2011. december 30., péntek

Soha ne add fel!

Éppen mostanában rakta fel István a blogra "A boldogság nyomában" c. filmajánlót. A mai napon megnéztem ezt a filmet, és elgondolkoztam rajta. Nagyon tetszett, ahogy a filmben az ember minden körülmény ellenére küzd, és soha nem adja fel.

Soha ne add fel! Ez a mondat egy időszakomban a mottómmá vált. Arra emlékszek, hogy még régen, egy szombat délelőtti ifjúsági alkalmon mesélt valaki egy hadvezérről, akinek a szónoklata összesen annyi volt, hogy "Never give up!", és ezt elmondta 7-szer egymás után. Ez akkor nagyon megmaradt bennem, megjegyeztem, és gyakran eszembe jutott utána.
Volt régebben egy nehezebb időszakom, amikor sokat segített a "soha ne add fel". Akkoriban a nehézségek között azt tapasztaltam, hogy ha kivárjuk az időt, akkor mindig úgy alakul, hogy jobb helyzetek is lesznek. Egy olyan "életelvet" alakítottam ki magamnak akkor, hogy: "lesz még jobb is". Arra gondoltam, hogy semmit sem tudok tenni azért, hogy ne legyen jobb. Mindenképpen be fog következni a jobb is. Ez sokat segített hordozni a nehézségeket. És valóban így is volt, azok a nehézségek idővel elmúltak.

A napokban történt a soha fel nem adással kapcsolatban egy tapasztalatom, amit most meg szeretnék osztani veletek. A konyhai mosogató csaptelepet cseréltem ki. Egy ideig még azt gondoltam, talán elég lesz a tömítést is cserélni benne (szivárgott belőle a víz), de nem akart szétjönni, mert régi volt, eléggé elhasználódott már. (Miután kiszedtem, az után sem sikerült szétszednem, így hát valóban megérett már a cserére.) Tehát megvettem a szükséges dolgokat, és neki álltam. De nem ment olyan egyszerűen, mint ahogy szerettem volna.

Ez még egy régebbi fajta csaptelep volt, egy nagy méretű villáskulcs kellett volna, hogy alul a mosogató alá bebújva lecsavarjam azt a 6 szögletű csavart, ami a csaptelepet rögzítette. (Ez a csavar műanyagból volt, ami később nagyon jól jött.) Kicsi volt a hely, nem volt olyan szerszámom, amivel hozzá tudtam volna férni. Megpróbáltam úgy, hogy egy szerszám lapos végét odaraktam a csavarhoz, amivel így pont hozzá tudtam szorítani a mosogató alatt egy faléchez a csavart, és magát a csapot kezdtem el tekergetni, és így lazítottam rajta egy kicsit. Ez után már ment kézzel is... egy darabig. De mivel az alja vízköves volt, nem ment tovább. Megakadtam. Nem sikerült tovább csavarnom. Töprengtem, hogy mit kéne tenni. Hoztam a fúrómat, és elkezdtem megfúrogatni a műanyag csavart, hátha sikerül valamit tennem vele. De nem bizonyult túl hatékonynak. Gondolkodtam. Az jutott már eszembe, hogy neki állok flex-el és egyszerűen levágom a csaptelepet. De ez mégiscsak kicsit brutális megoldásnak tűnt, így inkább a legvégső esetre hagytam meg ezt a gondolatot.
Az jutott eszembe, hogy a csavar műanyagból van, szét kéne égetni. De hogyan? Eszembe jutott, hogy van forrasztó pákám. Megpróbálom azzal szétolvasztani. Két oldalt a csavar részig átolvasztottam, és ezután könnyen két darabban le tudtam szedni a műanyag csavart. Végre, sikerült! Kiszedtem a régi csapot.

A további művelet egyszerűnek tűnt. Már csináltam egyszer ilyet, rutinból megy - gondoltam. Igen ám, de ahogy akarom berakni a helyére az új csapot, nem fér be... Úgy akartam belerakni, hogy a bekötő csövek bele vannak csavarva a csaptelepbe, és a két csavar is, ami tartja majd, az is benne van, és a végén már csak az alsó részt kell rácsavarozni, ami rögzíti majd. De néhány mm miatt nem fért így bele a mosogatóban lévő lyukba. Megpróbáltam csavarok nélkül is, de utólag a mosogató alá bebújva azon a szűk helyen nem nagyon sikerült becsavaroznom a csavarokat. Hát, mit csináljak? Még ehhez az is hozzá tartozik, hogy a bekötő csövek csavaros része is kicsit széles volt, fogóval kicsit összébb kellett nyomni, hogy legalább az beférjen.

A mosogató fémből van. Hát, elővettem a fúrót, gondoltam, a két csavar részénél a mosogatón a lyukat kicsit kitágítom. Neki is álltam. Jó néhányszor kellett rajta próbálkoznom, mire olyan lett, hogy be tudtam rakni, közben az egyik csövet sikerült kicsit megfúrnom, de szerencsére csak a felületén a védő fémszövet részt, így nem lett baja. Tehát egy idő után belement. Hurrá! Sikerült!

Utána már egyszerű volt. Nagyjából. Még kicsit azzal is kellett küzdeni, hogy a tartó lemez, amit az aljára rá kell csavarozni, ami tartja a csaptelepet, egy faléc miatt nem fért oda. Csak úgy sikerült, hogy megemeltem a csapot, odatettem a rögzítő lemezt, aztán a csapot meg a helyére raktam. Ez után becsavartam a csavarokat, aztán a bekötő csöveket bekötöttem a helyükre, kifolyattam kicsit a vizet, hogy kitisztuljon a rozsdától, és kész lett az új csap!

Megállapítottam, hogy ez nem volt valami egyszerű művelet! Az egészhez hozzá tartozik még, hogy Anyám is segített. Miközben a mosogató alá be voltam bújva és alul csináltam a dolgokat, addig fent segédkezett. Nélküle jóval nehezebben ment volna.

Utána azon gondolkodtam, hogy az élet is időnként ehhez hasonló. Bonyolult, kilátástalannak tűnik, előttünk van egy feladat, amit fogalmunk sincs, hogyan oldjunk meg... csak amikor éppen előttünk van, jön egy apró gondolat, amivel sikerül előrébb haladni, aztán megint akadály, megint egy kis gondolat, kis előre haladás... néha persze kicsit pihenni is kell, hogy kieresszük a "gőzt", kicsit lecsillapodjunk, aztán folytatni... De végül, sikerül. Ha Isten is úgy akarja, és soha nem adjuk fel, akkor végül sikerül!

2011. november 27., vasárnap

Kételkedés vagy bizalom?

Gondolkoztam a talentumok példázatán, és szerintem az 1 talentummal rendelkező szolga esete nagyban vonatkozik laodiceára. Az 1 talentummal rendelkezőnek azt mondta a szolga Ura, hogy el kellett volna helyeznie a pénzváltóknál. Tehát, ha tapasztalat hiányos vagyok, és nem megy a munkálkodás úgy, ahogy kéne, akkor segítsem azokat, akiknek megy.
Épp a napokban adódott egy ilyen lehetőség, és pont eszembe jutott ez a felismerés. Szóba is álltam a gondolattal, de egyből jött egy csomó más gondolat:
- elsőre nem úgy ment, mint ahogy elképzeltem, lehet, hogy Isten nem szeretné, hogy így cselekedjek;
- hogyan is tudnám támogatni a dolgot, hiszen nincs is olyanom, amivel ezt tenni tudnám;
- nem biztos, hogy ez az én feladatom;
- nekem is szükségem van arra, amit esetleg adni tudnék.
Így elnapoltam magamban a kérdést. Aztán rájöttem arra, hogy nem vehetem le a tekintetem Jézusról, és megint jött a gondolat, hogy ez egy lehetőség arra, hogy megerősítse az előbbi felismerésem. Ezért félretettem a kételkedő gondolatokat, és elővettem a B tervet, és arra gondoltam, hogy ha felismertem valamit az Igéből, akkor azt tennem kell. Ez után teljesen simán ment minden.
Most reggel pedig ezt olvastam, mintha pont arról szólna, ami az előbbiekben történt: "Sokan megkérdőjelezik a Biblia hitelességét a saját hitetlenségük védelmében, amikor a nyilvánvaló tények vagy az »így szól az Úr« megfeddik őket. Kételyeik erősítésével egyfajta mentséget keresnek. Félelmetes, hogy a hitetlenség, amely kezdetben kicsiny és gyenge, folyvást nő, és a töprengés sötét éjszakái alatt gránit keménységűvé válik, míg végül olyan erődítmény épül belőle, amely fogva tartja gazdáját. ... Ilyen esetben az ember nem hallgat az értelmére, vakká válik a tényekkel szemben, és megkeményedik a bizonyítékok hatására." (Thomas A. Davis: Te is járhatsz a vízen, 32-33. oldal)
Tehát, ha kételkedek, olyan bizonyítékokat gyűjtök, hogy valóban nem megy, és végül ez lelki vakságot eredményez. Nem ez a vakság van Jelenések 3. fejezet 17. versében is?

