2011. július 31., vasárnap

Apró, de jelentős mozzanatok

Egy tavaly tanév eleji tapasztalatomat szeretném most leírni.
Hideg szeptemberi reggel volt. Többen álltunk a buszmegállóban, és vártuk a buszt, hogy vigyen a gimibe.
Első éves voltam egy új helyen, új környezetben. Az embernek szüksége van időre, hogy beleszokjon új életszakasza ütemébe. Ezt nekem nehezítette az, hogy nehezen tudtam másokkal kapcsolatot teremteni, beszélgetést kezdeni...
Nem sok időt töltöttem elmélyedve gondolataimmal ott, amikor megjelent egy fiú az utcán, és a buszmegálló felé vette az irányt. Már évek óta nem láttam. Emlékeztem, még általános iskolában pár osztállyal fölöttem járt. Mindig a barátaival járkált az iskolaudvaron, viccelődtek maguk között, és néha minket, a kisebbeket tettek tárgyává. Ha engem, akkor csak pirultam egy kicsit, de nem nagyon foglalkoztam vele. Nagyon komolytalannak tartottam őket, de azért tartottam tőlük, nehogy belém kössenek és bántsanak. Bár ezt, utólag visszatekintve, lehet, másképp gondoltam volna...
Most viszont valahogy másnak tűnt, bár kívülről nem tudtam sokat megállapítani róla.
Ahogy közeledett, jött egy gondolat, késztetés, hogy amikor odaér, menjek oda hozzá, mosolyogva nyújtsam a kezem neki, köszönjek, és próbáljak egy beszélgetést kezdeményezni. Zárkózott természetem egyből tiltakozott, de tudtam, hogy ezt meg kellene tennem. Arra gondoltam, ha ezt Isten így akarja, akkor biztos nem lesz belőle rossz, csak jó. Mégis nehéznek tűnt...
Mire odaért, már hevesen vert a szívem az izgatottságtól, de végül odanyújtottam a kezem neki, és köszöntem. Utána már pontosan nem emlékszem, de azt tudom, hogy egy nagyon jó beszélgetés alakult ki belőle. Elmondta, hogy most épp abba a suliba jön beiratkozni, amelyikbe én járok, mert iskolát kell váltania megint. Rácsodálkoztam, hogy abból a vagány fiúból, amilyennek ismertem, milyen kedves, szelíd fiú lett. Hogy Isten így tudja az ember életét irányítani, hogy hoz egy iskolaváltást, és ez változtat egy emberen.
Ez a látszólag kis dolog, egy köszönés, egy kezdeményezés nekem sokat jelentett, mert egy lépcső volt ahhoz, hogy én is változzak, hogy egyre nyitottabb legyek. Még most sem tanultam meg teljesen, de örülök, hogy a változás útján vagyok.
Másfelől is gyümölcsözött ez a figyelmesség, mert egy társ lett belőle, egy barát, aki a szükségben is segít...

Most nemrég is volt egy ehhez hasonló tapasztalatom. A Pilisben voltunk egyik barátommal. Amikor az autóval kiértünk, egy másik turista ült ott az egyik kövön, és éppen evett. Barátom, Zalán egyből megkérdezte, hogy honnan jött, és hová megy. Nagyon kedves volt Attila - mert így hívták a turistát. Egy térképet is megmutatott, ami nagy segítségünkre volt az útvonal kiválasztásában. Zalán még el is kérte telefonszámát, hogyha netán nem tudnánk, merre kell menni, fel tudja hívni. Attila készségesen meg is adta.
Amikor elindultunk, Zalán ezt mondta: "Látod, ha felvesszük egy emberrel a kapcsolatot, az már is gyümölcsözik." Nagyon igaza volt, mert akkor még nem is tudtuk, hogy el fogunk tévedni. És akkor fel tudtuk hívni, hogy a térkép alapján segítsen. Végülis nem tudtunk az eredeti útvonalon végigmenni, vissza kellett fordulnunk, de abban segített, hogy rossz irányba ne menjünk. És ki tudja, hogy ebből nem indul el egy újabb barátság a jövőben?

Nekem sokat jelentenek ezek a tapasztalatok, melyek látszólag nem nagy dolgok, de ha elszalasztjuk az ilyen apró figyelmességeket, akkor mennyi áldástól elszakítjuk magunkat!
Érdemes odafigyelni az ilyen jellegű késztetésekre, mert ha engedünk nekik, utat engednek Istennek, hogy sok áldást ontson magunk és mások számára is.

