Nem is tudom, hol kezdődik a történet... Kezdem talán ott, hogy még régebben írtam egy novellához hasonló néhány oldalas írást. Újra és újra időnként előjön bennem a gondolat, hogy kezdeni kéne ezzel valamit. Egy ismerősömnél, aki nyomdában dolgozik, érdeklődtem egyszer, hogy mennyiért lehetne kinyomtatni nagyobb példányszámban. De egyelőre még nem szántam rá magam, és kicsit drágának tűnt, és ő is mondta, hogy vannak olcsóbb helyek is.
Nem olyan régen állt össze bennem egy gondolat... Ennek az volt az előzménye, hogy egyszer nagyon régen a közeli Lidl-ben láttam egy papírvágót (olyan nagy fém lap, vonalzókkal, rajta egy karos vágó késsel), és nagyon gondolkodtam rajta, hogy meg kéne vennem. De minek vegyem meg, hiszen mire is használnám igazából? Nem vettem meg. Aztán pár hónapja egy leárazós sátorban a Lidl előtt megint láttam azt a papírvágót leakciózva, és akkor is nagyon elgondolkodtam rajta, de akkor sem vettem meg, meg amúgy nem is nagyon volt akkor "felesleges" pénzem, amit szívesen rá szántam volna. És néhány hete (vagy hónapja) történhetett, hogy a Penny Market előtt volt egy leárazós sátor, ahol tűzőgépet láttam, ami nagyobb méretű, és lehet vele pl füzetet is összekapcsozni. Nem is emlékeztem pontosan rá, hogy a Penny-nél láttam ezt, csak valamire emlékeztem halványan, meg hogy akkor is gondolkodtam, hogy lehet, hogy meg kéne vennem, de igazából nem tudom, mire használnám... (Lehet, hogy nem a Penny-nél volt ez, nem emlékszem biztosan rá.) És persze nem vettem meg.
Tehát újra gondolkozni kezdtem, hogy ki kéne nyomtatnom az írásomat... viszont már volt ez a 3 eset a papírvágókkal és a tűzőgéppel, és emiatt az az ötletem lett, hogy lehetséges, hogy akár magam is meg tudnám oldani, talán nincs is szükség nyomdára?
Imádkoztam Istenhez, hogy akkor adjon nekem egy lézer nyomtatót ehhez. (a tintasugaras nyomtatóm nemrég múlt ki) Lett egy ötletem, hogy a munkahelyen lehetséges, hogy akadna egy felesleges nyomtató, és meg is kérdeztem másnap. Azt a választ kaptam, hogy valószínűleg fog akadni, megnézi.
Még nincs befejezve a történet, de mindenesetre érdekes esemény, hogy a hét végére már vittem haza a nyomtatót, és nem kellett érte fizetnem semmit, csak egy kis egyszerűbb plusz munkáért cserébe megkaptam. (ez volt kb 1 hete) Egész szépen nyomtat, és úgy néztem, hogy az utángyártott toner egész olcsó bele.
Még hátra van a tűzőgép megoldása, meg a papírvágó, bár egy egyszerűbb fajta papírvágó akad a közelben, és a tűzőgép megoldására is van már valamiféle ötletem - de ez még folyamatban van, és még várom, hogy valóban megoldódjanak ezek is. Meg persze az írásomat is még át kell néznem, és kijavítgatni benne a nem tökéletes részeket. Folyt. köv... :)
2013. szeptember 24., kedd
2013. szeptember 22., vasárnap
Dylan
Lehet, hogy kicsit furcsa ez a cím, és nem is tudjátok, hogyan kell kiejteni
(valahogy így lesz: Dɪlən), de nem tudok jobbat adni, mert így hívják. Így
hívják azt a volt munkatársamat és végül jó barátomat, akivel kapcsolatos mindaz,
amit most megosztok veletek.
Ő egy skót fiú, akivel együtt dolgoztunk az önkéntesek csapatában a walesi Aberdaronban. A táborba alapvetően hívő embereket vettek fel dolgozni, de ő egy kicsit kilógott a sorból, mert ő nem igazán volt az, inkább csak a szülei. Nagyon érdekes habitusa volt és nagyon szeretett tréfálkozni, szeretett kiszámíthatatlan lenni és néha eltűnni akár munkaidőben is.
Sokan nem szerették és furcsának tartották, de én szerettem volna segíteni neki, hogy mindig jól érezze magát a csapatban és ne gondolja úgy, hogy mindenki furcsának tartja.
Egy alkalommal úgy döntöttünk egy barátommal, hogy este kimegyünk a tengerpartra sétálni, énekelni és gyönyörködni a hullámokban, a holdban és a csillagokban. Sokáig kint voltunk, már egészen későre járt, mikor hazaindultunk. A tábor a falun kívül volt, a tengerpartról jövet pedig át kellett jönnünk a falun. Turistaszezon lévén még este 10-kor is zajlott az élet, főleg a kocsma környékén volt nagy tömeg. Ahogy elhaladtunk a kocsma előtt, kit látnak szemeim az ajtóban? Hát Dylant. Oldalba böktem Nikodemot, akivel együtt jöttünk. Mivel ő nem akart hinni a szemének kicsit közelebb menünk megnézni, hogy valóban ő van-e ott. Közben már nem is az ajtóban volt, mert elszívta cigijét és éppen egy nagy korsó sör után nyúlt odabent, mikor mi az ablakból megbizonyosodtunk róla, hogy ő az.