2011. november 26., szombat

„Szemeimmel tanácsollak téged”

Arra jöttem rá, hogy van olyan, hogy valamiről azt gondolom, hogy jó nekem. De közben ott van valami, ami azt mondja, hogy nem az lenne a helyes. De nem értem, miért lenne máshogy, mint ahogy gondolom. Aztán utólag arra jövök rá, hogy mégse úgy volt, ahogy gondoltam, és mégse volt annyira jó nekem, mint amire számítottam, és ráadásul valamit el is veszítettem ezáltal. Arra jövök rá, hogy: becsaptak! És arra jövök rá, hogy Isten törvényei valóban az én javamat szolgálják!
Az Édenben ott volt a jó és gonosz tudásának fája. Ezek szerint Ádám és Éva nem tudták, mi a jó és mi a gonosz? Én azt érzem, hogy én magam sokszor nem tudom, mi a jó és mi a gonosz. Tapasztalatlan vagyok és szűk látókörű ahhoz, hogy fel tudjam mérni. Azt gondolom, hogy sok esetben egyszerűen képtelenség emberileg felmérni a következményeket.
A döntéseimben nagy szerepet játszik az is, hogy hallgatok arra, aki súg nekem. Ebben az a problémás, hogy az egyik fél erőszakos – de persze úgy, hogy hazugságaival leplezi magát és jónak tünteti fel. Na, ez aztán a káosz! De ezért jött el Jézus! Ő magára vette a bűneimet, és meghalt értem. Mindent odaadott azért, hogy megmentsen. Ha ennyire drága áldozatot hozott értem, akkor bizonyára szeret engem, és számíthatok Rá! És ha már meghozta az áldozatot, bizonyára volt értelme, és nem hiábavaló volt.
Sátán nem hozott értem semmi áldozatot! És akkor neki higgyek? Az a baj, hogy bizonyos esetekben én magam is inkább arrafelé hajlok, amit a gonosz súg, és időnként jobban hiszek neki. De ahogy tapasztalom a tetteim következményét, arra jövök rá, hogy folyton becsap engem. Én nem akarok direktbe rosszat. Aki direkt rosszat akar, az lehet, hogy jó vezetőre talál a gonosz társaságában, de én nem jutok általa előrébb.
Rájöttem, hogy sok esetben emberileg nem tudom, hogy mi a helyes. Ezért szükségem van vezetőre. Én magam olyan vagyok, mint egy háborgó tenger. És ebben nem vagyok boldog. Meglátom Jézust, és látom, hogy Ő nem hánykolódik a háborgó tengeren, hanem jár azon. Kérem Őt, hogy ha akarja, parancsolja, hogy Hozzá mehessek a vizeken. Ő azt mondja: jöjj! Gyakran volt már így, de amikor a vízen járok, általában elbízom magam, hogy: „megy ez nekem”, és másfelé kezdek el figyelni; vagy mivel kimerészkedtem a hullámokra, a viharos tengerre, tehát a saját magam természetére, gyakran megrémiszt a körülmény, és már nem látom Jézust. Ilyenkor vezető nélkül maradok. Illetve van vezető, de nem Jézus, hanem az a másik, az a hitető. Mivel emberileg szűk látókörű vagyok, ezért ha a vezetés tekintetében magamra hallgatok, az pontosan olyan, mint az a köztudott „vak vezet világtalant” szófordulat. Na, hát akkor ilyenkor mi van? Hát, természetesen süllyedek, mint a Titanic.
Én magam túl kevés vagyok ahhoz, hogy átlássam a következményeket. Én egy 3 dimenzióban gondolkodni tudó lény vagyok, a jelenben élek, és az idő vonatkozásában csak kis bepillantásnyi képességem van. De igazából 3-nál több dimenzióban létezek, mert ott van az idő is. És a jó döntések meghozásához ehhez is érteni kéne. De ehhez nem értek. Ezért szükségem van vezetőre, aki ért ehhez is. Két vezető közül választhatok: Isten vagy Sátán. El kell döntenem, hogy milyen irányba szeretnék haladni, és e szerint kell vezetőt választanom!
Az ember egy idő után megtapasztalja, hogy Sátán merre vezet, hogy ő egyszerűen csak egy hitető, folyton becsap, és hazudik. Az a baj, hogy ezt nagyon magas szinten csinálja. Úgy csap be, hogy észre se veszem, és azt hiszem, hogy Isten „játszik” velem. Magamra nem hagyatkozhatok, mert nincs hozzá képességem, hogy vezetni tudjam magam, mert ember vagyok, és az embernek ez nincs a birtokában.
Egy csónakban vagyok egy háborgó, viharos tengeren. Ha ott maradok, egy idő után elveszek a viharban. Emberi ésszel a hullámokra nem lépek ki. Ha „hideg” vagyok, és a csónakban maradok, idővel még talán Jézus megmenthet, ha engedem. Ha „forró” vagyok, és elindulok Hozzá a vízen, akkor amíg Őt figyelem, közeledek Hozzá. De ha „langyos” vagyok, akkor nem nézem Őt kitartóan, nem figyelek Rá mindig, ezért el is kezdek süllyedni, és már-már majdnem megfulladok.
Én azt gondolom, hogy a „langyos állapot” pont megfelel a „Titanic állapotnak”. De hát ez az állapot egy süllyedő hajó! Talán ezért írja azt a Biblia, hogy bárcsak hideg volnál, vagy forró! A forró a legjobb, ha hideg vagyok, akkor később még talán segíthet rajtam, de ha langyos vagyok, akkor a viharos tengerben találom magam, aki az életéért küzd, és fuldoklik.
Arra jöttem rá, hogy ezen a helyzeten nem segít semmi emberi. Vezetőre van szükségem. Ha a hitetőt választom, már sejthetem, hogy nem jó felé fog vezetni. (Ha valaki igazán önző akar lenni, válassza inkább Istent – jobban jár!) És ha váltogatom a vezetőmet, szintén nem jutok sehova sem. Egy dolog segíthet csak: ha folyamatosan Jézusra tekintek! Ha már követni akarom Jézust, akkor egy módja marad csak: folyamatosan Őt nézni, hiszen Ő a vezetőm!
Persze ezzel nem mondok semmi újat, hiszen ezt eddig is tudtuk. Kérdezem: valóban tudtuk? Inkább úgy teszem fel a kérdést: tudomásunk volt erről, vagy ismertük ezt? A kettő nem ugyan az! Más dolog tudni valamit, és más ismerni azt. Nem elég, ha tudod! Ismerd fel, hogy folyamatosan Jézusra kell tekintened!
Arra jöttem rá, hogy látnom kell Jézust folyamatosan. Addig nem nyugodhatok, amíg nem látom Őt! Csak akkor vagyok biztonságban, ha lelki szemeimmel Őt látom. Nincs más út, más lehetőség, más recept. Nincs program, amit ha cselekszek, akkor jóvá leszek. Egy dolog van csak, ami megoldáshoz vetethet: lelki szemeimmel folyamatosan Jézust kell látnom! Addig nem nyugodhatok, amíg nem látom Őt!
Erre vezetett rá Isten, ezt mondom neked, de mondom magamnak is! Máshogy nem tudsz a vízen, vagyis a saját természeteden járni. Egyszerűen azért, mert nincs hozzá képességed. Csak Isten vezetésével járhatsz a vízen. És csak akkor, ha folyamatosan Őt nézzed. Azért, mert szemeivel tanácsol téged!
„Bölccsé teszlek és megtanítlak téged az útra, a melyen járj; szemeimmel tanácsollak téged.” (Zsoltárok 32:8)

2011. november 15., kedd

„Keressétek az Urat és az ő erősségét; keressétek az ő orcáját szüntelen„

      Két hete, szombat este indultam haza Herceghalomról. Jó negyedórával, 20 perccel hamarabb értem ki a megállóba. Egyedül üldögélve ott, már nem nagyon rajongtam az esti hazautazás ötletéért. A félhomályban a szél furcsa játékot űzött idegeimmel meg-megborzolva a bokrok zörgő kabátját. Ilyenkor mindig elhatározom, hogy legközelebb, majd alkalmasabb időt választok az utazásra, nem sötétben, nem egyedül megyek, és akkor, talán nem lesz minden olyan ijesztő, s a Budapest felé száguldó kocsikhoz sem költök irreális történeteket…
   A busznak óra 44-kor kellett volna érkeznie a megállóba. 40-kor szálltam fel. „Biztos késik az órám”- gondoltam, de a buszon is 40 volt. Morfondíroztam magamban, bután bosszankodva, hogy akik 4 perccel később érnek ki a megállóba, és emiatt késik le a buszt … „De legalább időben beérek a Népligetbe, nem kell azon izgulnom, hogy lekésem a kecskeméti buszt.” – csendesítgettem magam.
Két percet mentünk talán, baleset miatti helyszínelés keresztezte az utat. Megfordult a busz. Biatorbágy felé kellett kerülnünk.

18:20-ra értünk volna be, és 30-kor indult a kecskeméti autópályás járat, 45-kor a sima, ami dupla annyi utazási idővel vitt volna haza. 6 óra húsz után percenként többször néztem fel az órára. A baleset járt a fejemben, az óriási bevásárlóközpontok kivilágított parkjainak fényében gyönyörködő, a meleg, a kényelmetlen ülés miatt zsörtölődő hölgyek kerepelése, és hogy vajon elérem-e buszt. Forgott bennem a világ. Ezerfelé voltam szakadva.

Két lehetőség vázlata jelent meg előttem. Afféle emberi skicc. ’Eléred – lekésed.’ ’Néztem’ a két szót. Éreztem, hogy döntés előtt állok. „Áh, lehetetlen, honnan tudhatnám, hogy mi lesz?”
Letettem a ’ceruzát’. Aztán, mintha Valaki tussal élő kontúrt festett volna az elér szónak, többes szám első személybe téve. Elérjük. Onnantól kezdve vártam, hogy kiszíneződjön a kép, hogy beteljesüljön, amit írt, ígért. Attól kezdve nem aggódva, inkább kíváncsisággal szemléltem, hogy mi fog történni.
                                                                                                  
6 óra huszonnyolc perc volt. Népliget. Piros színű közlekedési lámpa. „Megkérjem a sofőrt, hogy leengedjen? Átmehetnék a parkon, néhány másodperc. Ha kivárom a lámpát, lehet, hogy már késő lesz.” Valami azt súgta belül, hogy ha el kell érjem a buszt, akkor mindenféle eszteri beavatkozás nélkül fog megtörténni. Nyugton maradtam hát, és figyeltem…
                                                                           pillanatra pontosan értem el.

Úgy gondolom, ha nem szerette volna, hogy elérjem, akkor elég lett volna mondjuk annyi, hogy a mellettem álló férfi nem enged előre az ajtónál. Vagy, hogy a kecskeméti busz sofőrje széles mosolyomra nem az ajtó nyitógombját nyomja meg, hanem rálép a gázpedálra, mint azt szokás manapság tenni a vezetők körében.
Ha nem szerette volna, hogy elérjem, nem adott volna ingyen négy percet. Ennyire előrelátó is csak Ő lehet.


Kétségeinkre alapozott halvány rajzunkba Ő ad iránymutatást,
ha hajlandóak vagyunk letenni a ceruzát.
Ha el tudjuk engedni fakó firkánk,
és szemünk a biztosra, Rá emelni.


