2011. augusztus 23., kedd

„Csendesedjetek és ismerjétek el, hogy én vagyok az Isten!”


Egy tegnapi tapasztalatomat szeretném veletek megosztani. Egy főiskolai értekezletre tartottam vonattal. Budapesten kellett átszállni. Úgy terveztem meg az utat, hogy ne kelljen egyik pályaudvarból a másikba átmenni, hogy azzal is pénzt és energiát spóroljak. Ahogy közeledtem Pest felé megcsörrent a telefonom. Egy közeli ismerős hívott, hogy be tudnék-e ugorni Pesten egy helyre, nyelvvizsga jelentkezési lapot hozni. Örömmel vállaltam. Azonban így több bkv jegyet is kellett volna lyukasztanom, amire sajnáltam a pénzt, mert elég drága. Úgy gondoltam, hogy a 4-ből 3 járatot legyaloglok, és csak a leghosszabb távra szállok fel a metróra. Azonban az idő nem túl sok volt a gyaloglásra, így eléggé rohannom kellett. Hamarosan kezdtem kényelmetlenül érezni magam. Melegem volt, húzta a hátamat a hátizsák stb…mikor egyszer csak jött egy gondolat, hogy álljak meg egy pillanatra. Megálltam. Miért rohansz? Ki várja el ezt tőled? – kérdezte egy belső hang. Majd folytatta: A jó Isten biztos, hogy nem várja el. Ő megadja a szükséges anyagiakat, ami a bkv jegyekre kell. Megértettem, hogy igaza van, nincs értelme az ilyen fajta spórolásnak, így lelassítottam a lépteimet. Miután beszereztem a szükséges dokumentumot, kényelmesen sétáltam tovább a villamosmegállóig, hogy ott felszálljak, és kilyukasszam azt a jegyet, amit le akartam spórolni. Azonban pont elment a villamos. Támadt egy gyors gondolatom, hogy akkor mégiscsak elindulok gyalog. Ám nem jutottam tovább két lépésnél, mikor megint halottam a hangot: állj meg egy pillanatra!...most már tudtam a dolgom, sarkon fordultam, beálltam a villamosmegállóba. Út közben nagy megnyugvás töltött el, hogy valóban megérte hallgatni arra a bizonyos hangra, mi értelme lett voltan fölöslegesen kifárasztani magam. Hálás voltam.
Az értekezletnek, amire vezetett az utam, éppen a végén voltak a legfontosabb dolgok, így addig csúsztattam a visszafelé indulást, amíg csak azt egészséges kereteken belül lehetett. Ezért visszafelére már csak olyan vonatokkal tudtam tervezni, aminél át kell utazni Budapesten egyik pályaudvarból a másikba. Azonban mikor felszálltam a vonatra, azzal szembesültem, hogy nem is azon vagyok, amire fel akartam szállni, hanem egy előző vonat késett és én arra szálltam fel. Ez azonban pont a Keleti pályaudvarra megy, ahol nekem van a csatlakozás, így mégsem kell Pesten átutaznom. Így megspóroltam egy bkv jegyet… ekkor megértettem: visszakaptam annak a jegynek az árát, amit a lelkiismeretemre hallgatva odafelé elhasználtam. A jó Isten így adta meg a szükséges anyagiakat.
Amit ebből a történetből nyertem, az nem egy bkv jegy. Még egy tömbnél is többet ér, nem is mérhető ilyen mértékegységben. Megértettem, hogy ne loholjak olyan dolgok után, amit nem a jó Isten vár tőlem. Ez az ige jutott eszembe a történtek után: „Csendesedjetek és ismerjétek el, hogy én vagyok az Isten!” (Zsolt. 46,11)

Véletlenek márpedig nincsenek!



Ezt a tapasztalatomat még akkor szerettem volna megosztani veletek amikor még nem ismertem a végkimenetelét, de azt hiszem ez sem véletlen,hogy eddig váratott magára a dolog és most így teljes képben mesélhetem el:)
Ma reggel illetve tegnap reggel (mert már egy órával holnap van:D) kaptam anyukámtól egy sms-t,hogy sikerült a német középfokú nyelvvizsgám! Hát alig akartam elhinni, főleg amilyen előtörténete volt.
Mint már korábban leírtam németet már nagyon régen tanultam és eléggé sok nehézséget okozott az évem kezdetén. Szeptembertől februárig jártam nyelvkurzusra hetente kétszer,hogy azért valamicskét tudjak kommunikálni a körülöttem lévőkkel. Ez egy b1-es nyelvkurzus volt.
Különböző csoportok voltak,mint a1, a2, b1, b2 és c1. Gondoltam,hogy az a-sok biztos az alapfokra készítenek fel a b-sek pedig a középfokra. Ezt a meggyőződésemet az is erősítette,hogy a kurzus vége felé elkezdtünk a nyelvvizsgára készülni és néha elég nehéz feladatok voltak, gondoltam ez csak középszint lehet.
Nyáron jutottam oda,hogy nyelvvizsgázzak. Június 1 volt a határidő a jelentkezésre. Június 1, 6 óra. Ez előtt két nappal én el is mentem, jelentkeztem és befizettem az összeget. Két nappal később, az utolsó jelentkezési napon,a munkaszünetemben,annak is nagyon a végén gondoltam itt az ideje,hogy elkezdjek készülni kicsit és keresek feladatokat az interneten. Korábban is nézegettem ilyen oldalakat,de ma "véletlenül" rábukkantam egy oldalra ahol le volt írva,hogy b1-alapfok,b2-középfok. Nem kell mondani,hogy eléggé tátva maradt a szám és kétségbe estem. Egyrészt már két nem sikerült nyelvvizsga volt a hátam mögött és szerettem volna most,hogy örömet okozok a szüleimnek,hogy büszkék lehessenek rám, másrészt befizettem egy csomó pénzt a semmire,mivel ezzel semmire sem megy az ember. Felhívtam a nyelvvizsga központot,hogy én szeretnék átjelentkezni. Azt mondták,hogy csak akkor lehet ha személyesen bemegyek és mivel ez drágább is, viszek pénzt is. És persze,hogyha úgy érzem, hogy képes leszek megcsinálni, úgy hogy ilyen kurzust nem is végezte , ahol pedig sok nyelvtant tanulnak. Nem sok időm volt gondolkozni, mert sürgetett a határidő és dolgoznom is kellett volna még azon a délutánon.
Egy munkatársam éppen aznap délelőtt gondolkozott,hogy aznap délután legyen szabad vagy valamikor máskor. Végül a délutánt választotta. Ha nem így lett volna, akkor nem tudott volna bevinni engem abba a városba és nem sikerült volna a legutolsó fél órában átjelentkeznem. Nem volt sok időm a készülésre, a sok munka és program miatt és hát nem is a legszorgalmasabb emberek közé tartozom. A feladatok nem tűntek nehéznek,de a levélírásnál és a beszélgetésnél is olyan témát kaptam,amin később a német munkatársaimnak elmesélve, ők is csak ámultak.
És MÉGIS sikerült!!!:) Mert Neki SEMMI SEM lehetetlen!!:):) Nem tudom,hogy mivel érdemeltem ki,vagy hogy valaha is ezt meg tudom Neki kellően köszönni,de nagyon hálás vagyok.