Hát, nem szép dolog, az biztos - gondoltuk közösen, hiszen adventista tábor lévén van egy kézikönyv, ami határozottan tiltja az alkoholizálást a tábor ideje alatt az önkénteseknek, és ha ezt kitudódik, akkor bizony szankciók vannak, többek között hazamenetel.
Ahogyan visszaemlékeztünk már többször is hiányzott a sátorból este és csak igen késő éjszaka jött lefeküdni, másnap pedig gondok voltak a felkelése körül és elkésett a munkából.
Fogalmunk sem volt Nikodemmal, hogy mit csináljunk, de én éreztem, hogy valami olyat kellene tenni, amivel nem falat építünk magunk és Dylan között, hanem amivel valóban segítünk rajta. Elsétáltunk egy nyugodtabb helyre és imádkoztunk. Az a gondolatom támadt, hogy mivel biciklivel érkezett a kocsmába, jó lenne azt a biciklit visszavinni a táborba két szempontból is. Egyrészt nagyon rossz bizonyság, hogy mivel a tábor felirata rajta van a biciklin, azt gyakran látják az emberek a kocsma előtt. Másrészt egy kis meglepetés Dylannak.
Sokat vaciláltam, hogy jó ötlet-e leckéztetni a srácot, de végül Nikodem is megerősített benne, hogy tegyük ezt, mert ha beszélgetni akarunk vele erről és nincs bizonyítékunk, biztosan tagadni fogja az esetet. Így végül megtettem életem első biciklilopását :-) , majd visszamentünk a táborba és lefeküdtünk.
Nehezen aludtam el, mert kicsit féltem a másnapi találkozástól. Tudtam, hogy beszélnem kell majd vele erről, de fogalmam sem volt, hogyan fogok tudni úgy, hogy azzal tényleg ne falat építsek, hanem inkább szeretetet fejezzek ki iránta.
Reggel már korán felkeltünk és Nikodemmal újra imádkoztunk. Ő azt javasolta, hogy a jézusi elv alapján járjunk el és először senkinek ne mondjuk el az esetet, csak én beszéljek vele. Aztán ha szükséges, akkor ketten, és így tovább.
Dylan természetesen jó későig aludt. A munkát általában 9.30-kor szoktuk kezdeni, de ő még akkor is fújta a kását. Gondoltam megpróbálom felébreszteni. Nem volt egyszerű feladat, de csak kinyitotta szemét. Már senki nem volt a sátrunkban, ezért gondoltam, hogy elkezdek puhatolózni, tényleg csak szeretettel, hogy hogy érzi magát. Természetesen a válasz, az volt, hogy fáradtan. Érdeklődtem, hogy miért. Ja, hát mert későn feküdt. Lassan-lassan közeledünk a tegnap este felé. Próbált füllentgetni, de mindig kifejeztem kérdéseimmel, hogy én több dologról is tudok. Nem lőttem le poént, míg végül kezdett össze állni benne a kép, a biciklieltűnéssel és a mostani beszélgetéssel kapcsolatban, míg végül rákérdezett, hogy miért kérdezgetem őt. Ekkor kimondtam, hogy mit láttam, és hogy a biciklit is én hoztam el. Habár közben rettentően féltem, mert attól tartottam, azonnal megfojt.
Azonban ezzel szemben a válasza hideg zuhanyként hatott rám: Kérlek imádkozz értem!
Kifejezte, hogy nem is annyira a szórakozás kedvéért jár oda, hanem nem mindig találja helyét a táborban és ez neki a feloldódás. Mondtam neki, hogy megértem, de ő is tudja, hogy itt a tábor ideje alatt ez nem járható út. Falajánlottam neki, hogy én itt vagyok és megyek vele a tengerpartra, megyek vele bringázni, biliárdozok vele (ugyanis profi biliárdos, engem is ő tanított meg játszani), felajánlom neki a szabadidőmet, hogy jól érezze magát a táborban, de határozottan kérem, hogy ezt a fajta kikapcsolódást mellőzze. Magától megígérte, hogy így fog tenni. Én pedig biztosítottam, hogy ha nem lesz később gond, tényleg senkinek nem adom tudtára. Ő hálásan megveregette a vállamat és tényleg úgy fejeztük be a beszélgetést, mint barátok.
Mivel Nikodem is szemtanú volt, úgy láttuk jónak, ha közösen teszünk eleget Dylan kérésének és hármasban imádkoztunk érte. Ilyen megilletődöttnek és hálásnak még sohasem láttam ezt a mindig szórakozott fiút, mint ezután az ima után.
Aznap pont úgy alakult a beosztás, hogy Dylannel közösen dolgoztunk. Miközben takarítottuk a sátrakat, folyton Istennel kapcsolatos kérdéseket tett fel, tudva, hogy én lelkésznek tanulok. Nagyon komoly kérdések voltak, én pedig nem győztem válaszolni rájuk. Azon az estén meglepetésünkre vacsorát csinált nekem és Nikodemnak.