2011. július 29., péntek

Network marketing

Kb fél éves tapasztalatomat fogom most leírni, és egyben összefoglalni. Valahogy most nagyon kikívánkozik belőlem, hogy ezt elmeséljem. Sokat gondolkodtam már rajta, hogy Isten miért alakította úgy, hogy megpróbálkozzak a network marketinggel. Az utóbbi időkben arra jutottam, hogy volt vele célja, és pedig az alábbiak.

Nagyon akartam tenni valamit... valamit, ami Isten művét építi. Olyan gondolataim voltak, hogy milyen jó lenne egy hely, ahova mindig lehet menni. Valami tábor féleséget képzeltem el, ami önszervező jellegű lett volna, és minden évszakban lehetett volna menni oda, minimális költséggel. Egyfajta menedék jellege lett volna, hogy a hétköznapok zűrzavarából időnként ki lehessen szakadni pár napra a hétvégén a testvérekkel és ismerősökkel egy csendes, békés helyre. Persze ehhez hatalmas mennyiségű anyagi javakra lett volna szükség.

Ekkor történt, hogy belecsöppentem egy nagyon ígéretes hálózat építős munkába, ami éppen akkoriban kezdett alakulni. Valóban nagyon ígéretesnek tűnt. Komoly alapjai vannak, és a többivel összehasonlítva különlegesnek láttam. És "jó helyen voltam, jó időben". Konkrétan azt éreztem, hogy: "ezt a lehetőséget nekem tették ide". Így hát belementem. Azt éreztem, Isten vezet errefelé. És úgy gondolom, valóban is így történt. Egy dolgot viszont nem értettem. Igaz, hogy nem kifejezetten elszántan csináltam, mert végig volt bennem valami bizonytalanság érzés, de azért próbálkoztam, amennyire nekem ment. Viszont a bizonytalanság érzésem nem múlt, és a tevékenységem eredménye is egyenlő maradt a nullával. Később arra jöttem rá, hogy az egésznek az volt a célja, hogy az alábbi összefüggéseket meglássam.

Ahogyan eljártam az előadásokra, egyszer olyan gondolatom támadt, hogy ez a hálózat építősdi hasonlít az Isten művében végzett munkával. Egy világi értelemben vett MLM cég esetében van valami termék, és a munkásnak minél több embert meg kell keresni, hogy ők is tagjai legyenek a cégnek, hogy ők is vásárolják a cég termékét, és ők is úgy profitálhatnak ebből, ha szintén megkeresnek másokat, akik szintén csatlakoznak. Így aztán az ismeretségi körök által rohamosan növekvő arányban lehet terjeszteni a terméket. Ha nem az üzletért kreálnak valami haszontalan terméket, hanem egy jó terméket szeretnének hatékonyabban árusítani, akkor ennek lehet is értelme.

Próbáljuk meg átvetíteni ezt az egészet Isten művére! Tudom, fura gondolat, de elgondolkoztató... Ha az ember megtér, és odaszánja Istennek az életét, akkor csatlakozik Istenhez, és Isten munkása lesz. A termék, amit árusítunk: Isten kegyelme, hogy megváltotta az embert bűneiből. Aki csatlakozott Istenhez és odaszánja Istennek életét, az ennek a terméknek a fogyasztója. És Isten közelsége végett olyan különlegességben részesül, amit nem tarthat magában:
"Ti vagytok a világ világossága. Nem rejtethetik el a hegyen épített város.
Gyertyát sem azért gyújtanak, hogy a véka alá, hanem hogy a gyertyatartóba tegyék és fényljék mindazoknak, akik a házban vannak." (Máté 5:14-15)
"Valaki pedig abból a vízből iszik, amelyet én adok néki, soha örökké meg nem szomjúhozik; hanem az a víz, amelyet én adok néki, örök életre buzgó víznek kútfeje lesz ő benne." (János 4:14)
Tehát Isten munkatársa gyertya lesz, amely árasztja a fényt a házban lévőkre; és kútfej, amely árasztja az örök életre való vizet. A gyertyának a fénye nem sajátja, és a kútnak sem a víz. Ezek Istentől vannak, viszont a gyertyán és a kútfejen keresztül árad másokra.