"Ha énbennem maradtok, és az én beszédeim bennetek, maradnak. kérjetek, amit, csak akartok, és meglesz az néktek." (Ján 15:7)


"Mostanáig semmit sem kértetek az Atyától az én nevemben:, kérjetek és megkapjátok, hogy a ti örömetek teljes legyen."(Ján 14: 24)


2011. augusztus 22., hétfő

„Mikor félnem kellene is, én bízom te benned."


Nagyjából egy éve történt, hogy a szóbeli érettségi napjának reggelén a Bibliám kinyitva a 25. Zsoltárt kaptam útravalóként.

Egy részről azért izgultam, mert tudtam, hogy annak ellenére, hogy időben elkezdtem készülni, voltak hiányosságaim. Szóban amúgy sem szerettem felelni. Írásban jobban össze tudtam magam szedni, de ha közönség előtt kellett produkálnom, akkor, amit alapvetően tudtam, még azt is elfelejtettem. Az órai feleléseim ezért sokszor nem sikerültek valami fényesen. Féltem, hogy a szavak megint összekuszálódnak a fejemben, amikor a bent ülő ’zseni’ osztálytársak, elvárásokkal teli tanárok tekintete rám szegeződik. Alapvetően kakukktojásnak számítottam a közösségben. Több okból is. Például más értékrendet képviseltem. Úgy éreztem, ha most nem sikerül a tanároknak jó felelettel szolgálnom, akkor nem csak hálátlan leszek a tőlük kapott fáradozásért, felkészítésükért, hanem szégyent hozok arra, amit képviselek. Megpecsételem azt a gondolatukat a hitemről, magamról, amit az első évben gondoltak, és ami pozitív benyomást sikerült elhintenem, azt a negatív fellépésemmel elrontom. Ezért is hangzott reményteljesen számomra a zsoltár huszadik verse: „Őrizd meg lelkemet és szabadíts meg engemet; ne szégyenüljek meg, hogy benned bíztam.” Jó volt tudni, hogy nem vagyok egyedül az érzéssel, hogy más is járt már ebben a cipőben.
Én sem voltam méltó a segítségére. Ezt Sátán el is ültette a gondolataimban, és ha apró elhatározás született meg bennem, hogy leboruljak, rögtön eszembe jutatta, hogy mennyi fájdalmat okoztam Istennek, és hogy nem kaphatok segítséget. A zsoltár elolvasása után nem volt kétségem afelől, hogy kérhetek támogatást Tőle, ha méltatlan vagyok is rá, bizalommal fordulhatok Hozzá.
„Ifjúságomnak vétkeiről és bűneiről ne emlékezzél meg; kegyelmed szerint emlékezzél meg rólam, a te jóvoltodért, Uram.”Zsolt. 25:7

Amikor elindultam otthonról, mintha elszállt volna a félelmem. Nem magam miatt, hisz nem rendelkeztem több ismerettel, nem változott a fizikai szituáció. Csak egy valami változott.  Kaptam egy megerősítést, hogy Benne tényleg bízhatok. Megváltozott a kapcsolat köztünk. Hittel indultam el, hogy segít az Ő akarata szerint. „Mikor félnem kellene is, én bízom te benned. „56. Zsoltárok

2011. augusztus 21., vasárnap

Egy szombatnap

Legutóbbi szombatnapi élményeimet szeretném veletek megosztani.
Apukám szokott autóval elvinni szombatonként gyülekezetbe. Ő még nem hívő, de sosem szólt meg vallásunk miatt. Ez nagyon nagy dolog, főleg, hogy ő is szokott vinni.
Villanyszerelő a DÉMÁSZ-nál, és mivel most ügyeletben volt, és bármikor behívhatták, ezért nem tudott vinni. Arra gondoltunk, hogy talán most otthon kellene megtartani a szombatot.
Így délelőtt közösen áttanulmányoztunk a Bibliából egy részt, Lázár feltámasztását. Jól át tudtuk beszélni anyukámmal a történetet, és levontuk a végén, hogy nekünk mit jelent. Nagyon bensőséges, meghitt tanulmányozás volt. Talán otthon jobban el is tudtunk csendesedni, hogy nem kellett utazni sem, így ténylegesen is visszavonulhattunk a világtól.
Aztán egy nagyon biztató igehirdetést is meghallgattunk. Címe ez volt: Az ígéretekre tekintsünk, ne a gyengeségeinkre! Ez mindenkor nagyon időszerű. Rengeteg bátorító ígéretet tartalmazott, még a nehéz helyzetekre, időkre is. Arról szólt, hogy minél kevesebbszer gondoljunk a hiányosságainkra, hibáinkra, és inkább kapaszkodjunk bele hittel az ígéretekbe. Eszembe jut, hogy valahol hallottam, hogy a Bibliában több, mint 3500 ígéret van, így legalább 10 jut az év minden napjára. Talán tényleg érdemesebb az ígéretekre fordítani tekintetünket, ha ilyen sok van belőle...
Aztán délután kimentem a közeli természetbe. Isten ezzel nagy áldást adott, hogy a falu ezen a részén lakhatok, hogy szinte csak át kell mennem az utcán, és a Kiskunsági Nemzeti Parkban vagyok.
Gyakran járok ki oda a dombokba, a közeli erdőbe. Sokszor a kiskutyámat is magammal viszem, aki nagyon örül a szabadságnak. Most nem vittem, hogy még közelebb lehessek Istenhez. Valóban a természet a legszebb templom. Különösen megragadott az egész légköre.
Elgondolkodtam. Ha hatezer éves emberi pusztítás után még ilyen szép helyek vannak itt, e Földön, akkor vajon milyen szép lesz az Újjáteremtett Föld, amit "szem nem látott, fül nem hallott és embernek szíve meg se gondolt"? (I. Kor.2:9) Milyen jó lesz visszagondolni a társakkal az életünkre, és együtt dicsőíteni Istent, amiért kihívott és elvezérelt az Új Otthonba! Azt hiszem, minden erőfeszítést megér, hogy azt a szűk kaput elérjük...
Bár nem tudtuk hittársainkkal együtt megtartani a nyugalomnapot, mégis, kevés ilyen szép szombatom volt eddig!