Néhány nap múlva már csak néhányan voltunk a táborban és éppen én mentem ki, mikor a postás érkezett. Angolos körmondattal elkezdte mondani, hogy van nála egy csomag egy bizonyos Dylan Keane névre, de fogalma sincs, hogy hol lakhat, mert sem utcát sem házszámot nem adtak meg, csak a települést, amihez több mérföldre lévő farmok is hozzá tartoznak és úgy sejti, hogy talán itt lehet, de... Mielőtt tovább kerülgette volna dolgot, mondtam, hogy itt van Dylan. Miután a postás elment odaadtam neki a csomagot, ő sem tudott semmit róla. Kibontotta és mi volt benne? Egy gyönyörű, bőrkötéses Biblia, mellette egy szeretetteljes levéllel az édesanyjától. Gyönyörű ajándék, de kicsit szkeptikusan gondoltam előre arra, hogy vajon mi lesz ennek a könyvnek a sorsa. Körülbelül a könyvespolcon porosodva tudtam volna elképzelni. Azonban fél nap sem kellett, és ahogy mentem be a szobába, ahol internetezni lehetett és ahol Dylan folyton gép előtt szokott ülni, vagy bökdösni az oldalát annak, aki éppen használja tábori laptopot, hogy mikor végez már, ezzel szemben azt látom, hogy Dylan félrevonulva egy sarokba olvassa a Bibliáját. Nem szóltam egy szót sem, habár nagyon örültem. Ő azonban szólt és mondta, hogy éppen József történetét olvassa és mi minden ragadta meg őt belőle. Megint jót beszélgettünk.
Utolsó előtti nap éppen filmet nézett pár munkatársunk és azt is tudni kell, hogy Dylan is nagy filmes. Minden este nézett valamit és mindig ő volt az első jelentkező, ha kérdezték, hogy ki akarja ezt, vagy azt a buta filmet megnézni. Ment tehát a film a projektoron. Én is ott voltam és kerestem, hogy hol van Dylan. Ott volt ő, ott ült, de nem igazán felfelé nézett a vászonra, hanem lefelé. Ugyanis a Bibliája volt az ölében.
Ennyi a történet. Nem azt akarom mondani, hogy Dylan biztosan megtért és ott az egész élete megfordult, mert később is voltak azért butaságai, de az tény, hogy attól a naptól fogva, hogy beszéltem vele sohasem láttam, hogy valamelyik este hiányzott volna sátorból. És az is tény, hogy olyan dolgokat kezdett el csinálni, amit azelőtt soha. Pl. a Bibliaolvasás, amiről konkrétan monda is, hogy előtte soha nem tette.
Lehet, hogy hosszú volt a leírás és talán kicsit bonyolult is, de számomra örök bizonyság marad, hogy ha hitből teszek valakiért akármit, az nem marad nyomtalanul.
Ő egy skót fiú, akivel együtt dolgoztunk az önkéntesek csapatában a walesi Aberdaronban. A táborba alapvetően hívő embereket vettek fel dolgozni, de ő egy kicsit kilógott a sorból, mert ő nem igazán volt az, inkább csak a szülei. Nagyon érdekes habitusa volt és nagyon szeretett tréfálkozni, szeretett kiszámíthatatlan lenni és néha eltűnni akár munkaidőben is.
Sokan nem szerették és furcsának tartották, de én szerettem volna segíteni neki, hogy mindig jól érezze magát a csapatban és ne gondolja úgy, hogy mindenki furcsának tartja.
Egy alkalommal úgy döntöttünk egy barátommal, hogy este kimegyünk a tengerpartra sétálni, énekelni és gyönyörködni a hullámokban, a holdban és a csillagokban. Sokáig kint voltunk, már egészen későre járt, mikor hazaindultunk. A tábor a falun kívül volt, a tengerpartról jövet pedig át kellett jönnünk a falun. Turistaszezon lévén még este 10-kor is zajlott az élet, főleg a kocsma környékén volt nagy tömeg. Ahogy elhaladtunk a kocsma előtt, kit látnak szemeim az ajtóban? Hát Dylant. Oldalba böktem Nikodemot, akivel együtt jöttünk. Mivel ő nem akart hinni a szemének kicsit közelebb menünk megnézni, hogy valóban ő van-e ott. Közben már nem is az ajtóban volt, mert elszívta cigijét és éppen egy nagy korsó sör után nyúlt odabent, mikor mi az ablakból megbizonyosodtunk róla, hogy ő az.
Hát, nem szép dolog, az biztos - gondoltuk közösen, hiszen adventista tábor lévén van egy kézikönyv, ami határozottan tiltja az alkoholizálást a tábor ideje alatt az önkénteseknek, és ha ezt kitudódik, akkor bizony szankciók vannak, többek között hazamenetel.
Ahogyan visszaemlékeztünk már többször is hiányzott a sátorból este és csak igen késő éjszaka jött lefeküdni, másnap pedig gondok voltak a felkelése körül és elkésett a munkából.
Fogalmunk sem volt Nikodemmal, hogy mit csináljunk, de én éreztem, hogy valami olyat kellene tenni, amivel nem falat építünk magunk és Dylan között, hanem amivel valóban segítünk rajta. Elsétáltunk egy nyugodtabb helyre és imádkoztunk. Az a gondolatom támadt, hogy mivel biciklivel érkezett a kocsmába, jó lenne azt a biciklit visszavinni a táborba két szempontból is. Egyrészt nagyon rossz bizonyság, hogy mivel a tábor felirata rajta van a biciklin, azt gyakran látják az emberek a kocsma előtt. Másrészt egy kis meglepetés Dylannak.