A hálózatépítősdiben fontos a hozzánk tartozó emberek megtartása. Isten művében is ugyan így fontos ez. Ők a mi munkatársaink és egyben ügyfeleink is. (Először ügyfelek, akik majd munkatársakká válnak.) Úgy nincs értelme megnyerni valakit, hogy utána elveszítsük. Ha nincs kinek továbbadni, amit Istentől kapunk, abból nem "profitálunk". Nem működik úgy, ha csak magunknak akarjuk megtartani: "Azért félvén, elmentem és elástam a te tálentomodat a földbe; ímé megvan a mi a tied." (Máté 25:25) Ugye, a példázatban a szolgák Ura ezt a szolgát nem jó és hű szolgának hívja, hanem gonosz és rest szolgának...

Amikor az "ügyfél" csatlakozik Istenhez, akkor "munkatárs" válik belőle, és ő is elkezdi Isten "cégének" a "termékét" "árusítani" a körülötte lévőknek.
Néhány dolog viszont Isten cége esetében nagyon különbözik a világi cégekhez képest.
- A termék valami rendkívüli! Hatalmas értékű! Valóban olyan, mint ahogyan a reklámokban szokták mondani: "életed minden problémáját megoldja"!
- Ez a termék teljesen ingyen van! Egyedül csak a régi énünket kell odaadni cserébe, ami értéktelen, mert kárunkra van!
- A céghez való csatlakozás teljesen az ember önszántából történik, a legkisebb mértékig sincs erőltetve!
Na, ez tényleg egy ígéretes, világot megrengető network marketing rendszer!
Én azt érzem, hogy nincs idő egyidejűleg több munkára odaszánni az életemet, ezért választanom kell, mit szeretnék csinálni.
Ezek után, ahogyan átgondoltam, úgy döntöttem, hogy én Isten cégének a munkása akarok lenni!

A gondolatok alapján a Máté 25. fejezetében leírt tálentumok példázatában a tálentumokon való nyerészkedés már egész egyértelműnek tűnik :)

2011. július 28., csütörtök

"És mielőtt kiáltanának,én felelek...."

Az előző tapasztalathoz szeretnék én is egy hasonló élményemet elmesélni. Engem nagyon megnyugtatott,amit Csongor is átélt,hogy Isten nem várja el,hogy kényszerből adakozzuk, vagy bármi mást, amit Érte teszünk kötelességből végezzük. Ezért ajándékozta nekünk a szabad döntést, szabad akaratot. Nem robotokat szeretne, hanem embereket! Akik azért követik, mert Vele akarnak közösségben élni és bármit tesznek, szívből és örömmel teszik az Ő dicsőítésére.

Olyan február környékén alakult ki bennem erősebben, hogy szívesen elmennék gyülekezetbe ,hogy még többet megtudjak Róla és hogy más hívő emberekkel is találkozhassak. A bárkával minden vasárnap járunk templomba. Legtöbbször az evangélikusba. Ami szép és jó és Istenről szól, de mégsem érintett meg annyira. A mise elkezdődik, majd véget ér. Az emberek beülnek a templomba, majd haza mennek. Néhányan ugyan még beszélnek az ajtóban egymással, de ők már régebb óta ismerik egymást. Én nem tudtam senkivel se beszélni és őszintén megvallva Istent sem éreztem olyan erősen jelen a "Gottesdiensteken".Ráadásul vasárnapot ünnepeltek, ami nekem sosem jelentett semmi különlegesebbet, nem úgy mint a szombat. Ha nem is értettem,meg e napnak a szentségét, de ezt a napot mindig is szerettem valamiért.:) Emlékeztem viszont,hogy otthon a mi kis gyülekezetünkben milyen szívélyes hangulat uralkodott és igaz csak egy kis szobácska méretű teremben voltak az Isten tiszteletek, de mégis úgy éreztem: Isten itt van velünk. Kevesen is voltunk, de így mindig volt kivel beszélgetni. Mint egy család:)

Ezt megemlítettem a munkatársaimnak és mivel tudták,hogy én anyukám részéről adventista vagyok(ha még nem is vagyok bemerítkezve), olyan aranyosak voltak, hogy a közelben utána néztek, hogy hol van ilyen gyülekezet. A szomszéd városban találtak is egyet. Márciusban elkísért két munkatársam. Először azért jöttek, mert azt hitték ezek az adventisták valami szektások és féltettek és le akarták ellenőrizni őket, hogy ezután elengedhetnek- e egyedül hozzájuk :) Persze rögtön elcsodálkoztak, hogy milyen kedves emberek járnak oda és hogy rögtön velünk is összebarátkoztak. Ők is kevesen vannak, mint egy család:) Mégis, talán ezért, de nagyon bensőséges és meghitt hangulat uralkodik. Ráadásul szinte mindig vidámak és mosolyognak, mégis komolyan veszik a hitüket. Ezután természetesen rám adták "áldásukat" a munkatársaim, hogy járhatok ide, sőt azóta már az egyik eljött velem még egyszer és egy harmadik asszisztens is, és még egy ember kérte, hogy eljöhessen oda velem.