Ki vagyok?

Amikor kicsi voltam, nem foglalkoztatott ez a gondolat, azt gondoltam, tudom ki vagyok. Tellt az idő, és kezdtem rájönni, hogy nem ismerem magam, tehát nem tudom ki vagyok. Kezdtem kiismerni magam, és Istenre is egyre jobban rátalálni, így egyre jobban rájöttem, hogy ki vagyok. Rájöttem, hogy ez nem jó így! Istenre van szükségem, hogy más legyek. Haladt tovább az idő, és most azt kezdem észrevenni, hogy ismét nem tudom, hogy ki vagyok :) Azt veszem észre, hogy bizonyos esetekben nem ismerek magamra, vagyis változok :)

2011. augusztus 19., péntek

„Keressétek először Istennek országát”


Néhány éve nagyon sokat jelentett nekem ez az ige és nagy változást hozott az életemben, de most újra megmozgatott. Kezdem tehát az elejéről. Fiatal voltam, még tizenéves. Nagyon szerettem a mozgást, a szabad levegőt, a természetet. Ennek megfelelően alakítottam ki a hobbijaimat is. A biciklizés és a gyalogtúrázás lettek a kedvenceim. Nagyon szerettem őket és máig is a kedvenc sportjaim. Azonban egy idő után kezdtem túlságosan is szeretni őket. Nem csak a túrák előtt, hanem a szabadidőm nagy részében is azzal foglalkoztam, hogyan tudnék ezekben fejlődni, hogyan tudnám a felszereléseimet bővíteni, és hogyan tudnám ezeket a sportokat még gyakrabban űzni. Mondhatni le voltam kötve a hobbijaimmal és úgy gondoltam, ez nem baj, mert ezek alapvetően építő és nem káros tevékenységek.
Azonban jött egy fordulat az életemben: a megtérésem. Az elsők között került a szemem elé ez az ige: „Keressétek először Istennek országát, és az ő igazságát, és ezek mind megadatnak néktek.” (Mát. 6,33) Elhatároztam, hogy így teszek, most leteszem a hobbijaimat, bármennyire is jónak tartom őket, és helyette az Isten dolgaival foglalkozok, és bízok benne, hogy az Isten megadja, ami a szükségletem ezzel kapcsolatban is. Hiszen a szabadidő helyes és építő eltöltése fontos szükséglete az embernek.
És mi volt erre a válasza Istennek? Nem elvette, hanem hasznossá tette ezeket a tevékenységeket az életemben. Azzal, hogy letettem, feloldottam magam attól, hogy ezek a hobbik teljesen lefoglalják a gondolataimat és az időmet. De adott olyan lehetőségeket az Isten, amikor mások hívtak el túrákra, én magam is fáradság nélkül tudtam szervezni túrát, szüleim segítettek nekem a szükséges eszközök beszerzésében maguktól stb. Egyszerűn innentől fogva a gondolataim és az időm lekötése nélkül minden megadatott, ami a szükségletem volt ezekkel kapcsolatban.
Úgy éreztem, hogy az Isten szeret, és nem elvenni akarja, hanem megszentelni a boldogságomat.

2011. augusztus 14., vasárnap

„Mert az ő angyalainak parancsolt felőled, hogy őrizzenek téged minden útadban.” 91. Zsoltár


Vasárnap fejeztem be a munkát Törökkoppányban, és indultam haza. A fél 11-es Tamásiból induló buszt szerettem volna elérni. A búcsúzkodás több okból is kicsit elhúzódott, ahogy az lenni szokott. Már majdnem negyed 11 volt, amikor bepattantunk a kocsiba. - A fizetésem is útközben kaptam meg. És persze az ingyen hullámvasút sem maradt el.:) – A húsz perces utat sikerült úgy megtennünk, hogy félre a Tamási buszállomáshoz értünk. A földvári busz azonban nem állt bent. Mondtam Janának, hogy lehet, hogy ahol leszálltam idefelé jövet, azon a helyen lesz, csak éppen a túloldalon, mert valószínűleg csak keresztül megy a városon. Elindultunk a megálló felé. A kanyarban megjelent a buszom, az ellentétes irányba tartva. Már elhagyta a megállót. Eddig a pontig úgy éreztem, hogy meg tudom oldani a problémát. Azt éreztem, hogy az enyém, majd én megoldom. Izgultam, hogy sikerüljön, folyamatosan agyaltam. Bíztam benne, hogy elérjük, bíztam a kocsi gyorsaságában, örültem, hogy jaj de jó, hogy eszembe jutott, hogy valójában hol kéne fölszállnom. De, amikor láttam az ellenkező irányba elmenni a buszt, leblokkoltam. Nincs tovább. Lekéstem. Mehetünk vissza. Ha én nem tudom megoldani ezt a helyzetet, akkor nincs megoldás, tehát, jobb, ha egyszerűen feladom. Jana gyorsan irányt váltott, és a busz után eredt. Ő hitt benne, hogy elérjük, hitt abban, hogy hárman ülünk a kocsiban, nem vagyunk egyedül. Szerencsére – azt hiszem, így volt megírva – pirosat kapott a busz. Ekkor gondolkoztam el igazán. Véletlen-e, hogy nem tudott tovább menni a jármű? Véletlen-e, hogy akadály nélkül negyed óra alatt ide értünk, véletlen-e, ami, ahogyan eddig történt? Elszégyelltem magam. Ha az életem apró gondjait nem tudom letenni az Ő kezébe, hogyan bízom rá az egészet? Csak egy kocsi választott el minket a busztól. Jana kiszállt, és odafutott a sofőrhöz. Megkérte, hogy ha elkanyarodik, legyen szíves álljon meg. Megállt.
Amikor felültem, megnyugodtam, a tájat fürkészve gondolkoztam el a történteken. Úgy éreztem, hogy azon a napon is gazdagabb lettem. Nem a fizetésem miatt. Nem. Egyszerűen csak úgy éreztem, hogy a lelki pénztárcámat feltöltötték. Hogy egy királyi kincstárból kaptam egy nagyon értékes aranytallért, ami sosem rozsdásodik meg, amit moly nem emészthet. 