Sokat vaciláltam, hogy jó ötlet-e leckéztetni a srácot, de végül Nikodem is megerősített benne, hogy tegyük ezt, mert ha beszélgetni akarunk vele erről és nincs bizonyítékunk, biztosan tagadni fogja az esetet. Így végül megtettem életem első biciklilopását :-) , majd visszamentünk a táborba és lefeküdtünk.
Nehezen aludtam el, mert kicsit féltem a másnapi találkozástól. Tudtam, hogy beszélnem kell majd vele erről, de fogalmam sem volt, hogyan fogok tudni úgy, hogy azzal tényleg ne falat építsek, hanem inkább szeretetet fejezzek ki iránta.
Reggel már korán felkeltünk és Nikodemmal újra imádkoztunk. Ő azt javasolta, hogy a jézusi elv alapján járjunk el és először senkinek ne mondjuk el az esetet, csak én beszéljek vele. Aztán ha szükséges, akkor ketten, és így tovább.
Dylan természetesen jó későig aludt. A munkát általában 9.30-kor szoktuk kezdeni, de ő még akkor is fújta a kását. Gondoltam megpróbálom felébreszteni. Nem volt egyszerű feladat, de csak kinyitotta szemét. Már senki nem volt a sátrunkban, ezért gondoltam, hogy elkezdek puhatolózni, tényleg csak szeretettel, hogy hogy érzi magát. Természetesen a válasz, az volt, hogy fáradtan. Érdeklődtem, hogy miért. Ja, hát mert későn feküdt. Lassan-lassan közeledünk a tegnap este felé. Próbált füllentgetni, de mindig kifejeztem kérdéseimmel, hogy én több dologról is tudok. Nem lőttem le poént, míg végül kezdett össze állni benne a kép, a biciklieltűnéssel és a mostani beszélgetéssel kapcsolatban, míg végül rákérdezett, hogy miért kérdezgetem őt. Ekkor kimondtam, hogy mit láttam, és hogy a biciklit is én hoztam el. Habár közben rettentően féltem, mert attól tartottam, azonnal megfojt.
Azonban ezzel szemben a válasza hideg zuhanyként hatott rám: Kérlek imádkozz értem!
Kifejezte, hogy nem is annyira a szórakozás kedvéért jár oda, hanem nem mindig találja helyét a táborban és ez neki a feloldódás. Mondtam neki, hogy megértem, de ő is tudja, hogy itt a tábor ideje alatt ez nem járható út. Falajánlottam neki, hogy én itt vagyok és megyek vele a tengerpartra, megyek vele bringázni, biliárdozok vele (ugyanis profi biliárdos, engem is ő tanított meg játszani), felajánlom neki a szabadidőmet, hogy jól érezze magát a táborban, de határozottan kérem, hogy ezt a fajta kikapcsolódást mellőzze. Magától megígérte, hogy így fog tenni. Én pedig biztosítottam, hogy ha nem lesz később gond, tényleg senkinek nem adom tudtára. Ő hálásan megveregette a vállamat és tényleg úgy fejeztük be a beszélgetést, mint barátok.
Mivel Nikodem is szemtanú volt, úgy láttuk jónak, ha közösen teszünk eleget Dylan kérésének és hármasban imádkoztunk érte. Ilyen megilletődöttnek és hálásnak még sohasem láttam ezt a mindig szórakozott fiút, mint ezután az ima után.
Aznap pont úgy alakult a beosztás, hogy Dylannel közösen dolgoztunk. Miközben takarítottuk a sátrakat, folyton Istennel kapcsolatos kérdéseket tett fel, tudva, hogy én lelkésznek tanulok. Nagyon komoly kérdések voltak, én pedig nem győztem válaszolni rájuk. Azon az estén meglepetésünkre vacsorát csinált nekem és Nikodemnak.
Néhány nap múlva már csak néhányan voltunk a táborban és éppen én mentem ki, mikor a postás érkezett. Angolos körmondattal elkezdte mondani, hogy van nála egy csomag egy bizonyos Dylan Keane névre, de fogalma sincs, hogy hol lakhat, mert sem utcát sem házszámot nem adtak meg, csak a települést, amihez több mérföldre lévő farmok is hozzá tartoznak és úgy sejti, hogy talán itt lehet, de... Mielőtt tovább kerülgette volna dolgot, mondtam, hogy itt van Dylan. Miután a postás elment odaadtam neki a csomagot, ő sem tudott semmit róla. Kibontotta és mi volt benne? Egy gyönyörű, bőrkötéses Biblia, mellette egy szeretetteljes levéllel az édesanyjától. Gyönyörű ajándék, de kicsit szkeptikusan gondoltam előre arra, hogy vajon mi lesz ennek a könyvnek a sorsa. Körülbelül a könyvespolcon porosodva tudtam volna elképzelni. Azonban fél nap sem kellett, és ahogy mentem be a szobába, ahol internetezni lehetett és ahol Dylan folyton gép előtt szokott ülni, vagy bökdösni az oldalát annak, aki éppen használja tábori laptopot, hogy mikor végez már, ezzel szemben azt látom, hogy Dylan félrevonulva egy sarokba olvassa a Bibliáját. Nem szóltam egy szót sem, habár nagyon örültem. Ő azonban szólt és mondta, hogy éppen József történetét olvassa és mi minden ragadta meg őt belőle. Megint jót beszélgettünk.
