Az elmúlt hét elég problémásan indult. Egy ismerősöm hívott egy este, és valami olyan mélabús, szomorú hangon kérdezte meg hogy hogy vagyok, hogy önkéntelenül az jutott eszembe, melyik ismerősöm/rokonom halt meg? Mintha valaki gyászolót kérdezne, együtt érezve a fájdalmával. Ez egy érdekes kis momentum volt, nem mintha bármi jelentőséget tulajdonítanék neki (határozottan nem vagyok babonás), mégis ideális felütés volt erre a hétre. Ismerősömnek szegénynek éppen eléggé fájt az élete, ezért is hívott fel. Ugyanakkor nekem is fájt az élet másnap reggel, mikor rájöttem, hogy bottal üthetem a pénztárcám, szinte minden iratom, és nem kevés pénz nyomát. Egy kedves hétfői kora reggelt egy hosszas pénztárcakeresés, majd telefonos bankkártya letiltatás töltött ki, hogy nem sokkal később némi kölcsönpénzzel a zsebemben induljak el nővéreméktől Győrbe.
Az élet nem könnyű, ezt bizonyítja, hogy hétfőn este már egy haldokló ismerősünkről kaptunk híreket. Én csak régebben találkoztam vele, de sok jó barátom közvetlen ismerte. Keresztény közösség vagyunk, ezért sokat imádkoztunk érte, megszerveztük hogy rendszeres időközönként legyen aki ezt megteszi. Legnagyobb megdöbbenésemre több éjszakán át is egész éjjel akadt fél óránként vállalkozó. Így ment egészen csütörtökig, amikor már megtudtuk, hajnalban ismerősünk eltávozott. Életét lerendezve, nyugodtan és bátran vállalta fel sorsát, maga mögött tudva sok ember bátorító kifejezését, utolsó pillanatodban is veled vagyunk!
Azonban az élet sosem egyszerű, és sose mondhatja az ember azt, hogy soha többé. Egyik nagybátyám, egy echte barokk építészmérnök. Budától nem messze lévő, hegyoldalba épített háza, vagy éppen az általa tervezett épületek is kellőképpen sugallják, milyen egyéniségről is van szó. Rajong a régi bútorokért, nagyon jól rajzol, kamarában csellózik, háza padlásán pedig egy kis, két manuálos, tizenpár regiszteres elektro-pneumatikus orgona van darabjaiban (sípostól, mindenestől), várva hogy egyszer felébred csipke-rózsika álmából és valódi, igazi működő orgonaként mutatja be tudását. Nagybátyám még inkább várta ezt a pillanatot. Már pár hónapja rákos volt, engem mégis váratlanul ért a hír még most csütörtökön este, hogy a délután folyamán Ő is elhagyta az élők sorát. A kórházban még 1 órán át próbálták visszahozni, sikertelenül. A velőkig ható fájdalom a dologban az, hogy finoman szólva, igen nagy rendetlenséget hagyott maga mögött...
Egy nap, két haláleset. Ez alapjaiban meghatározza egy ember hangulatát, gondolatait még inkább. Mit bánja az ember az elvesztett pénztárcát, ha emberéletekről van szó.
A helyet ahol tanulok, egy nagy cég támogatja. Négy karika fémjelzi, és a világ legnagyobb motorgyárával büszkélkedhet. Én egy állami intézmény hallgatója vagyok, de profi oktatóink, oktatási anyagaink, sőt a tanszékünk modern, mesterien dizájnolt épülete is (ahol mostanában elég sokat vagyunk szaktársaimmal) teli torokkal hirdeti a profizmus, az elegancia, a dinamizmus megnyerő üzenetét. És egészen addig bűvöli az embert ez a giccses lidérc, amíg meg nem érzi a kórházi lepedő büdös szagát, mely árasztja magából a testszagot, amíg nem látja a meredten maguk elé bámuló rokonokat, netán amíg nem találkozik a gazos föld csendességével és magányával, ahol még az idő is megáll.