„Boldogok, akik éhezik és szomjúhozzák az igazságot: mert ők megelégítetnek.” Máté 5:6


Bibliaismereti turnuson együtt dolgoztam egy lánnyal. Érdekes volt, mert már vasárnap megnyíltunk egymásnak, könnyen tudtunk beszélgetni személyes dolgokról is. Előítéletek nélkül közeledtünk egymás felé. Talán azért ment ilyen könnyen. Voltak, vannak közös pontjaink, de ami nem egyezett meg, a miatt sem ítélkeztünk, hanem próbáltuk megérteni a másik érveit. Elfogadtam, hogy dohányzik, és amikor kiderült, hogy hívő vagyok, akkor megnyugtatott, hogy ez az ő hozzám való viszonyulásán semmit sem változtat. Egyikünk így étkezik másikunk másképp, különbözően öltözködünk, …stb.
Azt hiszem ez az első lépés, az elfogadás. Elfogadni a másikat úgy, ahogy van. Isten is ezt teszi velünk. Elfogad minket. Ami persze nem jelenti azt, hogy nem szeretné, hogy az Ő képmására elváltozzunk. Olyan nyelven szól hozzánk, ami megérint minket, úgy beszélget velünk, hogy be tudjuk fogadni tanítását. Megkeresi a legmegfelelőbb eszközt. Van, amikor gyorsan peregnek le az események, van, amikor évtizeden keresztül hív. Láthatatlanul, halkan, nem erőszakosan, de annál hatékonyabban munkálkodik. Előkészíti a földet mielőtt bármit is vetne bele.
Nem terveztem semmi olyat, hogy nekem meg kellene térítenem ezt a lányt. Bár titkon fohászkodtam, hogy éreztetni tudjam vele, hogy van, Akire mindig számíthat, hogy Jézus barátságából egy csöppet be tudjak mutatni neki. Az első bátorító jel az volt, amikor a könyvárustól vett könyvjelzőimet olvasgatta. – Meg is mondta, hogy melyik tetszik neki a legjobban. Vasárnap odaajándékoztam neki emlékbe.
Bár elég esős idő volt, de sokat sétáltunk, és közben beszélgettünk mindenféléről. Amikor eljött a nyugalomnap, ezt-azt el kellett magyaráznom neki, de amellett, hogy némi értetlenséget is éreztem részéről, nyitott is volt, kérdéseiből nem a lenézés, hanem az érdeklődés szólt. Nem hozott ünneplő ruhát. Kellemetlenül érezte magát, ezért felajánlottam neki, hogy egy jurtában olvasgathatnánk közösen a Bibliát. Azt mondta, hogy szívesen tenné. Kíváncsi volt. Jelezte, hogy bár tanult hittant, de még nem volt Biblia a kezében. Az elejéről szerette volna kezdeni a Könyvet. És elkezdtük olvasni. Rákérdezett dolgokra, én pedig az eddigi ismereteim szerint próbáltam válaszolni. Kiderült, hogy sok bibliai témájú filmet látott már, de nem tudta, hogy a benne foglaltakat dolgozzák fel. Nagyon lelkes, érdeklődő volt. Szombat délután is elkérte a Szent Írást és tanulmányozta. Jó volt látni, ahogy feltesz egy kérdést, és amikor hangosan kimondta, már meg is született benne a válasz. Örültem neki, hogy élvezi a gondolatok kihámozását. Szombat délután elhatároztam, hogy meglepem egy Bibliával. Sajnos vasárnap reggel hirtelen el kellett mennie. De ami késik, nem múlik. Augusztus végén, amikor újra ellátogatok a Duna túlpartjára, elviszem neki a Könyvet. :)


"Te ismered ülésemet és felkelésemet, messziről érted gondolatomat. Mikor még nyelvemen sincs a szó, immár egészen érted azt Uram!" 139. Zsoltár


Idén négy turnusba jelentkeztem konyhai munkára Törökkoppányba. Nem mint pénzkeresési lehetőség imponált a dolog. Egyszerűen csak szeretek a konyhán sürögni-forogni, otthon érzem magam, és megkedveltem az évek folyamán az ottani társaságot, dombokat, lankákat. Szép emlékek fűznek a helyhez, barátokhoz. Négy egymás utáni turnust jelöltem be ebben az évben. Szerettem volna valamicskét lefaragni az útiköltségből is, úgy voltam vele, hogy ha egyszer elmegyek, akkor huzamosabb ideig ott maradok, a napok úgyis olyan gyorsan telnek ilyenkor.

A Tolerancia táborban, ahol múlt évben segítőként voltam, a tavalyi szakáccsal dolgozhattam együtt. Mivel ez a turnus úgymond külön szervezés alatt ment, ez a munka nem volt betervezve, de örültem neki. Azon a héten derült ki, hogy nem tudnak a többi táborra való jelentkezésemről. Az új tábori gondnokkal – kedves ismerősömmel - beszéltem, és azt mondta, hogy akik régen intézték a személyzet felvételét, nem küldtek át minden jelentkezést az ő részükre, mivel a váltás csak április végén történt meg. Eléggé elszomorított a dolog. Tudtam, hogy, ha nem vesznek fel dolgozni, akkor annyi a nyaralásomnak, a találkozásoknak, itthon ragadok. Nagyon rendesek, megértők voltak, megígérték, hogyha munkaerőhiány van, akkor elsőnek nekem szólnak. És pénteken már szóltak is. :) Maradhattam a Rehabilitációs hétre, ahol ráadásul szakács segédként dolgozhattam, egy olyan ember mellett, akit nagyon szeretek. Szóval duplán örültem. Ezután hazamentem megnyugodva, hogy idén ennyi volt Koppány. Néhány nap után hívott a gondnok felesége – akivel Rehabon együtt dolgoztam – hogy nem lenne-e kedvem visszamenni a Bibliaismereti turnusra, mert mesélt rólam annak a nőnek, aki azon a héten fog majd főzni, és feltétlen szeretnék, ha vele dolgoznék. Egy nap múlva, az Egymásra hangolva turnusra is elhívtak dolgozni, sőt az augusztus végi otthon tanító szülők hétvégéjére is. Így lett az elvesztett négy hétből több mint négy hét, amiért nem lehetek elég hálás. Messze többet kaptam, mint amennyit kértem, amit gondolni mertem volna.