Utolsó előtti nap éppen filmet nézett pár munkatársunk és azt is tudni kell, hogy Dylan is nagy filmes. Minden este nézett valamit és mindig ő volt az első jelentkező, ha kérdezték, hogy ki akarja ezt, vagy azt a buta filmet megnézni. Ment tehát a film a projektoron. Én is ott voltam és kerestem, hogy hol van Dylan. Ott volt ő, ott ült, de nem igazán felfelé nézett a vászonra, hanem lefelé. Ugyanis a Bibliája volt az ölében.
Ennyi a történet. Nem azt akarom mondani, hogy Dylan biztosan megtért és ott az egész élete megfordult, mert később is voltak azért butaságai, de az tény, hogy attól a naptól fogva, hogy beszéltem vele sohasem láttam, hogy valamelyik este hiányzott volna sátorból. És az is tény, hogy olyan dolgokat kezdett el csinálni, amit azelőtt soha. Pl. a Bibliaolvasás, amiről konkrétan monda is, hogy előtte soha nem tette.
Lehet, hogy hosszú volt a leírás és talán kicsit bonyolult is, de számomra örök bizonyság marad, hogy ha hitből teszek valakiért akármit, az nem marad nyomtalanul.
2013. szeptember 10., kedd
Napról-napra gondoskodik rólunk a mi szabadításunk Istene!
Mindig nagy öröm és megerősítés számomra, amikor a tapasztalataitokat olvashatom, ez is motivált, hogy megosszam veletek azokat az élményeket, amiket az elmúlt hetekben éltem át, és ahányszor elmondom mindig csak rácsodálkozni tudok, hogy mennyire a szükségleteimnek megfelelően gondoskodott rólam a jó Isten.
Idén ősztől kezdtem az egyetemet, és nyáron emiatt elég sok mindent kellett intézkednem, amire a táborozások miatt elég szűk időm maradt. Így történt az, hogy amikor kollégiumba jelentkeztem, több hivatalos igazolás is volt, amit nem tudtam határidőre beszerezni, így kreatívan egy-két szülői nyilatkozattal próbáltuk meg ezeket pótolni. De ezek nélkül is elég sok pontra számítottunk, szóval bizakodtunk, elég messze lakom Pesttől, meg elég kevés pénzem is van, úgyhogy azzal nemigen törődtünk. Annál is inkább, mert a beiratkozási tájékoztatóban az állt, hogy beiratkozás aug. 31. szombat, akkor is csak egy bizonyos időpontban. Más lehetőség NINCS... Húú gondoltam, ez egy kicsit erős, még csak ki se tudom próbálni az iskolát, merthogy föl se vesznek, ha nem jelenek meg. Utánajártam, az egyetlen megoldásként az írták, hogy meghatalmazhatok valakit magam helyett... Ezzel sem kerültem közelebb a megoldáshoz, úgyhogy elkezdtem érte imádkozni, és persze érdeklődtem telefonon is. Ott mondták, hogy az illetékes szabadságon van, majd suli előtti utolsó héten keressem... Volt két hetem imádkozni. Végül sikerült választ kapnom arra az ímélre, hogy nem tudok megjelenni a beiratkozáson, mit lehet tenni? A válasz: nem írt okot, hogy mért nem. Valahogy úgy voltam vele, hogy szerettem volna kitérni az indoklás elől, de miután direktbe rákérdeztek, részletesen kifejtettem azt, amit hiszek, amit eddig megértettem. Kíváncsi lettem volna, hogy vajon mit gondolt, mikor olvasta, mindenesetre azt válaszolta, hogy az indokaim alapján megengedi, hogy hétfőn menjek beiratkozni! Nagyon hálás voltam.
