„Hadd szóljanak a napok…!” címmel jelent meg 2002-ben egy gyűjtemény, mely tíz beszélgetést tartalmaz a százéves magyarországi adventmozgalom történéseiből. A különböző foglalkozású idős emberrel készített beszélgetés közreadója egy gitártanár, aki a főiskolánkat is elvégezte anno.
Amikor sok éve megjelent a könyv, három motivációm volt, hogy olvasásába kezdjek.
Az egyik, hogy egy kecskeméti testvérünk gyűjtötte csokorba e tapasztalatokat, életpályákat. Egy másik, hogy akkori gyülekezetvezetőnk felesége idősek otthonában dolgozott programszervezőként, és így a gyereksereg, a fiatalság viszonylag sűrűn megfordult korosabb emberek között is (ünnepekkor énekeltünk, hangszereken játszottunk, verset mondtunk, ajándékot vittünk, stb.), talán mondhatom, pont egy olyan időszakomban ért a kötet megjelenése, hogy nyitottabb voltam az idősebb korúak élettapasztalatának meghallgatására.
Ezen kívül különösen az ösztönzött még, hogy Varga Sára nénivel is készült beszélgetés, akit magamban mindig is az igazi hívő, gyakorlati keresztény képével azonosítottam. Azóta, hogy e könyv kiadódott, eltelt több mint tíz év, de az idővel nem hogy megfakult volna hite, hanem egyre élénkebb színekben tárult fel előttem is. Általa is megvilágítódhatott előttem konkrétan az elmúlt évben egy barátnője eltávozásakor, hogy mit jelent a barátság.
A napokban újra kezembe vettem ezt a könyvet. Tegnap - talán általatok is ismert Kovács Pálné - Judka néni – a főiskolai zenetanárunk – köszöntött fel bennünket Enikővel keresztségünk alkalmából. Maga a beszéde is meghatott, de amikor elmondta, hogy ezt a könyvet miért adja nekünk, az érdeklődés valami különös lángja lobbant fel bennem.
Addigra, mire Orosz Csaba a ’szerző’ többszöri próbálkozás után újra megkérdezte Judka nénit, hogy elkészíthetné-e az interjút édesapjával, Gyurka bácsi már nem élt. Idősebbik lánya vállalkozott rá, hogy édesapja élettörténetét töredékekből összerakosgassa.
Nagy öröm volt számomra úgy olvasni azt a néhány oldalt, hogy már kötöttem valakihez. Ez nem csak egy ember élete volt. Valahol egy egész családé, benne Judka nénié is. Valahol az ő bontakozó gyermekéveinek, környezetének küzdelmes napjai. S azzal, hogy elolvastam, közelebb kerültem az jelenéhez, egy beérett növény megértéséhez.
Azért jelent ez számomra különösen nagy örömöt, mert láthatom, ahogyan a másfél évvel ezelőtti ide – a főiskolára - jövetelemtől Isten mindkét félben munkálkodik azon, hogy kölcsönösen nyitottabbá váljunk egymásra, Judka nénivel és Pali bácsival a férjével is. Hogy eltűnjenek a mindkét oldalon jelen lévő előítéletek és a Szeretetben felszabadulva, megismerve a másikat, megértsük egymás lépéseit, gondolatait, befogadhassuk a másik lényét.
Az egész fejezet, könyv elolvasása sokat jelenthet az embernek. Két részt idéznék, ami engem talán a leginkább megérintett.
Áchim György a harmincas éveit kezdte meg, amikor Magyarország belépett a világháborúba. Szívében Istennek ezzel az ígéretével indult szolgálatba: „elesnek mellőled ezren, hozzád nem is közelít”.
„Történt egyszer, hogy Debrecenben voltak és édesapám a debreceni állomáson teljesített szolgálatot. Az állomást bombázták. Ott állt, őrségben volt, amikor egyszer csak látja, hogy egy asszony jön felé, karján egy ájult kisgyermekkel, akinek a fél arcbőrét levitte a légnyomás. Az asszony nagyon rossz állapotban volt. Így szólt: Vitéz úr, ha Istent ismer, vegye át tőlem ezt a gyereket, jöjjön, segítsen! Apukám gondolkozott, mit csináljon. 'Őrségben vagyok, és háború van! Dehát nekem is van gyerekem! És azt mondja „ha Istent ismer” - nem tudok mit tenni.' Odament. Nem nézett hátra, ki látja, hogy az őrszolgálatát otthagyja, átvette a gyereket, és abban a pillanatban becsapott egy bomba. Tőle nem messze egy villanypózna állt, és mint egy gyufaszál repült föl. Ha egy percet, ha csak egy negyed percet gondolkozik, hogy ő most katona vagy ember, akkor ő is a levegőbe repül. De ő a szívére hallgatott.”
Így teltek utolsó napjai:
„Ő az élettel betelve hajtotta fejét az utolsó álomra. Vidám, jókedvű, mindig pozitív gondolkodású ember volt és ilyen is maradt végig. A halálos ágyán azt mondta nekem (egy kétágyas kórházi szobában feküdt, ahol még tévé is volt): ’Tudod, ez egy ötcsillagos szálloda, tévé is van, de a Reisingert nem lehet fogni.’ ’Apukám, majd jössz hozzánk, és tudod, hogy mindegyik előadás megvan kazettán, majd megnézed.’ – mondtam neki. ’ ’Az más!’- mondta, és este elaludt. Szóval, minden gondolata e körül forgott.”
„Ő az élettel betelve hajtotta fejét az utolsó álomra. Vidám, jókedvű, mindig pozitív gondolkodású ember volt és ilyen is maradt végig. A halálos ágyán azt mondta nekem (egy kétágyas kórházi szobában feküdt, ahol még tévé is volt): ’Tudod, ez egy ötcsillagos szálloda, tévé is van, de a Reisingert nem lehet fogni.’ ’Apukám, majd jössz hozzánk, és tudod, hogy mindegyik előadás megvan kazettán, majd megnézed.’ – mondtam neki. ’ ’Az más!’- mondta, és este elaludt. Szóval, minden gondolata e körül forgott.”