Mindamellett, hogy a konyhán, a táborban, az egymás közt történő fizikai-lelki próbákban megtapasztalhattam az Isten kegyelmét, jóságát, szeretetét, azért is volt még különleges az eddigi nyár, mert rádöbbenhettem arra, hogy a jó Isten mennyire odafigyel a részletekre, hogy kit, mikor, hova küldjön. „Ennyire ismer?” – tettem fel magamnak a kérdést. Boldog voltam, hogy habár én emberileg terveztem, de Isten végezte el a dolgokat. Azt hiszem, hogy Ő nagyon jól tudta, hogy tavaly sok volt az az öt hét egyben. Adott nekem két hét szünetet – megtervezte úgy, hogy a legjobb legyen - hogy ne hajszoljam túl magam. És azt is látta, hogy melyik turnuson kik dolgozzanak együtt. Úgy intézte, hogy az nekünk a leginkább építő legyen.

Kicsit olyan ez, mint a kirakó. Itt vagyunk mind, mint a puzzle apró darabjai. De nem mindegy, hogy hova kerülünk, honnan kezdjük kirakni a képet. Máshova szerettem volna menni, de ha engedem, hogy a Teremtő helyezzen el, akár ’arrébb toljon’, törölje az én elképzelésem, akkor nem kell aggódnom afelől, hogy vajon jó helyen vagyok-e, áldása lesz minden léptemen, ott lesz velem az örömöknél, és segít a próbákban.
Neki nem az az első, ami nekem volt, hogy ne kelljen többször kifizetni az útiköltséget. Neki az egészségem, az egészséged, testi-lelki épülésünk, épségünk, üdvösségünk sokkal fontosabb mindennél. Ez is olyan emberi, hogy azon spórolunk sokszor, amin nem kéne.
Hálás vagyok Istennek, hogy az Ő akarata érvényesülhetett, mert ha nem így lett volna, megfosztottam volna mind magamat, mind másokat mindattól, amit a táborozás alatt kaptunk Istentől, Rajta és egymáson keresztül.



2011. augusztus 13., szombat

Haragtól a békességig

Az előző bejegyzéshez, mamusz tapasztalatához nagyon hasonlót élhettem én is meg egy- két hónappal ezelőtt. Nagyon meglepődtem mikor elolvastam, amit leírt ,mert én is tervezgettem ezt a történetet beírni ide és pontosan ez az idézet segített: " Ne nyugodjék le a nap a ti haragotok felett"...:)

Engem is úgymond egy igazságtalanság ért, amit lehet nem így kellene megfogalmaznom, inkább csak olyan dolog, ami nem hagyott nyugodni és haragot gyújtott bennem. Mert ha igazságtalanságnak nevezném, akkor az már egyértelműen jelzi, hogy nekem volt igazam. Ez pedig nem tükrözi a valóságot, mert az én esetemben senkinek sem volt igaza.

De nem is igazán ez a fontos, hogy megtaláljam a megfelelő szót a történtekre. Már este volt és fáradt voltam és sokat dolgoztam aznap és akkor hangzott el egy mondat....ekkor kezdődött. Ráadásul olyan ember szájából, akit nagyon szeretek és tisztelek, de már nem az első eset volt, hogy olyasmit mondott, valószínűleg akaratlanul, amivel megbántott. Most is ez történt... Érzetem, ahogy a harag gyülemlik fel bennem és hallottam a saját hangom a fejemben ami egyre csak mondta, hogy de neked van igazad és a múltkor is mi volt és az előtt is. Ez a legrosszabb, hogy ilyenkor még a múlt dolgai is előjönnek és egyesült erővel rohangálnak a fejünkben és így még nehezebb legyőzni őket.
A másik Encsi viszont, aki már hallott Isten hatalmas megbocsátásairól és béketűréséről próbált harcolni az érzés ellen. "Csak meg kellene jobban vizsgálnom ezt a dolgot, én nem látom kívülről, lehet, hogy még sincs igazam, meg hát ő is lehet fáradt..."
És aztán megint a másik: "Ez nem kifogás, akkor is megbántott és már nem egyszeri alkalom, nem mindent kell eltűrni...."
Mint egy hasadt személyiség...:):) De tényleg szinte hallottam a két hangot a fejemben, vagy mint a mesékben van a bal vállamon az ördögöcskét a jobb vállamon pedig az angyalkát.
Így forrongva, már a munkaidő után még lementem a mosókonyhába, hogy talán ha még összeszedem a ruhákat és szétszortírozom őket, azzal is elterelem a figyelmemet. Míg a ruhákat szedegetem a szárítóról eszembe jutott ez az igevers: "Ne nyugodjék le a nap a ti haragotok felett"
De hogy ne nyugodjon le? Ma már nem tudok azzal az emberrel beszélni, felzörgetni csak nem zörgethetem, már biztos alszik, amúgy is vége van már az ő a munkaidejének is...
És akkor ki toppant be a pincébe?:) Hát Ő.... Akkorát dobbant a szívem...sosem jön le munka után a ruhákat összeszedni és most? Isten leküldte hozzám:)
Akkor rögtön bocsánatot kértem tőle. Persze először csodálkozott, hogy miért, mert nem mutattam ki a mérgem. Elmondtam neki, hogy miért voltam rá dühös és hogy nem tudom ezt az érzést leküzdeni magamban. Majd oda jött és megölelt és bocsánatot kért. Ebben a percben,mint egy lufi pukkant ki bennem a harag és csak békesség és hála maradt a szívemen :)


2011. augusztus 10., szerda

„A ti szelídlelkûségetek ismert legyen minden ember elõtt.”