Ekkoriban kezdtem el keresgélni az után, hogy felvettek-e koliba, mert ismerőseim már költöztek, én még semmit nem tudtam. Hosszas utánakeresgélés után megtaláltam azt a határozatot, ami közölte, hogy köszönik szépen, sajnos nem értem el a ponthatárt így nem vettek fel koliba... Nagyon dühös és elkeseredett lettem. Nem volt egy egész hetem addig, mikor már naponta kellett Pestre járnom, és fogalmam sem volt, hol fogok élni. Nagyon rossz volt. Aztán a jó Isten adta a gondolatokat. Mi lenne, ha megpróbálnám a Sola- kollégiumát? Lehet, hogy fölvennének. Meg az elutasító határozat ellen is lehetne fellebbezni, mert volt pár hivatalos igazolás is, amit nem vettek észre, de legalábbis nem számoltak. Így elkezdtem megint csak imádkozni segítségért, mert én itt képtelen voltam akármit is lépni. Felhívtuk az illetékeseket, hogy tudnék-e menni a Solára?-Hát az majd csak vasárnap derül ki (vasárnap pesten kellett már lennem). Hát jó, akkor várunk. Persze elképzeltem, hogy milyen jó lenne ott lakni, meg hajlottam rá, hogy túl rózsaszínben lássam, így imádkoztam, hogy jó Istenem, Te tudod, hogy mire van szükségem, oda vegyenek fel, ami a legjobb lesz, és ne oda, amiről szépeket képzelek. Ja, és még meg kellett oldani azt a problémát, hogy az első héten hol aludjak, ugyanis, ha mehetek is akárhova, biztosan nem vasárnap estére. Így beindultak a telefonok, megintcsak az emberi megoldások, meg a "nála biztos ottalhatnék"-emberek, akikről kiderül, hogy dehogyis... Megint volt min imádkozni. Akkor jött egy gondolat, hogy mi lenne, ha kimennék egyik barátomhoz, aki ugyan nem pesti, de a közelben lakik, ő is bejárós. Megkérdeztem, és azt mondta, hogy mehetek, akár két hétre is! Ismét fellélegezhettem és megint csak hálát adtam, hogy ez is elintéződött. Vasárnap ki is mentem hozzájuk, szívesen fogadtak és aznap késő estére kiderült, hogy mehetek-e a Solára lakni, és azt mondták, hogy IGEN!! ...Régen voltam már ennyire megkönnyebbült és nem győztem hálát adni érte. Egyszerűen csoda, hogy hogyan összeszervezte a jó Isten az eseményeket. Először is elintézte, hogy ne fogadják el a pályázatot, hogy aztán elhelyezhessen egy olyan helyen, ahol nem városban vagyok, ahol csönd van, ahol saját szobám van, amit úgy alakítok, ahogy akarok, ahol csupa barát vesz körül, és még sorolhatnám, magamnak már írtam egy listát, hogy mik azok, amit itt kapok és mindenképpen ki akarok használni. De még mielőtt elhelyezett volna itt arra is volt gondja, hogy a barátom elmenjen otthonról, mikor én náluk vendégeskedtem, így egyedüli társaságom a húga volt, akivel végigbeszéltük a délutánokat, és mivel ugyanabba az iskolába jár, mint én, elmesélt minden fontos információt, megmutatta a tárgyfelvételt, adott könyveket, amik nélkül kb. egy hét lemaradással sikerült volna talán mindezekre rájönnöm...
És, hogy még mindig nem volt elég, kiderült, hogy a szociális ösztöndíjat ugyanazon pontok alapján bírálják el, mint a kollégiumot. Az viszont nekem kevés lett. Ha mindent elfogadnak, akkor egész sok lenne, de.. és ezen a "de"-n megint fájt a fejem. Ugyanis minden hiteles igazolást végre sikerült beszereznem, viszont itt nincs olyan, hogy utólagos hiánypótlás. És a vicc az egészben, hogy, ha nem jelentkeztem volna augusztusban koliba, hanem csak most az ösztöndíjra, most elfogadnák az igazolásokat, de mivel egyszer már bekerültem a rendszerbe, nincs mit tenni... Húúúúú, hát a makacs agyammal ez nem bírtam felfogni, mentem a HÖK-höz, az elküldött, a TO-ra (csupa ilyen betűszó mostanában az életem), a TO leküldött volna a HÖK-höz, de mondtam, hogy onnan jövök éppen.. így elküldött a dékáni hivatalba és itt egy kedves, segítőkész nő elmagyarázta, hogy bizony, ez így nem működik... Mit lehet itt csinálni? Mégiscsak nemérdekel alapon megírni a fellebbezést, és a jó Istenre bízni. Ha Ő akarja, akkor biztos vagyok benne, hogy elintézi, ha pedig úgy látja jónak, akkor máshogy fog gondoskodni rólam. És olyan jó volt ebben megnyugodni. És ez az egyik legjobb érzés, amit az utóbbi időben volt alkalmam jópárszor átélni: körülöttem minden bizonytalan, de nekem ettől függetlenül lehet teljes bizonyosságom és békém, hogy vagyok olyan fontos a jó Istennek, hogy gondot viseljen rám.
Leírok még két apróságot, ami csak terjedelmében apróság, mindkettő számomra megintcsak hihetetlen. Először is, mivel vasúttal járok, kellett bérletet vennem, mert különben nagyon drága lenne az utazás. Csakhogy vasútbérletet csak lakóhely és iskola közötti útra lehet venni. És nekem még nincs se új diákom, se ideiglenes lakcímigazolásom, szóval teljesen hiteltelen vagyok. (két ismerősöm is van akik a hetekben próbáltak így bérletet venni és nem lehetett) Aki nekem a bérletet adta, egy viszonylag fiatal pénztárosnő volt, aki nem kérdezett semmit, egyszerűen odaadta a jegyet... És az első kalauz is, aki hitelesítette nem kötött bele.