„Örvendezzen szívük azoknak, a kik az Urat keresik.
Keressétek az Urat és az ő erősségét; keressétek az ő orcáját szüntelen.
Emlékezzetek meg az ő csodálatos dolgairól, a melyeket cselekedett”
(I. Krónika 16:10-12)

2011. november 1., kedd

bizalom

Van egy jó barátom, igaz eddig 2 alkalommal találkoztunk csupán. Az internet sok hátránya mellett lehetővé teszi az efféle emberi kapcsolatok létét is. Ő egy mélyen vallásos gondolkodású ember, így sokszor szoktunk lelki témákról is beszélgetni.
Egyszer beszélgettünk neten a hitről, vagyis Istenbe vetett bizalomról. Barátom elmondta ezirányú vélekedését, miszerint ha kérné Istent, hogy egy világi barátját tegye nyitottá, és másnap a barátja azt mondaná, hogy "had mennyek már el a gyülekezetetekbe", akkor bizony nem szabadna meglepődni, merthogy bízott Istenben, hogy megteszi a dolgát. Ha valóban bízik benne, akkor szinte számít is rá, hogy ez meg fog történni.
Rá egy napra beszélgettem egy másik barátommal, akiért szoktam imádkozni. Hát nem beszélgettünk komoly bibliai támákról vagy egy fél órát? (ráadásul nem én kezdeményeztem, csupán megragadtam egy általa feldobott lehetőséget)
Miután elment, eszembe jutott előző napi kis beszélgetésünk, amely valahogy mintha idevágna :).

2011. október 15., szombat

....de jó a diószedés...

Biatorbágyra mentünk át tegnap diót gyűjteni. Körülbelül egy héttel ezelőtt már összeszedtük a nagyját, most annak a mennyiségnek a negyede jött össze. Az érkezéskor még meglevő lelkesedés hamar foszladozni tűnt, amikor szembesültünk vele, hogy mennyi dió van, azaz, hogy szinte nincs. A biciklis csapat tagjai – köztük én is - előbb érkeztünk a tett színhelyére.

A feladat végzése közben kérdések merültek fel, többek között ezek is:
-          Várjunk-e a többiekre, vagy elkezdjük a munkát, és majd csatlakoznak?
-          Érdemes volt ezért a ’néhány szem dióért’ átjönni?
-          Van értelme összeszedni a kicsi terméseket vagy nincs? …

   Nagyon szép időnk volt. Habos felhők úsztak az égen, és száz ágra sütött a nap. Már az odafelé úton úgy éreztem, hogy a borús napok után csodaként, boldogan kell üdvözölnöm egy ilyen októberi napot. A kérdést, hogy megvárjuk-e a többieket – magam számára - a diószedés elkezdésével válaszoltam meg. Kicsit külön a többiektől törpét játszva szedegettem az elbújt szemeket. Összetalálkoztam kicsikkel, nagyokkal, régi burokban alvókkal, friss zöld testben szunnyadókkal. Elgondolkoztam. Egyre inkább az volt az érzésem, hogy ha Isten nem is diót szedni küldött minket oda, de megvolt vele a maga rejtett szándéka. Én úgy gondolom, hogy az avar mélyén felfedezett gondolatokért megérte letekerni azt a félórát, a napsütésben eltöprengni a feltett kérdéseken, és a természeten keresztül kapott válaszokon.
    
Nem szeretnék teljes mértékű párhuzamot vonni a diók és az „aratnivaló” között, mert nem lenne helyes, de az tény, hogy a munkások mi vagyunk. És számunkra nem lehet kérdés, hogy érdemes- e végeznünk a ránk bízott feladatot. Még akkor sem merülhet fel, hogy megéri-e, ha látszólag az eredmény, halvány, alig-alig látszik.
  Most a diószedés volt a feladatunk. Emberileg méricskéltük a szemeket, s talán nem mondtuk ki, de ott volt bennünk: „Ezt már nem szedem fel. Oly kicsi.”, „Ez szép, ez biztos, hogy belül is egészséges.” Ezzel a külsőre, látszatra ítélő szemmel indulunk el embereket halászni is? – tettem fel magamban a kérdést. „Ezen héj van. Lusta vagyok leszedni.” „Túl magas, nem fogom elérni.” „Minek megrázni, majd csak egyszer leesik.” …
  Sok dió van. Nagyon sok. Csak úgy érzem, az igaz munkás kevés. Az olyan, aki Isten szemével kutat, remélve, hogy talál. Aki nem sajnálja kapott idejét, erejét, hogy piciny pontként közreműködhessen a „megkeresési és megtalálási” munkában.

Talán már hozzá is láttunk a munkához. Csináljuk is buzgalommal, de milyen lelkülettel, ellenérzéssel vagy válogatás nélkül. Elmegyek emberek mellett?

Ez a kis diószedés számomra egy lecke volt. Egy lecke arról, hogy csal a mérték, és hogy sokszor boldogan szedem teli zsákomat nagyobbnál nagyobb szemekkel, a kisebbektől, elérhetetlen helyeken lévőktől pedig előítéleteim miatt eltávolodom.


Ne csak azokkal az emberekkel foglalkozzunk, akikben első ránézésre biztató jövőt látunk! A kicsiny csonthéjakban is tanuljuk meg észrevenni a diót.


Vágyom rá, hogy minden apró feladatot örömmel tudjak tenni Isten dicsőségére, hogy ne csak a már látványos eredményekben találjak gyönyörűséget, hanem az oda vezető úton is sikerüljön meglátnom gondviselését. 

 

2011. október 13., csütörtök

Arccal a nagybetűs életnek

Főiskola vége felé járok, lassan kezemben lesz a diploma. Ehhez ősz elején megírtam egy nyelvvizsgát (amelynek fele sikerült, az írásbelin hála Istennek túl vagyok), azonban arra hamar rájöttem, hogy Msc-t nem tudok folytatni, pont az említett nyelvvizsga eredmény miatt. Az egyetemi kiegészítő nem annyira népszerű, ami nem csoda, szakmai tapasztalat sokkal nagyobb érték a munkaerőpiacon, mint egy egyetemi diploma. Ezt látva nem is rajongtam az msc-ért, azonban időhúzásnak ideális. Terv szerint ez alatt kereshettem volna munkát, feltéve ha találtam volna. De hát ennek lehetősége minimum fél évvel elúszott. Addig nemigen lesz esélyem munkát találni, azonban mégiscsak jó volna valahogy értelmesen eltölteni azt az időt.
Eléggé nyomasztott, hogy ugyan műszaki szakmát tanulok, ami elvileg kelendőbb manapság, azonban közlekedésmérnökre azért nincs olyan nagy igény. Nem sok menetrendszerkesztő kell ebbe az országba, logisztikában pedig nem elég a diploma, komoly nyelvtudás is kell. Továbbá semmi gyakorlati szakmához nem értek, pedig nagyra értékelem a kétkezi, gyakorlati szaktudást, főleg ha egy mély elméleti háttér is párosul hozzá (erre jó példák azok a diplomások, akik a ranglétra alján kezdik a pályát).
Szeptemberben, októberben valahogy így tengettem az életemet, hasonló kétségek között (tényleg kétségbe esetten), vajon mihez is kezdhetek az életben. A munkanélküliség magas, szakmai tapasztalatom nincs, önbizalmam szintúgy. Egy idő után végül Isten kezébe tettem a dolgot, lesz ahogyan Ő jónak látja.
Hamarosan rájöttem, hogy nincs sok értelme eljárnom Győrbe, tanulóhelyemre, és jó 200km-eket utazgatnom csakúgy, amikor a sulival gyakorlatilag végeztem. Fájdalmas volt letenni, hogy vége a győri életnek, nincs mit tenni, diákmunkát kell keresni. Ehhez a lehetőséghez nagyon nem volt ekkor kedvem. Állandóra már lett volna, de arra pedig az esély elég pici.
Az első próbálkozásom helyben történt, egy kis 8 fős manufaktúránál dolgozó ismerősömet kérdeztem meg, hogy van-e lehetőség náluk diákmunkára. Mondta, holnap tudja a főnökét megkérdezni. Fél órával később telefonált, hogy beszélt vele, mehetek!
Egy hete dolgozok ott, azóta rájöttem, hogy diákmunkát nem adnak. Vagy betanulok pár év alatt, és leszek állandó munkavállaló, vagy más nincs. Munkakört is kaptam, félig lakatos, félig mérnöki tevékenységem lesz. Mindezt otthonomtól talán 300 méterre.
Nem mondom, hogy csipkerózsika álmaimnak megfelelő helyen dolgozok, és eddigi szakmámtól is részben elüt. Nincs benne jármű (ez érzékeny fájdalom), továbbra is az alföldhöz kötődöm, és munkaidőmet műhelyben töltöm (holott jobb szeretem a mozgalmas, változatos életet), azonban a pozitív mérleg ezektől jóval súlyosabb. Alapoknál kezdhetek egy szakmát, amely szakma érdekel (gépészmérnök). Ez a szakma értékesebb, mint akár az amelyet eddig tanultam, mert valódi alkotó munka, komoly szellemi tevékenységet, mindamellett kézügyességet is igényel ha valaki tervez is, és maga meg is csinálja amit tervezett. Már most kapok pici tervezési feladatkört is, így biztos alapom lesz a szakmai továbblépéshez (ezen a cégen belül). Keresett pénzemet 100%-ban félre tudom tenni, mert 0 költségem van (itthon lakok), és jelenleg egy a gyülekezetbe járó testvér keze alatt tudok dolgozni, és Ő olyan szakember, akitől van mit eltanulni.
Nem a vágyálom szakmámban kaptam munkát, mégis akár hogy is nézem, nem tudtam volna jobb állást találni.

Pár évvel ezelőtt még jóval figyelmetlenebb, ügyetlenebb, munkára alkalmatlanabb voltam. Azonban Istenünk segített leküzdeni ezeket a hibákat, és ugyan még sok mindenben kell javulnom, fejlődnöm, azonban Vele garanciális a gyógyulás. Így bízhatom abban, hogy ez a munkahely is végső soron az Ő művében való ténykedésre készít fel, tesz alkalmasabbá.
Isten valóban igazi életet akar adni nekünk! :)

2011. október 10., hétfő

Konzervnyitás

Régen eléggé visszahúzódó voltam, és a társas összejöveteleken való részvétel elég sok stresszt okozott bennem, így többnyire kerültem is ezeket. De Isten fokozatosan és kitartóan végezte bennem a munkáját. Talán onnan kezdődött, hogy sikerült nagyobb lendülettel feloldódnom és megnyílnom, amikor István barátkozni kezdett velem. Mentünk közösen biciklizni, és beszélgettünk mély dolgokról többször is, majd elmentem vele egy több napos bicikli túrára is, ahol négyen voltunk. Így sikerült még másokkal is ismerkednem. Ekkor azt éreztem, hogy ami kimaradt a gyerekkoromból, Isten most bepótolja nálam. Barátokat ad.
István egyszer azt mondta nekem, hogy régebben ő is hasonlóan volt, de ahogy rendszeresen ifjúsági összejövetelekre járt, ezek által sokat fejlődött, és tanácsolta nekem is ezt. Ezt akkor megfogadtam.
Nem volt mindig egyszerű megbirkózni a szorongással, de valahogy éreztem, hogy minden egyes társasági alkalom után picit oldódok, és a következő ilyen alkalmak mindig egy picit könnyebbek. Most se megy még ez gördülékenyen, de felfedeztem azt, hogy milyen jó dolog megismerni más embereket, és valahogy azt érzem, hogy amikor társaságban vagyok: végre élek. Vannak küzdelmeim, de az ezek által kapott áldás még több.
Nagyon hálás vagyok Istennek azért, hogy segít nekem ebben, és hogy összehoz emberekkel, és barátokat ad. És most tanácsolom én is mindenkinek, aki küzd hasonló nehézségekkel, hogy ne féljen, mert Isten tud segíteni ezen. Idő kell hozzá és kitartás, de nem marad el az eredmény.