Ezután, amikor csak tudtam és szabad napot kaptam, jártam a gyülekezetbe. Kedvesek voltak és szerettem ott lenni, csak valahogy mégis sokszor volt bennem egy kis szorongás vagy egy érzés, hogy kicsit kívülálló vagyok. Egyrészt ugye a nemzetségem (pedig sok orosz is a gyülekezet tagja volt), másrészt, hogy kevés fiatal volt. Vagy nálam sokkal fiatalabbak, vagy kicsit idősebbek és már házasok. De ők azért mindig próbáltak szárnyuk alá venni. Az egyik, ami miatt sokszor tartottam, az a szombat iskolai beszélgetéseink végén, kisebb csoportokban való imádkozás. Ilyenkor hárman- négyen összeálltunk és mindenki imádkozott. Ekkor mindig rosszul éreztem magamat, mert ha nem imádkozom, akkor úgy gondoltam, hogy az olyan tiszteletlenség, ha magyarul imádkozom akkor is, de németül meg nem ment még olyan jól. Egyik szombaton a beszélgetés előtt,már éreztem a görcsöt a gyomromban és már nem is a témára figyeltem,csak, hogy mindjárt vége és imádkoznunk "kell". Ekkor a szombat iskolai vezető lezárta a beszélgetést és azt mondta,hogy mivel most már kicsit túlléptük az időnket így most ő imádkozik csak.
Tudom, hogy ez nagyon apróság és talán mások nem is értik miért aggódtam, de Isten tudta, ő látta és segített. Annyira megkönnyebbültem. Később meg mondták, hogy nyugodtan imádkozhatom magyarul is:)

A másik "félelmem" azt volt, hogy mivel busszal jártam mindig korábban értem, oda mielőtt kinyitották volna a gyülekezeti házat. Nem akartam ott állni az ajtóban, mert azt olyan furának éreztem, de sétálni sem akartam addig elmenni, mert mi lesz ha közben jönnek meg és akkor nyitják ki,de látják, hogy én pedig éppen megyek egy másik irányba. Most már látom, hogy milyen butaságokon aggódtam, de akkor ez komoly problémának tűnt :) Egyik szombaton is utaztam és megnyomtam a leszállásjelző gombot,amikor láttam, hogy közeledik a megálló. Sípolt is egyet és ki is jelezte a buszsofőrnek, de azon a napon nem állt meg ott, ahol eddig mindig. Meg is ijedtem ,mert a következő megálló a végállomás lett volna és nem tudtam milyen messze van, hogy visszaérek-e egyáltalán kezdésre. De nem volt mit tennem, a végállomásnál leszálltam és visszagyalogoltam. És mikorra érkeztem meg? Pont akkor mikor az ajtót kinyitották.:):) Alig tudtam visszatartani, hogy ne nevessek. Mintha Isten így szólt volna hozzám: "Ne aggódj ilyenek miatt,nézd csak, ha kicsit később szállsz le ,akkor időben érkezel és még sétálsz is előtte egyet"

Ekkor rájöttem,hogy Ő mindent megtesz, hogy amit szívből Érte teszünk, abban semmi kényszer, szorongás ne legyen. Minden zavaró tényezőt elhárít, hogy csakis arra koncentráljunk, hogy Vele legyünk. Hihetetlen nekem még most is, hogy ilyen kis embereken, mint én is vagyok és még ilyen semminek tűnő apróságokon is rajta van a szeme és segít.