A minap esett meg, hogy igazságtalanul, szeretetlenül viszonyultam másokhoz. Ezt előttük nem mutattam ki egyértelműen, de belül forrongtam, mint egy vulkán. Értetlenkedtem. „Miért kapom ezt? Nem tettem semmi rosszat. Nincs igazuk. Nekem nem ez jár!...” Sajnos az egész napomat áthatotta ez a csupán csak a negatív érzelmeimre épülő magamat mindenben igazolni akaró lelki hangulat. Az előszobánkon mentem keresztül, amikor megpillantottam a Holdat, ahogyan átvilágította a körülötte úszó felhőket. „A nap le ne menjen a ti haragotokkal.” - futott át gondolataimban. Bár fizikailag nem vesztem össze senkivel, de legbelül nehezteltem az engem bántókra. Azt hiszem, megfeledkeztem arról, hogy vannak helyzetek, amikor az ember nincs teljesen tudatában, hogy mit tesz, amikor egyszerűen valami átveszi az uralmat belül, és fájdalom nő körötte mindenütt. Ilyenkor csak a szelídlelkűség, a lelki békénk megtartása, segíthet a helyzeten. És ezek tőlünk nem jöhetnek, csak Rajta keresztül.

Köszönöm Istennek, hogy későig ébren tartott, felém nyújtotta az Igét és I. Korintus 13-nál nyitotta ki. Olyan részek, szavak ismételt elolvasására késztetett, amik megfedhettek, és lecsendesedhetett a bennem dúló vihar.

„Nem gerjed haragra, nem rója fel a gonoszt,…”
„…mindent hisz, mindent remél, mindent eltűr”
„A szeretet hosszútűrő.”

Ma a napom szinte még el sem kezdődött. Csak a fürdőig mentem el, és újra a határán voltam annak, hogy elboruljon bennem minden. Aztán eszembe jutott, hogy nem tehetem meg. Hogy amit átélek, az csupán csak egy morzsa abból, amit Krisztusnak kellett, kell elszenvednie tőlünk. Ő ismeri, tudja mit érzünk, és segít kivezetni ezekből az embert próbáló helyzetekből.

Csodálatos, ahogyan a tapasztalatainkon keresztül, ha Őt választjuk nap mint nap, hogyan válhatunk egyre erősebbé az Úrban „és az Ő hatalmas erejében” (Ef. 6:10).



"És adtam beszédemet a te szádba..."

Ez az élményem is még év elején történt.
Amikor a gimit elkezdtem, megfogadtam, hogy keresztényként szeretnék viszonyulni az iskolához, tanáraimhoz és társaimhoz. Ezért sok mindenben nem vettem részt, amiben a többiek igen, azonban nem akartam kizárni magam a többiek közül, ezért mindig próbáltam viszont figyelmes lenni velük. Pl. kinyitottam előttük az ajtót...stb.
Egyik kémia órán történt, hogy az egyik lányt kihívták felelni, de nem készült az anyagból. A tanárnő mondta neki, hogy mivel év eleje van, ezért most az egyszer, ha valaki akar az osztálytársak közül, akkor cserélhet vele, és így nem kap egyest.
Ekkor gondoltam, hogyha nem jelentkezik senki, akkor én felteszem a kezem. Azért nem akartam egyből, mert ha valaki más szeretne, ne vegyem el tőle a lehetőséget, hogy segítsen a társának, másrészt ha egyből felrakom a kezem, talán arra gondolnak, hogy nekem tetszik a lány, akire teljes mértékben, mint egy kedves osztálytársra tekintettem. Ezzel nem engem, hanem őt nem akartam esetleg kínos helyzetbe hozni.
Ahogy a tanárnő végigtekintett az osztályon, magamban fohászkodtam Istenhez, hogy ha az az akarata, hogy én menjek ki, akkor ne nyújtsa más fel a kezét, és segítsen meg a felelésnél - szóban felelni nem nagyon szerettem, mert nagyon tudtam izgulni. Végül nem nyújtotta fel senki a kezét... Innen tudtam, hogy akkor nekem kell kimennem. Közben nagyon izgultam.
Isten azonban megsegített, és éreztem, hogy Ő ad nekem erőt, hitet, hogy felrakjam a kezem, és kimenjek felelni. Mintha csak Ő mozgatta volna a számat, minden szót Ő adott volna számba. Ez látszólag nem nagy dolognak tűnik, végülis csak egy felelés... de én ezáltal valóságosan átélhettem Mt. 10:19-20-at, miszerint "ne aggodalmaskodjatok, mi módon vagy mit szóljatok; mert magadatik néktek abban az órában, mit mondjatok. Mert nem ti vagytok, akik szóltok, hanem a ti Atyátoknak Lelke az, aki szól bennetek." Igazán nem is fogtam fel az egészet, csak amikor a helyemre ültem csillagos ötössel, akkor eszméltem fel. Magamban hálát adtam Istennek, amiért így megsegített. Tényleg, csak rá kell mindig bíznunk magunkat Istenre, még a kis, hétköznapi dolgokban is, és Ő megsegít, mert mindenhol velünk van, mindenhová elkísér angyalaival.
Óra után jöttek oda sorba az osztálytársak, hogy milyen lovagias voltam. Én meg csak annyit mondtam: "Ez nem az én érdemem!" - és mély hálával telt szívem meg Jézus iránt. A lány is nagyon hálás volt, még egy tábla csokit is vett nekem a büfében. Eleinte nem akartam elfogadni, de aztán arra gondoltam, hogy - habár nem eszek csokit - ő ezzel akarja kifejezni köszönetét, így elfogadtam. Örültem, hogy ezzel Isten közelebb hozott bennünket az osztálytársakkal.
Aztán így fohászkodtam fel, ahogy a többiek dicsértek az öltözőben, amit én nem fogadtam el: "Drága Istenem, Téged illet ez a dicséret sokszorosan! Dehogyis én tettem! Ki működtette szívemet, ki pumpálta a vért ereimben, ki feszítette meg izmaimat, hogy fel tudjam rakni a kezem? Nem én. Ez a Te érdemed, nem az enyém! Áldjad én lelkem az Urat!"

2011. augusztus 4., csütörtök

Hívogat, hogy kötelezzem el magam Mellette

Akkoriban nem foglalkoztam a keresztség gondolatával. Úgy voltam vele, hogy, biztos jó dolog, de nem értettem mindent, és nem értettem egyet mindennel, ezért nem is gondolkodtam rajta. Hívő családban nőttem fel. Egész kicsi korom óta ezen nevelkedtem. Pozitívan álltam hozzá a dolgokhoz, de sokáig nem gondoltam rá, hogy el kéne köteleznem magam.