A másik: kellett szereznünk anatómia gyakorlatra köpenyt. Lehet venni a suliban is, de ott drága, nekem pedig nincs pénzem. (ennyi legalábbis). Egyik előadás előtt hallom, hogy beszélget két évfolyamtársam, és az egyik mondja, hogy akkor holnap elhozza az egyik köpenyét. Kapva kaptam az alkalmon és megkérdeztem, hogy ha van egyik, akkor ugye van másik is, és nem akarja-e azt meg nekem adni. Mondta, hogy kölcsönbe, de odaadja. Hétfőn mikor találkoztunk, mondta, hogy nem tudja odaadni. A másikuk viszont azt mondta, hogy ő meg volt turiban és vett magának egy jó köpenyt egész olcsóért, meg talált egy nagyot, ami lehet, hogy jó lenne nekem, elhozta azt is... Csak néztem. És tényleg egy frankó köpeny csekély ezer forintért. Nem győztem megköszönni ismét neki és a jó Istennek.
Tömören (de semmiképp sem röviden... ) ezek az elmúlt hetek élményei. Jó volt őket most tudatosan összeszedni és leírni, és írás közben is az fogalmazódott meg bennem, hogy ezt egyszerűen nem hiszem el... És az, hogy KÖSZÖNÖM!
"Annak pedig, a ki véghetetlen bőséggel mindeneket megcselekedhetik, feljebb hogynem mint kérjük vagy elgondoljuk, a mi bennünk munkálkodó erő szerint,
Annak légyen dicsőség" (Eféz. 3. 20-21
Idén ősztől kezdtem az egyetemet, és nyáron emiatt elég sok mindent kellett intézkednem, amire a táborozások miatt elég szűk időm maradt. Így történt az, hogy amikor kollégiumba jelentkeztem, több hivatalos igazolás is volt, amit nem tudtam határidőre beszerezni, így kreatívan egy-két szülői nyilatkozattal próbáltuk meg ezeket pótolni. De ezek nélkül is elég sok pontra számítottunk, szóval bizakodtunk, elég messze lakom Pesttől, meg elég kevés pénzem is van, úgyhogy azzal nemigen törődtünk. Annál is inkább, mert a beiratkozási tájékoztatóban az állt, hogy beiratkozás aug. 31. szombat, akkor is csak egy bizonyos időpontban. Más lehetőség NINCS... Húú gondoltam, ez egy kicsit erős, még csak ki se tudom próbálni az iskolát, merthogy föl se vesznek, ha nem jelenek meg. Utánajártam, az egyetlen megoldásként az írták, hogy meghatalmazhatok valakit magam helyett... Ezzel sem kerültem közelebb a megoldáshoz, úgyhogy elkezdtem érte imádkozni, és persze érdeklődtem telefonon is. Ott mondták, hogy az illetékes szabadságon van, majd suli előtti utolsó héten keressem... Volt két hetem imádkozni. Végül sikerült választ kapnom arra az ímélre, hogy nem tudok megjelenni a beiratkozáson, mit lehet tenni? A válasz: nem írt okot, hogy mért nem. Valahogy úgy voltam vele, hogy szerettem volna kitérni az indoklás elől, de miután direktbe rákérdeztek, részletesen kifejtettem azt, amit hiszek, amit eddig megértettem. Kíváncsi lettem volna, hogy vajon mit gondolt, mikor olvasta, mindenesetre azt válaszolta, hogy az indokaim alapján megengedi, hogy hétfőn menjek beiratkozni! Nagyon hálás voltam.
Ekkoriban kezdtem el keresgélni az után, hogy felvettek-e koliba, mert ismerőseim már költöztek, én még semmit nem tudtam. Hosszas utánakeresgélés után megtaláltam azt a határozatot, ami közölte, hogy köszönik szépen, sajnos nem értem el a ponthatárt így nem vettek fel koliba... Nagyon dühös és elkeseredett lettem. Nem volt egy egész hetem addig, mikor már naponta kellett Pestre járnom, és fogalmam sem volt, hol fogok élni. Nagyon rossz volt. Aztán a jó Isten adta a gondolatokat. Mi lenne, ha megpróbálnám a Sola- kollégiumát? Lehet, hogy fölvennének. Meg az elutasító határozat ellen is lehetne fellebbezni, mert volt pár hivatalos igazolás is, amit nem vettek észre, de legalábbis nem számoltak. Így elkezdtem megint csak imádkozni segítségért, mert én itt képtelen voltam akármit is lépni. Felhívtuk az illetékeseket, hogy tudnék-e menni a Solára?-Hát az majd csak vasárnap derül ki (vasárnap pesten kellett már lennem). Hát jó, akkor várunk. Persze elképzeltem, hogy milyen jó lenne ott lakni, meg hajlottam rá, hogy túl rózsaszínben lássam, így imádkoztam, hogy jó Istenem, Te tudod, hogy mire van szükségem, oda vegyenek fel, ami a legjobb lesz, és ne oda, amiről szépeket képzelek. Ja, és még meg kellett oldani azt a problémát, hogy az első héten hol aludjak, ugyanis, ha mehetek is akárhova, biztosan nem vasárnap estére. Így beindultak a telefonok, megintcsak az emberi megoldások, meg a "nála biztos ottalhatnék"-emberek, akikről kiderül, hogy dehogyis... Megint volt min imádkozni. Akkor jött egy gondolat, hogy mi lenne, ha kimennék egyik barátomhoz, aki ugyan nem pesti, de a közelben lakik, ő is bejárós. Megkérdeztem, és azt mondta, hogy mehetek, akár két hétre is! Ismét fellélegezhettem és megint csak hálát adtam, hogy ez is elintéződött. Vasárnap ki is mentem hozzájuk, szívesen fogadtak és aznap késő estére kiderült, hogy mehetek-e a Solára lakni, és azt mondták, hogy IGEN!! ...Régen voltam már ennyire megkönnyebbült és nem győztem hálát adni érte. Egyszerűen csoda, hogy hogyan összeszervezte a jó Isten az eseményeket. Először is elintézte, hogy ne fogadják el a pályázatot, hogy aztán elhelyezhessen egy olyan helyen, ahol nem városban vagyok, ahol csönd van, ahol saját szobám van, amit úgy alakítok, ahogy akarok, ahol csupa barát vesz körül, és még sorolhatnám, magamnak már írtam egy listát, hogy mik azok, amit itt kapok és mindenképpen ki akarok használni. De még mielőtt elhelyezett volna itt arra is volt gondja, hogy a barátom elmenjen otthonról, mikor én náluk vendégeskedtem, így egyedüli társaságom a húga volt, akivel végigbeszéltük a délutánokat, és mivel ugyanabba az iskolába jár, mint én, elmesélt minden fontos információt, megmutatta a tárgyfelvételt, adott könyveket, amik nélkül kb. egy hét lemaradással sikerült volna talán mindezekre rájönnöm...