Egyben még most szeretném megosztani veletek azt a tapasztalatomat is, amiben most részem volt. Még előző hét közepén úgy adódott, hogy felkérést kaptam, hogy vállalnám-e szombaton az igeszolgálatot, amit egymás között tartanánk. Elsőre nagyon meglepett ez, de azt éreztem, hogy ilyet visszautasítani nem lehet, és hagytam időt magamnak, hogy merjek vállalkozni rá. De régebben egyébként magamban már többször elképzeltem, hogy milyen jó dolog lehet ez. Gondolkodtam, hogy milyen témát tudnék választani, és találtam is olyat, amivel régebben foglalkoztam már, és próbáltam már lejegyezni ezzel kapcsolatban gondolatokat. Úgy gondoltam, hogy ha Isten adta most ezt a lehetőséget, akkor biztosan ad elég időt is rá, hogy felkészüljek. És úgy éreztem, pont elég is volt, és utolsó napra sikerült egy összeszedett gondolatmenetet összeállítanom. Azt kell mondanom, hogy nagyon nagy élmény volt erre így készülni, és ezt a szolgálatot végezni. Tudom, sok fejlődni valóm van még, de nagyon pozitív tapasztalatként éltem meg. És egyben nagyon izgalmas is volt :) De ez pozitív izgalom volt. Éreztem azt is, hogy Isten segít ebben, és nem volt nehéz cselekedni ezt.
Elsőre arra számítottunk, hogy csak mi leszünk és még esetleg páran, de végül kicsit többen voltunk, így olyan érzés volt, mintha tényleg egy kisebb gyülekezetben szolgálnék. Tehát úgymond, egyből mélyvízben találtam magam. Ez arra késztetett, hogy még komolyabban vegyem a szolgálatot és hogy szükségem van ehhez Istenre, és hogy Rá hagyatkozzak. És nem baj, ha elsőre technikailag nem tökéletes. Szerintem nagyon nagy dolog, ugyan magunk között, de mégis élesben kipróbálni ezt. Ilyenkor ismerős körben ott van az a segítség is, hogy "senki nem fogja leharapni a fejünket" :)

2011. szeptember 29., csütörtök

Isten szemével látni


Az utóbbi időben több olyan tapasztalatom is volt, amikor emberekről külsőre egészen mást lehetett gondolni, mint ami valójában bennük volt. Ezeket a tapasztalataimat szeretném veletek megosztani.

Egy alkalommal könyvevangélista munkát végeztünk egyik barátommal, abban a faluban, ahol az iskolánk is van. Utunkat úgy terveztük, hogy ne kelljen nagy kerülőt tennünk azokhoz az utcákhoz, ahol végül szeretnénk házról-házra dolgozni. Ennek érdekében gondoltuk, hogy rövidítésképpen átmegyünk egy sertésfeldolgozó-genetikai üzemen. Ahogy haladtunk át az udvarán a barátom megállt és rám nézett: akkor ide bemegyünk, ugye? – kérdezte. Különböző gondolatok kezdtek zakatolni a fejemben: Ide? Egy „disznótelepen” áruljunk lelki témájú könyveket? Inkább menjünk a házakhoz – válaszoltam…de nem jutottam tovább két lépésnél, mikor erősen rám tört a gondolat, hogy egy próbát azért megérne… Végül is bementünk. Kedvesen fogadtak és sajnálattal közölték, hogy most éppen kevés dolgozó van bent az irodán, de nekik azért mutassuk meg a könyveinket. A végeredmény megszégyenítő volt: mindenki, aki bent volt vett könyvet. Végül elgondolkoztam: én valamelyest előítélettel voltam irántuk, hogy „disznótelepen” úgysem érdekelnek senkit a könyvek, ők viszont nem voltak előítélettel irántunk, hogy nem akarjuk-e becsapni, vagy megtéríteni őket. Ekkor kezdem el gondolkozni, azon, hogy senki felé ne legyenek előítéleteim a külső alapján.

Később szintén könyvekkel dolgoztunk, ekkor már otthon, Gyulán. Magas hivatalokba jutottunk be, sok intézményt felügyelő szociális központokban és egyéb olyan helyeken, ahol sok művelt embert lehet elérni. Azonban a legjobb beszélgetéseink egyszerű emberekkel alakultak ki. Úgymint, egy pizzás fiúval, akinek a Biblia tíz vázlatpróféciája keltette fel az érdeklődését a katalógusból és meg is vette tőlünk az arról szóló könyvet. Nem néztem volna ki belőle, hogy érdeklik ilyen dolgok, úgymint abból a manikűrös hölgyből sem, aki miután örömmel fogadott minket és vásárolt egy életmódról szóló könyvet, kifejtette, hogy fontos elhívatást érez a kuncsaftjai lelkigondozására. Éppen egy olyan hölggyel való beszélgetésre készült, akinek nemrégen halt meg a férje, ezért kérte, hogy 10 perccel hamarabb engedjük, hogy lélekben készülhessen rá. Pizzás és manikűrös volt tehát a legérdeklődőbb az aznapi munkánk során.

A harmadik tapasztalatom ezzel a témával kapcsolatban néhány napja történt. A biciklimen kellet egy kis munkához kérnem egy szerelő barátom segítségét. Mikor odamentem a munkására bízta, hogy javítsa meg nekem. Ez a fiú körülbelül korombeli volt. Külsőre nem sok minden árulkodott az Isten iránti érdeklődéséről: kopasz fej, halálfejes fülbevaló, tetoválás, metál zene a telefonjából a műhelyasztalon. Én azért nem zavartattam magam, kezdeményeztem a beszélgetést először csak a biciklikről. Egyszer csak azonban témát váltott: És akkor te pap leszel? – kérdezte. Kicsit zavarba jöttem, mert nálunk nem pont ezzel a kifejezéssel mondják azt, amire én készülök, de végül mondtam, hogy igen. És az jó? – folytatta…láttam, hogy tényleg érdekli valamennyire a téma, ezért részletesebb válaszokat adtam neki. Kiderült, hogy ő is hisz Istenben és nagyon tiszteli is, igyekszik kerülni minden fajta, akár nem szavakban, hanem tettekben megnyilvánuló tiszteletlenséget is Isten iránt, és ezt a gyakorlatot követi az imádságaiban is. Az elején láttam, hogy azért kicsit furcsállta, hogy ilyen fiatalon erre adom a fejem, hogy ez legyen a foglalkozásom, azért is kérdezte, hogy jó-e az hogy én „pap” leszek. A beszélgetés végén pedig azt mondta: Ez tényleg jó, most már érti, hogy jó, hogy én erre szánom magam.

Ezek után a tapasztalatok után elhatároztam, hogy senkiről nem fogok gondolni semmit, amíg nem ismerem, hanem inkább mindig azt igyekszem látni, hogy mivé válhat. Kérem Istentől, hogy segítsen az Ő szemével látni. Ugyanakkor hálát is adok neki, amiért részese lehettem annak a munkának, amit Ő csodálatosan végez ezekben az emberekben.

2011. szeptember 22., csütörtök

Barátokat ad

Régebben nem jó élményeket éltem át a barátkozás tekintetében. Olyannyira, hogy egy pillanatban eldöntöttem, hogy nem akarok barátkozni, nem kellenek barátok. Így fiatal korom egy jelentős időszakából kimaradtak ezek a dolgok.
Mostanában viszont, ahogy egyre inkább szeretnék Isten útjain járni, és fokozatosan egyre több döntésem születik meg ebbe az irányba, azt tapasztalom, hogy barátokat kapok. Arra jöttem rá, hogy nagyon nagy szükségem van emberi kapcsolatokra, és ahogy tapasztalom ennek az áldásait, nekem is egyre jobban sikerül nyitnom mások felé.
Kezdetben ez nem volt könnyű, de mégse volt annyira nehéz úgy, hogy mindig csak az előttem lévő kis lépéseket kellett megtennem.
Kicsit úgy érzem most magam, mint a keresztség előtti időszakban. Egy eddig még ismeretlen úton haladok, de tudom, hogy ez az az út, amelyen járnom kell. Talán úgy fogalmaznám meg, hogy egyre többször érzem azt, hogy: végre élek! :)
Mostanában azt döntöttem el, hogy akarok barátkozni, szükség van a barátokra.

"Új parancsolatot adok néktek, hogy egymást szeressétek;
amint én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást."
(János 13,34)

Aki másokat felüdít, maga is felüdül

Tegnap felhívott egy régi jó barátom, egy ötlettel. Ez alapján könnyen lehet hogy vele is többet fogok találkozni, ill. baráti körével is. A célja egy kis internetes rádió lenne. A téma kötetlen, egyszerűen csak az, ami minket érdekel. Lesz lehetőségünk beszélgetni, komoly témákról is.

Mostanában egyszer - kétszer próbálok odafigyelni környezetemre. Szeretnék figyelni olyan barátaimra, akik felé talán kevesebbet kezdeményeztem, továbbá épp ma először egy picit beszélgettem a Bibliáról is itt a koliban.
Bőrömön tapasztalom, hogy nekem okoz boldogságot ha más emberekre egy picit odafigyelek (ill. ha nem félek komoly témát felvetni).

Lehet hogy nehéz az élet, azonban valóban a legnagyobb ajándék az adás :).

2011. szeptember 19., hétfő

"Szükségemben az Urat hívtam"

    Augusztus végén történt, hogy elhatároztam, hogy állhatatosan imádkozni fogok egy barátomért, egy nálam alig idősebb lányért. Nyáron találkoztam, dolgoztam vele együtt, és egy a mélységet megjárt a megtérés útjára lépő embert ismerhettem meg. 