Az egész talán úgy kezdődött, hogy felvettem valakit MSN-re. Már nem is tudom hogyan és miként, nem is írtam neki, ő sem írt nekem... egy darabig. Aztán egyszer megszólított, és jót beszélgettünk (írogattunk). Innentől kezdve több hónapon keresztül rendszeresen kommunikáltunk egymással. Ez volt az első alkalom, hogy megismerkedtem egy korombeli fiatallal, aki bizonyos szempontból előrébb járt nálam - meg volt keresztelkedve. Emlékszem rá, hogy ekkor gondolkodtam el először komolyan a keresztségen. Megfogalmazódott bennem, hogy: "jó lenne megkeresztelkedni". Persze azok a dolgok, amiket nem tudtam elfogadni, jelen voltak még, de már máshogy álltam hozzá.

Telt az idő... Gondolatban továbbra is velem maradt, hogy "jó lenne". Aztán, nem tudnám pontosan megmondani mikor, de olyat kezdtem érezni, mintha Isten kezdene hívogatni. Nehéz lenne elmagyarázni ezt. Olyan történt még közben, hogy szokatlanul gyakran került elő a keresztség gondolata más embereken keresztül. Csak úgy előhozták, vagy volt olyan, hogy megkérdezték tőlem, vagy csak utaltak rá. Tehát úgy volt, hogy egyszerűen nem tudtam nem foglalkozni ezzel a gondolattal.

Ezek mellett Isten készített még valamit a számomra. Akkoriban nem nagyon voltak barátaim. Nem volt kedvem táborba menni. Amúgy sem voltam nagy táborba járó. Csak régebben, néhány alkalommal voltam kisebb koromban. Nem akartam úgy elmenni, hogy valószínűleg nem nagyon ismernék ott senkit. De Isten úgy alakította, hogy elgondolkozzak azon, hogy táborba menjek.
Neten keresztül próbáltam ismerkedni, és egy tábor jó lehetőségnek tűnt, hogy élőben is folytatni lehessen. Ekkoriban már szerettem volna társat is találni, tehát főleg lányok irányában kerestem a társaságot. Nem titok, hogy ez nagy motivációs erő volt, hogy ismerkedni próbáljak :)
Az egyik turnus szimpatikus lett. Ifjúsági tábor, de nem a sima, hanem kicsit komolyabbnak ígérkezett, mivel a bibliai gondolatok is jobban előtérben voltak.
Viszont úgy alakult, hogy akivel szerettem volna találkozni, nem fog arra a turnusra jönni. De valahogyan ez után észrevettem azt, hogy valójában Isten szeretné, hogy elmenjek abba a táborba. Innentől kezdve már nem érdekelt, hogy lesznek-e ismerősök. Tudtam, hogy Isten szeretné.

A városomból csak én mentem arra a turnusra, tehát helybeli ismerősök nem jöttek. Viszont amikor megérkeztem, egy meglepetés fogadott, aminek nagyon örültem. Akivel szerettem volna találkozni, mégis eljött. Az utolsó napokban alakult úgy, hogy mégis jön. Így nem maradtam mégse annyira "egyedül". (Utólag ezért nagyon hálás voltam Istennek, még ha csak a tábor idejére szól is a társaság.)

Tehát Isten így hozott el engem ebbe a táborba 2008-ban :)
Amikor ott voltam, valahogyan éreztem, hogy Isten jelen van. Ez a tapasztalat hasonlít ahhoz, amit Encsi is leírt nemrég. Igaz, engem csak pár 100 km-re, és csak néhány napra hívott ki Isten az élet zűrzavarából.
Ez alatt a néhány nap alatt kiszakadtam a rendszeres napi elfoglaltságok és kötelességek közül. Ott találtam magam a természetben, hozzám hasonló gondolkodású fiatalok körében. Nagyon sokat jelentett, hogy találkozhattam korombeli fiatalokkal, akik hitben valamivel nálam előrébb jártak már. Tapasztaltam, ahogyan megnyilvánulnak. Ez által szerintem mondhatom, hogy bizonyságot tettek előttem az életük által Istenről. Vágytam rá, hogy én is hasonlóvá legyek.
Sok időm volt gondolkozni. Rengeteget gondolkoztam. Reggelente mindig korán keltem, hogy elvonuljak olvasni és imádkozni. A néhány nap után lélekben feltöltődve értem haza. Isten valahogyan tudta, hogy erre a pár napra ki kell hívnia a mindennapokból, hogy gondolkodni tudjak az életemen.

Tovább gondolkodtam a keresztségen. Azt a furcsa dolgot vettem észre, hogy amikor megszületett bennem az a bátortalan, és még bizonytalan elhatározás, hogy meg akarok keresztelkedni, akkor azok a dolgok, amik eddig távol tartottak, kezdtek jelentéktelenné válni. Így egyre erősödött az elhatározásom. És végül, valahova eltűntek, amik ezidáig távol tartottak a döntéstől. Hogy hová, azt nem tudom. Isten elvette tőlem. Megmutatta, hogy valójában ezek annyira jelentéktelen dolgok. Viszont az nem volt már kérdés, hogy az életemet Istennel együtt akarom folytatni. Így hát döntésre jutottam, és a tábor után két hétre rá odamentem "Keresztapámhoz", hogy szeretnék elkezdeni keresztségre készülni :)

Isten készített számomra ezután még egy dolgot. Volt valaki, aki szintén ott volt a táborban, és a tábor után két héttel szintén elkezdett keresztségre készülni. Így amikor 1-2 hónap múlva összefutottunk, kiderült ez, és az is, hogy ugyan ott tartunk a készülésben. Nagy meglepetés volt mindkettőnk számára. Így ezután közösen készültünk. Azóta már kiderült, hogy Isten ezt a társaságot csak a keresztségre való készülés idejére szánta nekünk. De így visszatekintve úgy látom, hogy egymás által is sokat fejlődtünk. És bizonyára szükségünk volt rá, hogy támogassuk egymást.