És, hogy még mindig nem volt elég, kiderült, hogy a szociális ösztöndíjat ugyanazon pontok alapján bírálják el, mint a kollégiumot. Az viszont nekem kevés lett. Ha mindent elfogadnak, akkor egész sok lenne, de.. és ezen a "de"-n megint fájt a fejem. Ugyanis minden hiteles igazolást végre sikerült beszereznem, viszont itt nincs olyan, hogy utólagos hiánypótlás. És a vicc az egészben, hogy, ha nem jelentkeztem volna augusztusban koliba, hanem csak most az ösztöndíjra, most elfogadnák az igazolásokat, de mivel egyszer már bekerültem a rendszerbe, nincs mit tenni... Húúúúú, hát a makacs agyammal ez nem bírtam felfogni, mentem a HÖK-höz, az elküldött, a TO-ra (csupa ilyen betűszó mostanában az életem), a TO leküldött volna a HÖK-höz, de mondtam, hogy onnan jövök éppen.. így elküldött a dékáni hivatalba és itt egy kedves, segítőkész nő elmagyarázta, hogy bizony, ez így nem működik... Mit lehet itt csinálni? Mégiscsak nemérdekel alapon megírni a fellebbezést, és a jó Istenre bízni. Ha Ő akarja, akkor biztos vagyok benne, hogy elintézi, ha pedig úgy látja jónak, akkor máshogy fog gondoskodni rólam. És olyan jó volt ebben megnyugodni. És ez az egyik legjobb érzés, amit az utóbbi időben volt alkalmam jópárszor átélni: körülöttem minden bizonytalan, de nekem ettől függetlenül lehet teljes bizonyosságom és békém, hogy vagyok olyan fontos a jó Istennek, hogy gondot viseljen rám.
Leírok még két apróságot, ami csak terjedelmében apróság, mindkettő számomra megintcsak hihetetlen. Először is, mivel vasúttal járok, kellett bérletet vennem, mert különben nagyon drága lenne az utazás. Csakhogy vasútbérletet csak lakóhely és iskola közötti útra lehet venni. És nekem még nincs se új diákom, se ideiglenes lakcímigazolásom, szóval teljesen hiteltelen vagyok. (két ismerősöm is van akik a hetekben próbáltak így bérletet venni és nem lehetett) Aki nekem a bérletet adta, egy viszonylag fiatal pénztárosnő volt, aki nem kérdezett semmit, egyszerűen odaadta a jegyet... És az első kalauz is, aki hitelesítette nem kötött bele.
A másik: kellett szereznünk anatómia gyakorlatra köpenyt. Lehet venni a suliban is, de ott drága, nekem pedig nincs pénzem. (ennyi legalábbis). Egyik előadás előtt hallom, hogy beszélget két évfolyamtársam, és az egyik mondja, hogy akkor holnap elhozza az egyik köpenyét. Kapva kaptam az alkalmon és megkérdeztem, hogy ha van egyik, akkor ugye van másik is, és nem akarja-e azt meg nekem adni. Mondta, hogy kölcsönbe, de odaadja. Hétfőn mikor találkoztunk, mondta, hogy nem tudja odaadni. A másikuk viszont azt mondta, hogy ő meg volt turiban és vett magának egy jó köpenyt egész olcsóért, meg talált egy nagyot, ami lehet, hogy jó lenne nekem, elhozta azt is... Csak néztem. És tényleg egy frankó köpeny csekély ezer forintért. Nem győztem megköszönni ismét neki és a jó Istennek.
Tömören (de semmiképp sem röviden... ) ezek az elmúlt hetek élményei. Jó volt őket most tudatosan összeszedni és leírni, és írás közben is az fogalmazódott meg bennem, hogy ezt egyszerűen nem hiszem el... És az, hogy KÖSZÖNÖM!
"Annak pedig, a ki véghetetlen bőséggel mindeneket megcselekedhetik, feljebb hogynem mint kérjük vagy elgondoljuk, a mi bennünk munkálkodó erő szerint,
Annak légyen dicsőség" (Eféz. 3. 20-21
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)