Mérgezéssel kerültek be a kórházba, a hat hónapos pocaklakóval. Az eredményei alapján az orvosok azt jósolták, hogy valószínűleg csak egyikőjük fogja túlélni a szülést.  Istenhez fordultam. 

  Őszintén megvallva a másokért, saját életemért mondott gyönge imáimnak a múltban elég sokszor kétkedő ízük volt.  Általában meginogtam, mert belegondoltam abba, hogy mennyien vagyunk a Földön, hogy mennyi bajunk van, hogy milyen pici vagyok, és feltettem a kérdést magamnak, hogy valóban eljut-e Hozzá imám. Arra tekintettem, hogy halk a hangom, és nem arra, hogy Isten minden Hozzá küldött halk fohászt meghall, meghallgat, minden neki címzett kérést kibont, még akkor is, ha a borítékon csak halványan olvasható: címzett: Mindenható. Amíg nincs csak egy mustármagnyi hitünk, hogy meghallgat, addig elszállnak szavaink, addig címzett nélküli kéréseket adunk föl, s várjuk, hogy kézbesítsék egy Személyhez, akinek ígéreteiben mi magunk sem bízunk.  

Szombaton a barátnőm falujában voltam látogatóban. Közös barátainktól kaptam meg a jó hírt, hogy másfél hónappal előbb megérkezett a csemete, és hála Istennek az anyukája is jól van.  :) Örömmel telt meg a szívem. Boldog voltam, hogy „az én segítségem az Úrtól van”, a hatalmas Istentől lehetett ebben a helyzetben is.

„Szükségemben az Urat hívtam, és az én Istenemhez kiáltottam; szavamat meghallá templomából, és kiáltásom eljutott füleibe.” Zsoltár 18:7

2011. szeptember 11., vasárnap

Vígasztaló

Az utóbbi időben rendesen úrrá lett rajtam a nyelvvizsga drukk. Sok készülés, illetve feladatmegoldás során sokszor el uralkodott rajtam a pánik. Annak a bizonyos vizsgának meg kell lenni, mert ha nincs, akkor sok pénz, illetve még egy fél év megy pocsékba. Felelősség tehát van, remény azonban egyre kevesebb.
A korábbiakban több olyan élményem is volt, amikor úgy érzem hogy sokat készültem, kértem Isten segítségét (bár reggeli áhítataim hiányosak voltak), mégis megvágtak pedig volt hogy nagyon apró figyelmetlenségeken csúsztam el (nagyon sok készülés és gyomorgörcs után). Nem tudtam mit kezdeni ezekkel az esetekkel.

Tegnap este aztán beszélgettünk családi körben, és hallottam pár érdekes dolgot. Egyik lelkészünkről tudtam meg, hogy világi szakmájának államvizsgája egy különleges alkalom volt. A felkészülés során kevés ideje volt, mégis nem szakította meg a folyamatban lévő káté készülését. Ennek következményeképpen a szakdolgozatára nem jutott annyi idő, és nem lett olyan jó amilyen lehetett volna. Mindegy, jön az államvizsga. Arra is sokat készült, de nem hagyott fel a kátéval sem. Államvizsgán pedig a diplomavédés során a zsűriben ült valaki, azon a helyen ahova a vizsgázó rokona ülhet (azonban neki nem volt jelen családtagja; nem is tudott róla hogy az a hely családtagnak van fenttartva), és ez az ember akit sem Ő, sem zsűriből nem ismertek egyszer figyelmeztette Őt egy apró hibájára ami mégis nagy segítség volt neki.

Elgondolkodtató volt az eset, és azt nyíltan vállalhatom, hogy legjobb esetben is csak rendszertelen manapság a reggeli áhítatra szánt időm. Döntöttem, ma reggel elkezdem a sort, Istennek akarok szánni elegendő időt. Ez után reggel 2 db 100%-os teszt eredmény várt, majd délután egy gazdász szaknyelvi feladatsort oldottam meg 60%-nál jobbra (minimális különbség van az általános és gazdász feladatsorok között).
Ez teljesen megnyugtatott (az utóbbi két hétben ez nem volt igaz rám). Azt hiszem Isten meghallgathatja kérésem, azért is mert kapcsolatba akarok kerülni vele (és ne azért, hogy sikeres nyelvvizsgám legyen, kértem Istentől, hogy vegye el ezt a fajta indítékot belőlem), másrészt mert úgy tűnik hogy meg tettem a magam részét, talán felkészültem a nyelvvizsgára. Természetesen még van egy hetem melyet felelősségem kihasználni, ahogy csak lehet.

2011. szeptember 6., kedd

Végtelen hit

Az önkéntes évem utolsó záró szemináriumán éltem át Isten csodás közbenjárását.
Az év alatt fogadtam be Istent az életembe és én tényleg teljes szívemből vágytam rá, hogy még közelebb kerülhessek Hozzá, de sokat aggódtam azon is, hogy mit mondok a többieknek, mit fognak szólni? Kinevetnek, szentecskének hívnak? De akkor hogyan tudom nekik is elvinni az Öröm hírt, hogy van Valaki, aki a saját Fiát feláldozta értük? Sokat imádkoztam ezért, hogy sikerüljön a helyzeteket jól kezelnem és a megfelelő választ adnom a kérdéseikre.
A februári szemináriumunk előtt féltem. Az egész vonat úton (12 óra), azt tervezgettem, hogy hogyan fogok úgymond "szónokolni", ha témába kerül a dolog, vagy hogyan fogok egyedül elvonulni és Istennel lenni. Röviden megfogalmazva: nem sikerült... Teljes kudarcot vallottam. Nem sikerült megállnom a hitemben vagy bárkihez is bármit közelebb juttatnom.
A záró szeminárium előtt fogalmam sem volt róla, mit fogok most tenni, hogyan fogok viselkedni és hogyan csinálhatom ezt végig Istennel. De nem aggódtam, nem féltem. Rábíztam teljesen magam.
A következő dolgok voltak amik az előző alkalommal szorongással fogtak el és így segített most a mi égi Atyánk:
- esti és reggeli ima: félelmem:
Minden szobában négyen voltunk. Tudtam ha letérdelek az ágyam mellé és imádkozni kezdek, akkor zavarban leszek, hogy mit gondolnak a többiek. Akkor már nem tudok szívből, nyugodtan beszélni Vele.
Megoldása: Az eredeti szobabeosztást mire megérkeztem a szeminárium helyszínére az orosz önkéntes lányok annyira átvariálták, hogy végül három teljesen másik lánnyal kerültem egy szobába, az eredetileg tervezetthez képest. Egy togói lány , aki muszlim és naponta ötször imádkozott Allahhoz. Egy romániai lány, aki teológiát végzett és ő is minden lefekvés előtt olvasta a Bibliát. Egy székely lány, aki fiatal korában lelkésznőnek készült. Az ő társaságukban teljesen természetesen borulhattam térdre a Mindenható előtt és imádkozhattam Hozzá.
- evés előtti ima: félelmem:Miket fognak kérdezni, ha étkezések előtt imára hatom fejem. Olyanokra is gondoltam, hogy megjegyzik, hogy ez az étel semmi köszönést nem érdemel. Mennyire félreismertem őket és mennyire nem volt igazam!
Megoldása: Senki nem szólt semmit. Egyetlen egy megjegyzést sem kaptam, sőt volt aki utána érdeklődően kérdezett a vallásomról és elmesélte, hogy ő is ismer hívőket. Olyan embertől hallottam ezt, akitől soha életemben nem gondoltam volna, hogy igaz, nem hívő létére, de ennyire jól el lehet beszélgetni vele az ilyen dolgokról.
-nem iszom alkoholt és nem megyek buliba: félelmem:Hogyan utasítom vissza kedvesen és elfogadható magyarázattal ,ha diszkóba hívnak, vagy ha alkohollal kínálnak?
Megoldása: Nem sokan mentek be bulizni a városba és sokkal többen maradtak a szálláshelyünkön, pedig ez az előző szemináriumokra nem volt jellemző. Mikor első alkalommal megkínáltak egy pezsgővel, mondtam, hogy köszönöm, de nem iszom többé alkoholt. Először jött az előre várt, miért felkiáltás, aztán meg: na de mégis, most ünnepeljük xy-ont én ha nem iszol, akkor ezzel megbántod. Mondtam, hogy tényleg nem iszom,mert abból csak rossz tapasztalataim voltak, és anélkül is nagyon jól érzem magam, de oda mentem és átöleltem az ünnepeltet, hogy kimutassam, nekem attól függetlenül nagyon fontos. Ha Isten nem lett volna velem, akkor nem tudtam volna ilyen jó kedvvel az egészet elintézni.
A hét közepe tájékán éppen a focipályáról sétáltam vissza, mert a fiúk meccset játszottak. Én viszont szerettem volna egy kicsit elvonulni, mert éreztem, hogy kevés időt töltök Istennel és kezdek távolodni Tőle. Visszaúton, csak annyit kértem Tőle, hogy segítsen,mert rosszul érzem magam lelkileg és kezdem elfelejteni, hogy Ő mennyire is szeret.
Még mindig elég szomorúan értem vissza a szálláshelyre, ahol leültem egy lány és egy fiú közé internetezni. Éppen néztem a nicelife. hu-n egy film előzetest. Ekkor a mellettem ülő fiú megkérdezte, hogy ismerem-e a Végtelen hit című filmet, mert az neki nagyon tetszett és többször megnézte és ,hogy akár megnézhetnénk most itt is együtt. Az oldalt, amit ő ajánlott,(keresztenyfilmek.com) már nagyon régóta ismertem én is, de erről a fiúról sosem gondoltam volna, hogy ilyeneket néz. Kedves fiú volt tényleg, nagy szívvel, de mindig szédítette a lányokat ,meg a bulikat sem vetette meg. Ezért is volt nagy öröm, megtudni, hogy ilyen dolgok megfogják, sőt elmesélte, hogy a Bibliát is mindig olvassa és gyakran imádkozik és korábban papnak készült. Végül tanítóbácsi lett, de ezt a vágyát még nem adta fel teljesen.
Elkezdtük a filmet nézni hárman és egyre többen csatlakoztak hozzánk végül át kellett költöznünk egy nagyobb terembe. A végét már heten néztük meg.
Nem nagy szám, de hihetetlen volt látni és érezni, ahogy egyesével gyűlnek oda hozzánk és együtt izgultunk és örültünk:)
Nem is kell mondani, hogy bearanyozódott az egész estém és hálás szívvel aludtam el.
A fiú később elmesélte, hogy hányszor érezte Isten közben járását az életében.