Mielőtt nekiláttam, ezt elmesélni, imádkoztam, hogy segítsen és, hogy egy olyan igeverset is találhassak, ami illik erre a történetemre. Ahogy felálltam ima után,kinyitottam a Bibliámat és csak úgy céltalanul kinyitottam és hol akadt meg a szemem? :

"Megkerestem az Urat és meghallgatott engem, és minden félelmemből kimentett engem." (Zsolt. 34:5)
És egy másik:
" És mielőtt kiáltanának én felelek, ők még beszélnek, és én már meghallgattam." (Ésaiás 65:24)

A jókedvű adakozót szereti az Isten

Pár hónapja történt velem a tizedfizetéssel kapcsolatban egy érdekes dolog.
Abban a hónapban, a hónap vége felé szerveztünk közösen a barátaimmal egy több napos bicikli túrát. Úgy éreztem, anyagilag ki fogok jönni, de azért figyelnem is kellett, hogy jól osszam be a pénzem.

Még a hónap elején jártunk, és azon a napon, amikor be akartam adni a tizedemet, valahogyan elfeledkeztem róla, és csak egy kisebb adományt adtam be, amit szoktam. Utána jutott eszembe, hogy a tizedet szerettem volna beadni, de gondoltam magamban, hogy majd következő héten.

A következő hétre előkészítettem a tizedem, betettem az egyik könyvembe, hogy előttem legyen majd, hogy ne felejtsem el. Reggel amikor rakom el a dolgaimat, gondoltam egyet, és a nagyobb táskámat vettem elő, hogy jobban elférjek, mert egy pulcsit is el akartam rakni (mert kicsit hűvösebb idő lett), és a kisebb táskába nehezebben fért volna el. Be is tettem a pulcsim a másik táskába. Igen, a pulcsimat. Aztán amikor odaértem, rájöttem, hogy a pulcsim ugyan itt volt, de minden mást jól otthon hagytam, és így a tizedet is. Így az nap is csak kis adományt adtam be.
Előtte és közben azon gondolkoztam, hogy mindig szoktam adományt és tizedet adni... Amikor a kis adományt beadtam, gondolkodtam rajta, hogy beadjam-e. Elvileg áldás van a tizeden. És valóban, nem is szoktam különösebben hiányt szenvedni. De most mégis azon gondolkoztam, hogy kapok-e én vissza valamit... vagy hiányozni fog ez a pénz? Addigra már úgy tűnt, anyagilag kicsit kezdek megszorulni, nem sikerült úgy beosztanom, ahogy szerettem volna. De azért még úgy éreztem, épp ki fogok jönni. Kicsit vívódtam magamban. Gondolkodtam, és azt éreztem, az a helyes, ha beadom az adományt. Utána egyből az a gondolatom lett, hogy már másodjára hagytam otthon a tizedet, pedig nem volt szándékomban. Lehet, hogy a tizedet kapom vissza Istentől? Kis megdöbbenés volt bennem. Azon gondolkoztam, lehetséges, hogy most a tizedet félreteszem, és elviszem magammal a túrára. Lehet, hogy szükség lesz rá, és azért történt az, hogy nálam maradt, most már másodjára is. Aztán azért mégis úgy gondoltam, hogy Isten az első, Neki jár a tized.

Következő héten, a túra előtti napokban, ott voltam a Decathlonban, és még 2 szükséges dolgot akartam megvenni. Számolgattam a pénzem, és arra jutottam, hogy ha megveszem, akkor a tizedet muszáj lesz elköltenem. Tehát vagy megveszem, vagy a tizedet fizetem be. Hosszasan vívódtam magamban. Kérdeztem Istentől, hogy mit tegyek. Gondolkodtam. Aztán arra jutottam, hogy nem lehetett véletlen, hogy nem adtam be a tizedet. Szándékomban volt, csak valahogy mindig elügyetlenkedtem. Tehát arra jutottam, hogy Isten most nekem adja a tizedet, amit Neki adtam volna. Kezdtem megnyugodni. Aztán tiszta lelkiismerettel megvettem a hiányzó pár dolgot. Nem felesleges dolgok voltak, úgy éreztem, valóban szükségesek. Aztán ez után az esett le bennem, hogy Isten annyira szeret engem, hogy ami Neki járna, nekem adja! Kérdeztem magamban Istentől: valóban ennyire szeretsz? Pedig ez nekem nem jár... Ez olyan alaptalan, nem megérdemelt dolog. Olyan, mint amilyen a keresztáldozat is. És egyfajta döbbenettel voltam magamban, hogy mennyire szeret engem Isten. És tiszta volt a lelkiismeretem is.