Másfél évig tartott a készülés. Érdekes volt, hogy nekem a keresztségem napja nem volt igazán nyugodt nap. Nagyon szép volt, nagyon jó volt, de valaki az utolsó pillanatig próbálta elvonni a figyelmemet és próbált kétségeket támasztani bennem. Igen, az a bizonyos ellenség próbált elbátortalanítani. Éreztem, hogy nagyon nem tetszik neki a döntésem. Utólag persze kiderült, hogy minden dolog, ami miatt aggódtam, teljesen alaptalan volt.

Boldog vagyok, hogy odaszántam magam Isten részére. Azt érzem, életemben eddig ez volt a legjobb döntésem. Azóta rájöttem arra is, hogy kevés, ha szövetségkötés nélkül akarok Istennel járni. Szükségem van rá, hogy kifejezzem a döntésem tettek által is, egyrészről magamnak, másrészről pedig másoknak. Így, hogy kifejeztem, magam előtt is erősebben él a döntésem. Tudok rá hivatkozni egy esetleges küzdelmemben, hogy én már elköteleztem magam, Istené vagyok :)
Keresztség előtt volt bennem olyan gondolat, hogy így társat találnom is nehezebb lesz, mert jelentősen leszűkül, akik közül választani lehet. De tudom, hogy Istennek ez nem akadály. Neki mindenre vannak tervei :) Ő már előre elkezdte készíteni a dolgokat, amikor mi még nem is gondoltunk arra.
Sokszor persze nem egyszerű ez az út. Küzdelmekkel jár. De nagyon jó tapasztalni Isten vezetését az életemben. Tudom, hogy Nála biztonságban van az életem. Semmi nem ragadat el Tőle, még a halál sem. És persze még távol érzem magam a tökéletességtől. De Isten munkálkodik bennem, és alakít :)
És egy nagy ok arra, hogy Istennek szánjuk magunkat: Nem az a szabadság, hogy azt tehetek, amit akarok; az az igazi szabadság, hogy az akaratom ellenére azt tehetem, amit szeretnék. Nem kötelező megtennem, amit akarok. A saját akaratom felett irányítást nyerhetek. Nem kell, hogy az akaratom szolgája legyek.

"Annakokáért atyámfiai, nem vagyunk adósok a testnek, hogy test szerint éljünk" (Rómabeliekhez írt levél 8, 12)

2011. augusztus 1., hétfő

„Az Isten bolondsága bölcsebb az embereknél”

Érettségi után egy évvel történt velem ez az eset. Amíg középiskolába jártam nagyon nagy lehetőségnek éreztem, hogy beszélgessek az osztálytársaimmal és a tanáraimmal mélyebb erkölcsi dolgokról, esetleg Istenről. Az, hogy minden nap rendszeresen találkozhatok ugyanazokkal az emberekkel, és gyakran van is idő beszélgetni velük, ez úgy gondoltam, hogy olyan lehetőség amit meg kell ragadni. Ezt a dolgot, azonban csak a gimnázium vége felé kezdem felismerni, így úgy éreztem az érettségivel nagyon hamar vége szakadt ennek a lehetőségnek, amit kicsit sajnáltam is.
Aztán jött a főiskola, ahol bizonyos értelemben újra volt lehetőség beszélgetni emberekkel, de az azért már korlátozottabb lehetőség volt, ugyanis tanárokkal nem nagyon alakulhatott ki személyes ismeretség, és a szaktársakkal is nehezebb volt a kapcsolatépítés, de ennek ellenére azért sikerült, egy pár szaktársammal jó barátságba kerülnöm és beszélgetnem is velük jókat. Mégis úgy éreztem tennem kell még valamit a középiskolában kialakult kapcsolatokért. Elsősorban az egyik nyelvtanáromért és egy másik tanáromért, aki az utcánkban lakik, mert velük beszélgettem a legtöbbet, az iskola alatt. Úgy gondoltam felkeresem őket, és egy kicsit beszélgetek velük, meg adok nekik valami bátorító kis füzetet vagy könyvet.
Kezdtem tehát a nyelvtanárommal. Megpróbáltam hívni egyszer, de nem vette fel. Gondoltam, nekem nem sürgős, majd visszahív. Eltelt egy-két nap, de nem hívott vissza. Megpróbáltam még egyszer, szintén így jártam. Imádkoztam magamban, hogy mit csináljak, mert nem akarom zaklatni. Végül úgy döntöttem próbálkozok még, nem hagyhatom, hogy ilyen kicsinység megakadályozzon. Harmadszorra felvette, de mondta, hogy nem ér rá, mert éppen tanítványa van, majd visszahív, de nem hívott vissza. Negyedszer felvette, de megint tanítványa volt, most már, ő mondta, hogy hívjam vissza. Visszahívtam még kétszer, de nem vette fel. Eddigre már kezdtem szégyellni magam, hogy van elég dolga, miért zavarom én folyton egy ilyen jelentéktelen dologgal. Úgy éreztem, kicsit már bolonddá váltam, hogy ilyen aprósággal ilyen sokáig próbálkozok. Végül úgy döntöttem, hogy írok neki egy sms-t, hogy bocsánat a zavarásért, nem baj ha nem ér rá, majd máskor beszélgetünk. Erre ő visszaírt, hogy most már ráér, holnap 11-re menjek hozzá. El is mentem és nagyon építő beszélgetés alakult ki.
A másik tanárnővel kapcsolatban már az elején úgy gondoltam, teljesen bolondnak kell lennem, ha én őt fel akarom keresni. Ugyanis mikor elhatároztam, hogy elmegyek hozzá, akkor bedobtak hozzánk egy szórólapot, hogy Ő a Jobbik területi jelöltje. Pont őt keressem föl? – imádkoztam magamban. Válaszként arra jutottam, hogy nézzük a dolog jó oldalát, ugyanis a Jobbikos szórólapon rajta van a telefonszáma, azon legalább könnyen el tudom érni. Fel is hívtam, körülbelül harmadszorra sikerült beszélnem vele is. Nagyon építő és hasznos beszélgetés lett, és az is kiderült, hogy ő valahol keresi az igazságot, ezért ment a Jobbikhoz is, én pedig talán tudtam neki egy-két új szempontot mondani az igazságkereséshez. 
Végül gondolkoztam, hogy megérte-e bolonddá tenni magam mindkét esetben azért, hogy beszélhessek velük. Erre válaszként, egy igehirdetésben hallottam egy igét: „Az Isten bolondsága bölcsebb az embereknél...” (1Korintus 1, 25)