Amit megtanultam, hogy ne akarjak saját erőmből bárkit is megváltani, vagy ne aggódjak feleslegesen előre, mert Istennek olyan tervei vannak, amik mindent felülmúlóan csodálatosak!




2011. szeptember 5., hétfő

A keresztáldozatban rejlő erő

Nekem az a felfedezésem, hogy Jézus keresztáldozatában valódi erő van. Időnként van úgy az ember, hogy vonja és édesgeti a tulajdon kívánsága. Emberileg talán nem is tartja rossznak azt a dolgot, csak valahol tudja, hogy Isten nem helyeselné. Emberileg cselekedni akarja, ami jól esik. Ebből azért nehéz kitörni, azért nem tudja az ember a jót tenni, mert egyszerűen nincs meg benne az akarás, hogy a jót tegye. A rossz viszont nagyon erősen képes vonzani az embert. És igazából emberi ésszel nem is tartja azt rossznak. Nem képes az ember a jót választani, mert egyszerűen nincs meg benne az akarás. Hogyan lehet ebből kitörni? Szerintem valahol itt kezdődik a hit...
Az ember tudja, vagy talán fogalmazzunk inkább úgy, hogy vannak benne emlékképek, hogy az a dolog, amit annyira tenni akar, az utána lévő következmények nem lesznek annyira jók. Ez az egész rossz utáni vágy igazából egy nagy hazugság, egy csalás. Ez a tudat így önmagában még kevés is. Viszont tudomásunk van Jézusról, aki otthagyta a Mennyet, és közénk jött, ugyan olyan esendő emberi természetet vett fel, részese volt minden szenvedéseinknek és nehézségeinknek, és a keresztfán értünk, érted, értem meghalt. Mindent odaadott értünk! Maga a teremtő Isten az életét adta azért, hogy ebben a hatalmas csalásban legyen hitünk kitartani, és a tettek következményére tekinteni. Tekintsünk fel a keresztfára! Isten azért hozta meg ezt az áldozatot, mert valamikor csak ez az egyetlen dolog, ami képes kizökkenteni az embert a saját akaratának csapdájából. Ha feltekintünk a keresztre, lelki szemeinkkel szemléljük Őt, áldozatát, amit értünk hozott, pont azért, hogy hitet ébresszen bennünk, hogy ennyire fontosak vagyunk Neki, ennyire szeret minket, és hogy ekkora áldozatot képes volt meghozni azért, hogy ebben a nagy csalásban meg tudjon tartani... Ha az ember feltekint a keresztfára, amikor vonja és édesgeti a tulajdon kívánsága, akkor valahogyan az emberben lévő akarat képes megváltozni. Ez küzdelem, nem is kicsi, de a kereszt segítségével lehet benne nyerni. És akkor az ember azt tapasztalja, ahogyan meg van írva, hogy amikor ellenáll a kísértőnek, akkor a kísértő elfut tőle. A parányi, gyenge és esendő ember a keresztáldozatban rejlő erő segítségével képes ellenállni a hatalmas Sárkánynak. Az a bizonyos nagy és hatalmas Sárkány a keresztáldozat fényében kénytelen engedni a gyenge és esendő embernek.
Nem tudom, mennyire sikerült átadnom ezt a tapasztalatot. A tapasztalatban lévő "ember" én vagyok. Én, amióta kezdek erre így rájönni, és amikor sikerül ezt használnom, olyat szoktam tapasztalni, hogy bármilyen fáradt vagyok is, valahogyan győzelemre jutok - pedig alapból ilyen esetben nem szokott úgy történni, hogy győznék. Azért írtam ezt le most, mert ma egy ilyen tapasztalatom volt. Istennek valahogy sikerült megtartania. Magamban azon tanakodok, hogy vajon hogyan sikerült ez Istennek. Magamtól nem vagyok képes ilyenre. Nem mondom, hogy mindig sikerülne feltekintenem a keresztre, de azt érzem, kezdek felfedezni ebben valamit. Úgyhogy Jézus áldozatában tényleg van valami, ami képes megmenteni az embert.

2011. szeptember 3., szombat

"Kérjetek..."

   Körülbelül egy éve történt, hogy egy szombatra a mi családunk volt beosztva kenyeresnek az ebédhez. Péntek délután láttam hozzá a kenyérsütéshez. Kettőt szerettem volna a géppel megsütni. Az első már majdnem kész volt, amikor ráeszméltem, hogy a második kenyér bele fog csúszni a nyugalomnapba. Azon gondolkoztam, hogy gyorsan betegyem-e még, és akkor én már tulajdonképpen nem dolgozok a szombatba nyúlóan csak a gép. Vagy hagyjam, és bízzak abban, hogy valaki más majd hoz még kenyeret – ahogy az korábban egyszer-kétszer megesett? Előbb is hozzá láthattam volna a sütéshez, vagy elmehettem volna a boltba, ha időben meglátom, hogy ez így nem lesz kész.

"Ha énbennem maradtok, 
és az én beszédeim bennetek maradnak,
kérjetek, amit csak akartok, 
és meglesz az néktek" 
(Jn 15 : 7).


Ott álltam a gép előtt. Igék suhantak át a fejemben. Többek között 2.Mózes 20: 9-11,Ézsaiás: 58:13-14. Végül úgy döntöttem, hogy nem teszem be a második adag lisztet. Úgy gondoltam, hogy a gép is egyfajta szolgája az embernek, és attól, mert nem én dagasztom a tésztát, még dolgaimat teszem, és foglalkozom a sütéssel - ha csak gondolati szinten is. Mivel százszor átgondolva is csak arra jutottam, hogy ezt a hiányosságot csakis úgy tudnám pótolni, ha Isten beszédét figyelmen kívül hagyom, ezért letettem arról, hogy boltba rohanjak, vagy új kenyérbe kezdjek közvetlenül naplemente előtt. Kértem Istent, hogy nézze el sutaságom, és pótolja ki a kenyér hiányát a következő napi ebédnél, indítson valakit arra, hogy hozzon pluszba kenyeret. 

Szombaton mindenki jóllakott. A kenyér pont elég lett, mert habár senki nem hozott pluszba, de annyi főtt étel volt az asztalon, hogy nem volt szükség a meg nem sütött kenyérre. 

Akkor, ott a kenyérsütő gép előtt egy fél pillanatig mérlegeltem magamban, hogy az emberi igények kielégítése-e a fontosabb, az első, vagy Isten – az értünk Önmagát adó Isten - és törvényeinek megtartása. E tapasztalat hozzásegített ahhoz, hogy ráébredjek, ha megtartjuk az Ő beszédeit, akkor messzemenőkig gondoskodik szükségleteink betöltéséről, csak kérnünk kell, és meglesz az nékünk, mert nem hagyja cserben Benne bízó gyermekeit. 

Bearanyozódott a napom és valóban „gyönyörűségem volt az Úrban, és hordozott a föld magaslatain” (Ézsaiás 58:13-14). Segített kimozdulnom a csak a földre korlátozódó békaperspektívámból, és mennyei szemmel tekintenem a történtekre és a még előttem álló – jövőbeli – eseményekre.

2011. szeptember 2., péntek

Járólap

Ez most történt néhány órája. Nem kifejezetten nagy dolog, de úgy érzem, Isten közreműködésével történt... Ma fogászatra mentem, mert régen voltam már, és az egyik tömésem úgy éreztem, nem volt teljesen rendben. Valóban így volt, kicserélték. Hát... nem volt kellemes látni, ahogy megint közelednek felém tűvel. El is kezdett jobban verni a szívem. Éreztem, hogy most jön majd az elkerülhetetlen kellemetlen érzés. Aztán végül is nem volt annyira rossz a tömés kicserélése, mint amikor egy eddig betömetlen fogat tömnek, de azért sokkal kellemesebb sem volt. Na mindegy, túl vagyok rajta, és jó az a tudat, hogy most akkor ez rendben van. Úgy jön ide a járólap - és valójában ez a történet lényege -, hogy egy ideje gondolkodok már rajta, hogy a fürdőszobába műpadló legyen, vagy lejárólapozzam... Most műpadló van, de kb 25 év után már ráfér, hogy cserélve legyen. Ma reggel döntöttem a járólapozás mellett.
Tehát, a fogászat után, hogy vigasztaljam magam egy kicsit, úgy döntöttem, veszek valamit - ahogyan ilyen esetben általában szoktam :) Gondoltam, bemegyek a Praktikerbe, megnézem a járólapokat, és ha kitelik abból a pénzből, amit a fő számlámon hagytam, akkor megveszem (ugyanis készpénz most éppen nem igazán volt nálam). A Praktiker felé menet megnéztem mobilon, hogy mennyi van a számlámon, és ez 2537 Ft volt. Nem sok, de egy olcsóbb járólap lehet ki jön belőle. Az üzletben nézegettem a járólapokat. Kék színűt keresgéltem. Volt két választás, az egyiknek a csomag ára 2599, a másik meg még ennél is több picivel. Hát, néhány forinttal több, mint amit szánnék rá. Gondolkoztam rajta, hogy mobilon átutaljak-e pár forintot a takarék számlámról a fő számlámra, de kicsit macerás lett volna; a net is kicsit lassú volt, amikor az egyenleget néztem... Nézegettem, vizsgálgattam a 2 féle járólapot, aztán arra járt egy boltos, és kérdezte tőlem, hogy hova szeretném a járólapot. Mondtam, hogy a fürdőszobába. Aztán kérdezte, hogy kéket szeretnék? (Mivel látta, hogy a kéket nézegettem.) Mondtam, hogy igen. Aztán mondta, hogy ott kicsivel arrébb van leárazva kék színű járólap. Oda vezetett, megmutatta. Mondta, hogy nem tudja miért lett leárazva, nemrég árazták le, és minőségre is jó. A mérete 30 x 30 cm-es, ilyet kerestem. 15 db-os csomagban volt, és pont ennyire is van szükségem. Az ára pedig csomag árra kiszámolva 1606 Ft volt. (A kerekítés miatt csak 1605 Ft;) Egész jól is nézett ki, így hát meg is vettem. Észre vettem rajta azt is, hogy a valódi mérete 29,6 x 29,6 cm, ami talán még előnyösebb is, így biztos nem kell levágni belőle, és valószínűleg pont kitölti az 1,5 m széles fürdőt úgy, hogy a fugázásnak is optimális hézagok lesznek.
Kicsit instabil volt tőle a bicikli, amikor hoztam a csomagtartón. Itthon lemértem, 21 kg. Ez még több is, mint ami csomagot a bicikli túrára vittem. :)
Tehát így jutottam hozzá olcsó és megfelelő járólaphoz, pont akkor, amikor döntésre jutottam, hogy járólapot szeretnék a fürdőszobába. :)

2011. szeptember 1., csütörtök

Egy álmatlan éjszaka

Az elmúlt hétvégén, péntektől keddig egy táborban (Törökkoppányban) magnóztam. Ez egy utólag szervezett, otthon oktatással kapcsolatos tábor volt, ahol körülbelül 20 család, olyan 80 fő jött el, akiknek a gyerekei iskola előtt, vagy éppen kisiskolás korban vannak. Egyik előadó Steve Wallas, aki jelenleg munkát folytat Erdélyben, a jelenlegi években ott lakik. Érdekesség, hogy sokáig szomszédja volt Jim Hohnbergernek. Steve nagyon erősen képviselte azt, hogy a gyermekek igazi oktatásához megtért szülők szükségesek. Az Ő nagyon mély prédikációi mellett volt több gyakorlatias kerekasztal beszélgetés is. A végén azt láttam, hogy minden táborozó Istenhez (és egymáshoz) közelebb kerülve, az otthon oktatás nagyon nagy jelentőségéről meggyőződve tért haza.

