdelmekkel jár. De nagyon jó tapasztalni Isten vezetését az életemben. Tudom, hogy Nála biztonságban van az életem. Semmi nem ragadat el Tőle, még a halál sem. És persze még távol érzem magam a tökéletességtől. De Isten munkálkodik bennem, és alakít :)
És egy nagy ok arra, hogy Istennek szánjuk magunkat: Nem az a szabadság, hogy azt tehetek, amit akarok; az az igazi szabadság, hogy az akaratom ellenére azt tehetem, amit szeretnék. Nem kötelező megtennem, amit akarok. A saját akaratom felett irányítást nyerhetek. Nem kell, hogy az akaratom szolgája legyek.
"Annakokáért atyámfiai, nem vagyunk adósok a testnek, hogy test szerint éljünk" (Rómabeliekhez írt levél 8, 12)