A következő héten a történtek alapján már nem akartam tizedet adni, hanem félretettem. Túra után pedig úgy alakult, hogy 500 Ft maradt a pénztárcámban a végére :) Tehát valóban szükség volt rá, hogy nélkülözés mentes legyen a túra.
Azt viszont nem tudom, hogy ha úgy döntök, hogy mégis beadom a tizedet, akkor nélkülöztem volna-e, vagy Isten megoldotta volna valahogyan. Hajlok rá, hogy lehetséges, hogy lett volna erre is Istennek megoldása. De akkor még nem tudtam annyira bízni, hogy békességgel ezt tudtam volna tenni, így Isten nem is várta el tőlem. Helyette inkább megmutatta, hogy mennyire szeret.

A következő hónapban az történt, hogy a következő havi tizedet akartam előkészíteni, és a tized cédulán át akartam írni a 6. hónapot 7.-re, mivel nem volt üres ilyen cetlim, mert régebben arra készültem, hogy beadom, tehát ki volt már töltve. Azt vettem észre, hogy előzőleg a dátumot nem írtam rá. Elfelejtettem ráírni a dátumot! Így nem kellett átírnom, hanem csak beírtam a 7. hónapot. És beadtam a tizedem. Mintha ez a cetli is elő lett volna készítve, hogy a következő hónapban lesz beadva.

A túra után olyan dolog történt még, hogy a munkahelyen kaptam egy kis jutalmat, amikor az üdülési csekkeket megkaptam. Egy kicsit többet kaptam. Hasonló összeggel többet, mint amennyi a tizedem. Így tehát úgy döntöttem, hogy mivel a tized Istené, azt a tizedet, amit pár hónapja visszakaptam Istentől, pótolni fogom, és dupla tizedet fogok most beadni. Ráadásul hiányom sem lesz belőle a jutalom miatt, amit kaptam.

Lehet, hogy apróságok, de bennem folyamatos megdöbbenéseket keltettek ezek a történések, és azt tapasztaltam meg, hogy Isten valóban mennyire szeret. Meg nem érdemelt szeretettel van felém.
2 Kor. 9:7-8 versekben ezt olvashatjuk: "Kiki a mint eltökélte szívében, nem szomorúságból, vagy kénytelenségből; mert a jókedvű adakozót szereti az Isten.
Az Isten pedig hatalmas arra, hogy rátok árassza minden kegyelmét; hogy mindenben, mindenkor teljes elégségtek lévén, minden jótéteményre bőségben legyetek".
Ezek szerint Isten a jókedvű adakozót szereti. Nem várja el, hogy kényszerből adakozzunk. Milyen jó lenne ráírni a tizedes borítékra a 7. verset is :)
A történtek után nagy hála született bennem, és azt érzem, jobban tudok bízni Istenben, jobb lelkülettel tudok adakozni. Jobban megértettem a keresztáldozatot is ez alapján. A tized valóban Istennek jár. Megtörtént viszont, hogy mégis vissza adta, ami az Övé. Pedig ez tényleg nem jár. De ennyire szereti az embert. És azt szeretné, hogy nem kényszer által, hanem meggyőződésből, önként, jó kedvvel adakozzunk.
A keresztáldozat sem járt az embernek, hanem Isten annyira szerette az embert, hogy megtette, mert tudta, hogy ezen keresztül tudja megmutatni legjobban szeretetét, és ezzel tud megmenteni minket.

Kibővítem a tapasztalatom azzal, hogy úgy alakult a bevételem, hogy a tervezett kétszeres tized háromszorossá növekedett :) Lehet ezt még fokozni? :)

2011. július 26., kedd

Az igazi boldogság

Néhány éve tapasztaltam meg először ezt. Érettségire készültem. Nagyon le voltam terhelve a tanulással már magára az iskolára is, de ezen kívül nyelvvizsgára is rövid időn belül kellett felkészülnöm. Az egész napom tanulással telt, emberileg mégsem láttam jó eredményét. Néhány rosszabb jegy is becsúszott az iskolában és a nyelvvizsga feladatok sem mentek olyan gördülékenyen, ahogy szoktak, emberileg gyülekeztek a sötét felhők az életem egén. Ezen a helyzeten még sokat segítet egy tornatermi baleset is, aminek segítségével sem ülni, sem állni, sem mozogni nem tudtam kényelmesen, az egyik csigolyám zúzódása miatt

A körülmények ilyen játéka közepette én éppen otthon ültem. Éppen az íróasztalom előtt ültem, és éppen olvastam az éppen nemrégen rendszeres és kedvenc olvasmányommá vált könyvemet. Nem is tudom, hogy az evangéliumokban melyik résznél tartottam, de egy határozott érzés fogott el. Úgy éreztem, hogy én életemben most vagyok a legboldogabb. Először meglepődtem, hogy miért?? mikor a körülmények játékszere vagyok… azután hamar megértettem. Éppen az a könyv, amit éppen most olvasok, és ami éppen a kedvenc olvasmányommá nem régen, éppen az az oka annak, hogy boldog vagyok a körülmények ellenére, ráadásul életemben most vagyok a legboldogabb.