A tábor elején volt egy komoly probléma, ami majdnem komoly akadályt gördített a szervezők elé. Szombat este valami levágta a biztosítékot (érdekesség, hogy nem a főépületben lévő biztosíték oldott le, hanem kint, a villanyóra szekrényben lévő 3 fázis biztosítékai kapcsoltak le). Ahogy leszállt a sötét, kialakult egy kis csapat, akik próbáltuk kitalálni a probléma okát. Olyan éjfélig keresgéltünk, néha átérezve a közeledő vihar különös érzését (hála Istennek nem csapott le a táborra, mert az jelentősen késleltette volna a munkát). Ekkorra kiderült, hogy nagy gond van, a tábor ivóvízellátásáért felelős szivattyúval lehet a baj. Ez a szivattyú egy 150 ezer ft-ot érő csőszivattyú, mely 40 méter mélyen található a tábor kútja mélyén. Ivóvíz ellátás nélkül akár még meg is hiúsulhat a turnus.
Ekkor a 6 ember között kiosztásra kerültek a feladatok, 2-en elmentek Nágocsra ivóvizet hozni, addig páran a táborban elkezdtük a tüzivíz tárolóból kihordani a vizet a WC-khez kannákban ill. egy búvárszivattyúval, hogy az éjjel kijövő emberek leönthessék valamivel a WC-t, nehogy dugulás legyen (a több száz köbméteres tárolóból olyan alig 2-3 köbméter vizet vittünk, így bőven elegendő víz maradt egy esetleges oltáshoz). Pár óra alvás után reggel 5-kor pedig nágocsi segítséggel 4-en kihúztuk a kútból a szivattyút (egy fúrt kútról van szó, tehát nem szélesebb 10cm-nél). Ekkortól volt nagy szükség Isten segítségére. Vasárnap reggel a tábor gondnoka, Jana felhívott egy kaposvári kereskedőt. Miután vázolta a problémát, kérdezte hogy elmehetne-e venni egy szivattyúmotort (szerencsére csak a motort kellett cserélni, így olcsóbb volt). Erre azt a választ kapta, hogy éppen nyaral a Balatonon, de hétfőn reggel készségesen segíteni fog. Ez másfél nap kiesést jelentett volna (4 napos a tábor), elég sok munkát sok ember részéről (akiknek más feladataik is vannak), továbbá a táborozókban is kialakulhatott volna egy rossz szájíz, kevésbé lettek volna befogadók arra a fontos üzenetre, amit kaptak.
Ekkor egy kört alkottunk, és komolyan imádkoztunk, hogy Isten adjon megoldást, és konkrétan kértük, hogy most újra fel fogjuk hívni ezt az embert, és Isten tegye együtt érzővé őt velünk. Ezután Jana felhívta, és felajánlotta, hogy elmegy érte autóval, leviszi Kaposvárra, megveszi a szivattyút, majd vissza viszi a Balaton partra (saccra olyan 100 - 200km autózás Janának). Isten segített, így vasárnap délre a táborban volt a szivattyúmotor, melyet már csak rá kellett pattintani a szivattyúrészre, majd a kútba engedni. Utójátéknak még alakult egy kis technikai gond egy relével, melyet előző nap éjszaka megberheltünk, azonban ez sem tartott sokáig.
Több "mi lett volna ha" kérdést is fel lehet tenni. Mi lett volna ha este egy jó 2 órás vihar jön? A kültéri villanyóránál nem állhatott volna ott 2 ember 2 órán át, mert viharban elég veszélyes. Mi lett volna ha nem maradunk fent 6-an éjszaka (sokunk nem értett a villanyszereléshez, csupán érdeklődésből, vagy szolidaritásból maradtunk ott). Akkor ki szervezi meg hogy másnap legyen víz? Mi lett volna ha reggel nem tud kijönni Nágocsról egy olyan ember aki már dolgozott a kúttal? És mi van ha a boltos nem áldozott volna a nyaralásából arra, hogy nekünk egy szivattyút eladjon? Ezek nem okoztak volna hatalmas tragédiát, azonban nagyban hátráltatták volna azt munkát, melyet a táborban dolgozó emberek végeztek, és hátráltatták volna Isten ügyét is. Mi akkor biztosan és nyugodtan tekinthettünk a jövőbe, hogy Isten meg fog védeni. Ugyanígy bizalommal tekinthetünk most is, mert Isten a jelenlegi nehéz körülmények között is meg fogja tudni védeni népét.

2011. augusztus 23., kedd

„Csendesedjetek és ismerjétek el, hogy én vagyok az Isten!”


Egy tegnapi tapasztalatomat szeretném veletek megosztani. Egy főiskolai értekezletre tartottam vonattal. Budapesten kellett átszállni. Úgy terveztem meg az utat, hogy ne kelljen egyik pályaudvarból a másikba átmenni, hogy azzal is pénzt és energiát spóroljak. Ahogy közeledtem Pest felé megcsörrent a telefonom. Egy közeli ismerős hívott, hogy be tudnék-e ugorni Pesten egy helyre, nyelvvizsga jelentkezési lapot hozni. Örömmel vállaltam. Azonban így több bkv jegyet is kellett volna lyukasztanom, amire sajnáltam a pénzt, mert elég drága. Úgy gondoltam, hogy a 4-ből 3 járatot legyaloglok, és csak a leghosszabb távra szállok fel a metróra. Azonban az idő nem túl sok volt a gyaloglásra, így eléggé rohannom kellett. Hamarosan kezdtem kényelmetlenül érezni magam. Melegem volt, húzta a hátamat a hátizsák stb…mikor egyszer csak jött egy gondolat, hogy álljak meg egy pillanatra. Megálltam. Miért rohansz? Ki várja el ezt tőled? – kérdezte egy belső hang. Majd folytatta: A jó Isten biztos, hogy nem várja el. Ő megadja a szükséges anyagiakat, ami a bkv jegyekre kell. Megértettem, hogy igaza van, nincs értelme az ilyen fajta spórolásnak, így lelassítottam a lépteimet. Miután beszereztem a szükséges dokumentumot, kényelmesen sétáltam tovább a villamosmegállóig, hogy ott felszálljak, és kilyukasszam azt a jegyet, amit le akartam spórolni. Azonban pont elment a villamos. Támadt egy gyors gondolatom, hogy akkor mégiscsak elindulok gyalog. Ám nem jutottam tovább két lépésnél, mikor megint halottam a hangot: állj meg egy pillanatra!...most már tudtam a dolgom, sarkon fordultam, beálltam a villamosmegállóba. Út közben nagy megnyugvás töltött el, hogy valóban megérte hallgatni arra a bizonyos hangra, mi értelme lett voltan fölöslegesen kifárasztani magam. Hálás voltam.
Az értekezletnek, amire vezetett az utam, éppen a végén voltak a legfontosabb dolgok, így addig csúsztattam a visszafelé indulást, amíg csak azt egészséges kereteken belül lehetett. Ezért visszafelére már csak olyan vonatokkal tudtam tervezni, aminél át kell utazni Budapesten egyik pályaudvarból a másikba. Azonban mikor felszálltam a vonatra, azzal szembesültem, hogy nem is azon vagyok, amire fel akartam szállni, hanem egy előző vonat késett és én arra szálltam fel. Ez azonban pont a Keleti pályaudvarra megy, ahol nekem van a csatlakozás, így mégsem kell Pesten átutaznom. Így megspóroltam egy bkv jegyet… ekkor megértettem: visszakaptam annak a jegynek az árát, amit a lelkiismeretemre hallgatva odafelé elhasználtam. A jó Isten így adta meg a szükséges anyagiakat.
Amit ebből a történetből nyertem, az nem egy bkv jegy. Még egy tömbnél is többet ér, nem is mérhető ilyen mértékegységben. Megértettem, hogy ne loholjak olyan dolgok után, amit nem a jó Isten vár tőlem. Ez az ige jutott eszembe a történtek után: „Csendesedjetek és ismerjétek el, hogy én vagyok az Isten!” (Zsolt. 46,11)

Véletlenek márpedig nincsenek!