Később magában a könyvben találtam erre igazolást: „Az Ő utai gyönyörűséges utak és minden ösvényei: békesség. Életnek fája ez azoknak, akik megragadják, és akik megtartják Boldogok!“ (Példabeszédek 3, 17-18)


Néha messzire hív,hogy közel húzzon magához...

Jelenleg Németországban töltöm utolsó heteimet. Hiányzik a családom és szeretek otthon lenni,mégis a szívem szakad meg,hogy el kell innen mennem.Ez már a második otthonom....
De hogyan is kerültem ide és mit csinálok itt? Mindjárt elmesélem az elejétől. Isten fejében ez az út,már sokkal korábban kirajzolódott és mindent,amit itt tanultam vagy kaptam Neki köszönhetek.Amiért nagyon hálás vagyok.
Szóval akkor az elejétől...megpróbálom nem túl hosszúra nyújtani:)
Másfél évvel ezelőtt engem is,mint minden velem egykorút a tovább tanulás és az érettségi kötött le,meg persze mellette sok minden fiatalokra jellemző,nem biztos,hogy mindig építő jellegű programok. Én is így voltam.Pörgött az élet,csak sodort magával.Így elég drámaian hangzik,de tényleg így volt. Sosem volt megállás vagy pihenés.Tanulni is csak úgy tudtam,hogy vagy a zene vagy a tévé szólt mellettem vagy párhuzamban a szobatársaimmal beszéltem(mert kollégista voltam).Továbbtanulási céljaim sem voltak teljesen letisztultak.Mindenbe belekezdtem,ami csak kicsit is érdekelt,de igazán semelyikkel nem volt célom.Leérettségiztem 12 év elején emelt szinten földrajzból,majd a biológiai faktomat lecseréltem informatikára (amiből sosem voltam jó),és 12 félévkor jelentkeztem emelt történelem érettségire,amiből szintén nem a legjobb voltam. Olyan szakokat jelöltem meg a tovább tanulási listámon,amiknek semmi köze nem volt egymáshoz. Az emelt szintű érettségijeim 5-ösek lettek,de ez akkor már nem számított. Akkor már más céljaim voltak..:) Januárban a kollégiumban hirdettek egy pályázatot,ami szerint Németországban egy önkéntes évet el lehet tölteni. Nem tudtam mi is ez pontosan, németet általános iskolában tanultam.(Természetesen gimnáziumban ezt is tovább bonyolítottam: franciát és angolt kezdtem el tanulni).Szóval a német nyelvtudásom addigra egyenlő volt a nullával.Tudtam,hogy valamiféle szociális munkát kellene végezzek,vagy fogyatékosokkal vagy idősekkel kapcsolatban.Ezt előtte sosem csináltam,de mindig is érdekelt.Felhívtam apukámat,hogy elmeséljem,hogy én ezt szeretném csinálni.Hát röviden megfogalmazva,nem tartotta túl jó ötletnek.Azon kívül,hogy egy évre el kellene eresztenie a kislányát,még zavarta,hogy már megint valami teljesen újba fogok bele úgymond céltalanul.A jelentkezési határidő meg majdnem lejárt.Mégis éreztem,hogy ebbe bele kell vágnom.Megírtam a jelentkezést sok segítséggel,mert egy német fordítást is el kellett küldenem.
Ezt már tényleg lerövidítem....sikerült:) Kimehettem.Volt itt Magyarországon egyhetes felkészítő szemináriumunk és Németországban,Drezdában egy hónapos,ahol már minden felől jöttek fiatalok. Ez úgy mond egy csere kapcsolat volt,ahol a németek Kelet-Európába mentek és a kelet-európaiak Németországba.Mindenféle játékos feladatokat csináltunk,kirándultunk,volt néhány nyelvóránk is. Nagyon sok új emberrel barátkoztam össze és hatalmas élmény volt tényleg.A nyelvi akadályokat is megküzdöttük és szépen lassan a beszédbe és belejöttünk. Majd szeptember elsején mindenki elutazott a neki kiválasztott munka helyére.Én Tecklenburgba kerültem,egy kis csöndes városkába Észak-Nyugat Németországban. Egy bárka nevezetű szervezetben találtam magam,ami a világon mindenhol megtalálható(nálunk is,Dunaharasztin). Az a szervezet lényege,hogy fogyatékos és nem fogyatékos emberek együtt élnek,egy házban,mint egy család. Fontos az Istennel való kapcsolat is ezekben a közösségekben.De elég vegyes a vallást illetően a felosztás,mivel ide mindenféle nemzetiségű és fajtájú ember jön dolgozni.
Ahogy megérkeztem lelassult az életem.Az eddigi rohanás megszűnt. Persze minden új volt és nehéz eleinte,de Isten végig velem volt.Most már teljesen tisztán látom. Nem tudom pontosan meghatározni,hogy mikor vagy hogy kezdődött,de elkezdtem egyre többet foglalkozni Istennel. Sok videót néztem és prédikációt. Olvastam is és egy kis Bibliát is beszereztem. Én kiskoromtól kezdve jártam bibliai táborokba és gyülekezetbe,de sosem gondoltam ezt a dolgot olyan komolyan.Főleg gimnáziumban sodródtam el Istentől nagyon. De kihozott ide...Ő tudta,hogy ki kell szakítania a régi környezetemből,hogy magához közelebb tudjon húzni. Hihetetlen sok dolgot tanultam Tőle,a szavai által. Neki köszönhetem,hogy sikerült a tovább tanulásomnak is kirajzolódnia előttem .A Sola Scriptura Teológiai Főiskolára jelentkeztem és fel is vettek:) Jövőre teljes napirendben tanulhatok Róla. Már alig várom. Azóta,hogy megkértem bocsássa meg a bűneimet és megpróbálom mindig követni a tanításait,folyamatosan megtapasztalom a munkálkodásait az életemben.Ezekről,majd máskor,mert ez már így is hosszúra sikeredett:) Csak még annyi,hogy nem könnyű követni Őt, és még rengeteg kérdésem és "megharcolni" valóm van. De megéri! Nagyon!:)

2011. július 25., hétfő

Így lett munkahelyem

Életemben nagy tapasztalat volt, ahogyan munkahelyet találtam. Ez kb 5 évvel ezelőtt történt. Akkoriban anyagilag nem álltunk jól, és éreztem, hogy szükség lesz rá, hogy rövidesen munkahelyet találjak. A gimi utáni ötödéven tanultam ekkor, már a vége felé voltam. Az volt bennem, hogy az utolsó vizsgám után, már másnap dolgozni szeretnék. Mondtam is másoknak, hogy az utolsó vizsgám után, már egyből dolgozni fogok. Erre az volt a reakció, hogy nem biztos, hogy az olyan egyszerűen fog menni. De volt bennem egy meggyőződés, hogy ennek így kell lennie. Keresgéltem a munkahelyeket, többnyire úgy, hogy interneten néztem, hogy milyen hirdetések vannak. Akkoriban a városi könyvtárban tudtam internethez jutni. Egy nap fél órát lehetett ingyenesen netezni. Próbálkoztam több helyen, de nem volt eredmény. Aztán egyszer, a fél óra utolsó perceiben, még jött egy gondolatom, hogy arra a szóra rá kéne keresnem. Rákerestem, valamit találtam, ami jónak tűnt (nem is olvastam el rendesen a hirdetést, nem emlékszem pontosan a szövegére), gyorsan dobtam rá egy e-mailt. Aztán vissza írtak. Küldtek próba feladatokat, hogy oldjam meg. Megoldottam. És úgy alakult, hogy felvettek. A cégnél volt akkor valami rendezkedés az irodában, így a kezdésem időpontja is érdekesen alakult, és az utolsó vizsgám után már másnap ott dolgoztam. Azóta itt dolgozok. Ez akkor nagy tapasztalat volt nekem, ahogyan Isten gondoskodott rólunk.

Köszöntő

Kedves Testvéreim!

Ez a hely Istennel szerzett tapasztalataink gyűjtőhelye, hogy egymást és másokat erősítsünk általuk.