Ezt a tapasztalatomat még akkor szerettem volna megosztani veletek amikor még nem ismertem a végkimenetelét, de azt hiszem ez sem véletlen,hogy eddig váratott magára a dolog és most így teljes képben mesélhetem el:)
Ma reggel illetve tegnap reggel (mert már egy órával holnap van:D) kaptam anyukámtól egy sms-t,hogy sikerült a német középfokú nyelvvizsgám! Hát alig akartam elhinni, főleg amilyen előtörténete volt.
Mint már korábban leírtam németet már nagyon régen tanultam és eléggé sok nehézséget okozott az évem kezdetén. Szeptembertől februárig jártam nyelvkurzusra hetente kétszer,hogy azért valamicskét tudjak kommunikálni a körülöttem lévőkkel. Ez egy b1-es nyelvkurzus volt.
Különböző csoportok voltak,mint a1, a2, b1, b2 és c1. Gondoltam,hogy az a-sok biztos az alapfokra készítenek fel a b-sek pedig a középfokra. Ezt a meggyőződésemet az is erősítette,hogy a kurzus vége felé elkezdtünk a nyelvvizsgára készülni és néha elég nehéz feladatok voltak, gondoltam ez csak középszint lehet.
Nyáron jutottam oda,hogy nyelvvizsgázzak. Június 1 volt a határidő a jelentkezésre. Június 1, 6 óra. Ez előtt két nappal én el is mentem, jelentkeztem és befizettem az összeget. Két nappal később, az utolsó jelentkezési napon,a munkaszünetemben,annak is nagyon a végén gondoltam itt az ideje,hogy elkezdjek készülni kicsit és keresek feladatokat az interneten. Korábban is nézegettem ilyen oldalakat,de ma "véletlenül" rábukkantam egy oldalra ahol le volt írva,hogy b1-alapfok,b2-középfok. Nem kell mondani,hogy eléggé tátva maradt a szám és kétségbe estem. Egyrészt már két nem sikerült nyelvvizsga volt a hátam mögött és szerettem volna most,hogy örömet okozok a szüleimnek,hogy büszkék lehessenek rám, másrészt befizettem egy csomó pénzt a semmire,mivel ezzel semmire sem megy az ember. Felhívtam a nyelvvizsga központot,hogy én szeretnék átjelentkezni. Azt mondták,hogy csak akkor lehet ha személyesen bemegyek és mivel ez drágább is, viszek pénzt is. És persze,hogyha úgy érzem, hogy képes leszek megcsinálni, úgy hogy ilyen kurzust nem is végezte , ahol pedig sok nyelvtant tanulnak. Nem sok időm volt gondolkozni, mert sürgetett a határidő és dolgoznom is kellett volna még azon a délutánon.
Egy munkatársam éppen aznap délelőtt gondolkozott,hogy aznap délután legyen szabad vagy valamikor máskor. Végül a délutánt választotta. Ha nem így lett volna, akkor nem tudott volna bevinni engem abba a városba és nem sikerült volna a legutolsó fél órában átjelentkeznem. Nem volt sok időm a készülésre, a sok munka és program miatt és hát nem is a legszorgalmasabb emberek közé tartozom. A feladatok nem tűntek nehéznek,de a levélírásnál és a beszélgetésnél is olyan témát kaptam,amin később a német munkatársaimnak elmesélve, ők is csak ámultak.
És MÉGIS sikerült!!!:) Mert Neki SEMMI SEM lehetetlen!!:):) Nem tudom,hogy mivel érdemeltem ki,vagy hogy valaha is ezt meg tudom Neki kellően köszönni,de nagyon hálás vagyok.


"Ha énbennem maradtok, és az én beszédeim bennetek, maradnak. kérjetek, amit, csak akartok, és meglesz az néktek." (Ján 15:7)


"Mostanáig semmit sem kértetek az Atyától az én nevemben:, kérjetek és megkapjátok, hogy a ti örömetek teljes legyen."(Ján 14: 24)


2011. augusztus 22., hétfő

„Mikor félnem kellene is, én bízom te benned."


Nagyjából egy éve történt, hogy a szóbeli érettségi napjának reggelén a Bibliám kinyitva a 25. Zsoltárt kaptam útravalóként.

Egy részről azért izgultam, mert tudtam, hogy annak ellenére, hogy időben elkezdtem készülni, voltak hiányosságaim. Szóban amúgy sem szerettem felelni. Írásban jobban össze tudtam magam szedni, de ha közönség előtt kellett produkálnom, akkor, amit alapvetően tudtam, még azt is elfelejtettem. Az órai feleléseim ezért sokszor nem sikerültek valami fényesen. Féltem, hogy a szavak megint összekuszálódnak a fejemben, amikor a bent ülő ’zseni’ osztálytársak, elvárásokkal teli tanárok tekintete rám szegeződik. Alapvetően kakukktojásnak számítottam a közösségben. Több okból is. Például más értékrendet képviseltem. Úgy éreztem, ha most nem sikerül a tanároknak jó felelettel szolgálnom, akkor nem csak hálátlan leszek a tőlük kapott fáradozásért, felkészítésükért, hanem szégyent hozok arra, amit képviselek. Megpecsételem azt a gondolatukat a hitemről, magamról, amit az első évben gondoltak, és ami pozitív benyomást sikerült elhintenem, azt a negatív fellépésemmel elrontom. Ezért is hangzott reményteljesen számomra a zsoltár huszadik verse: „Őrizd meg lelkemet és szabadíts meg engemet; ne szégyenüljek meg, hogy benned bíztam.” Jó volt tudni, hogy nem vagyok egyedül az érzéssel, hogy más is járt már ebben a cipőben.
Én sem voltam méltó a segítségére. Ezt Sátán el is ültette a gondolataimban, és ha apró elhatározás született meg bennem, hogy leboruljak, rögtön eszembe jutatta, hogy mennyi fájdalmat okoztam Istennek, és hogy nem kaphatok segítséget. A zsoltár elolvasása után nem volt kétségem afelől, hogy kérhetek támogatást Tőle, ha méltatlan vagyok is rá, bizalommal fordulhatok Hozzá.
„Ifjúságomnak vétkeiről és bűneiről ne emlékezzél meg; kegyelmed szerint emlékezzél meg rólam, a te jóvoltodért, Uram.”Zsolt. 25:7

Amikor elindultam otthonról, mintha elszállt volna a félelmem. Nem magam miatt, hisz nem rendelkeztem több ismerettel, nem változott a fizikai szituáció. Csak egy valami változott.  Kaptam egy megerősítést, hogy Benne tényleg bízhatok. Megváltozott a kapcsolat köztünk. Hittel indultam el, hogy segít az Ő akarata szerint. „Mikor félnem kellene is, én bízom te benned. „56. Zsoltárok

2011. augusztus 21., vasárnap

Egy szombatnap

Legutóbbi szombatnapi élményeimet szeretném veletek megosztani.
Apukám szokott autóval elvinni szombatonként gyülekezetbe. Ő még nem hívő, de sosem szólt meg vallásunk miatt. Ez nagyon nagy dolog, főleg, hogy ő is szokott vinni.
Villanyszerelő a DÉMÁSZ-nál, és mivel most ügyeletben volt, és bármikor behívhatták, ezért nem tudott vinni. Arra gondoltunk, hogy talán most otthon kellene megtartani a szombatot.
Így délelőtt közösen áttanulmányoztunk a Bibliából egy részt, Lázár feltámasztását. Jól át tudtuk beszélni anyukámmal a történetet, és levontuk a végén, hogy nekünk mit jelent. Nagyon bensőséges, meghitt tanulmányozás volt. Talán otthon jobban el is tudtunk csendesedni, hogy nem kellett utazni sem, így ténylegesen is visszavonulhattunk a világtól.
Aztán egy nagyon biztató igehirdetést is meghallgattunk. Címe ez volt: Az ígéretekre tekintsünk, ne a gyengeségeinkre! Ez mindenkor nagyon időszerű. Rengeteg bátorító ígéretet tartalmazott, még a nehéz helyzetekre, időkre is. Arról szólt, hogy minél kevesebbszer gondoljunk a hiányosságainkra, hibáinkra, és inkább kapaszkodjunk bele hittel az ígéretekbe. Eszembe jut, hogy valahol hallottam, hogy a Bibliában több, mint 3500 ígéret van, így legalább 10 jut az év minden napjára. Talán tényleg érdemesebb az ígéretekre fordítani tekintetünket, ha ilyen sok van belőle...
Aztán délután kimentem a közeli természetbe. Isten ezzel nagy áldást adott, hogy a falu ezen a részén lakhatok, hogy szinte csak át kell mennem az utcán, és a Kiskunsági Nemzeti Parkban vagyok.
Gyakran járok ki oda a dombokba, a közeli erdőbe. Sokszor a kiskutyámat is magammal viszem, aki nagyon örül a szabadságnak. Most nem vittem, hogy még közelebb lehessek Istenhez. Valóban a természet a legszebb templom. Különösen megragadott az egész légköre.
Elgondolkodtam. Ha hatezer éves emberi pusztítás után még ilyen szép helyek vannak itt, e Földön, akkor vajon milyen szép lesz az Újjáteremtett Föld, amit "szem nem látott, fül nem hallott és embernek szíve meg se gondolt"? (I. Kor.2:9) Milyen jó lesz visszagondolni a társakkal az életünkre, és együtt dicsőíteni Istent, amiért kihívott és elvezérelt az Új Otthonba! Azt hiszem, minden erőfeszítést megér, hogy azt a szűk kaput elérjük...
Bár nem tudtuk hittársainkkal együtt megtartani a nyugalomnapot, mégis, kevés ilyen szép szombatom volt eddig!

Ki vagyok?

Amikor kicsi voltam, nem foglalkoztatott ez a gondolat, azt gondoltam, tudom ki vagyok. Tellt az idő, és kezdtem rájönni, hogy nem ismerem magam, tehát nem tudom ki vagyok. Kezdtem kiismerni magam, és Istenre is egyre jobban rátalálni, így egyre jobban rájöttem, hogy ki vagyok. Rájöttem, hogy ez nem jó így! Istenre van szükségem, hogy más legyek. Haladt tovább az idő, és most azt kezdem észrevenni, hogy ismét nem tudom, hogy ki vagyok :) Azt veszem észre, hogy bizonyos esetekben nem ismerek magamra, vagyis változok :)

2011. augusztus 19., péntek

„Keressétek először Istennek országát”


Néhány éve nagyon sokat jelentett nekem ez az ige és nagy változást hozott az életemben, de most újra megmozgatott. Kezdem tehát az elejéről. Fiatal voltam, még tizenéves. Nagyon szerettem a mozgást, a szabad levegőt, a természetet. Ennek megfelelően alakítottam ki a hobbijaimat is. A biciklizés és a gyalogtúrázás lettek a kedvenceim. Nagyon szerettem őket és máig is a kedvenc sportjaim. Azonban egy idő után kezdtem túlságosan is szeretni őket. Nem csak a túrák előtt, hanem a szabadidőm nagy részében is azzal foglalkoztam, hogyan tudnék ezekben fejlődni, hogyan tudnám a felszereléseimet bővíteni, és hogyan tudnám ezeket a sportokat még gyakrabban űzni. Mondhatni le voltam kötve a hobbijaimmal és úgy gondoltam, ez nem baj, mert ezek alapvetően építő és nem káros tevékenységek.
Azonban jött egy fordulat az életemben: a megtérésem. Az elsők között került a szemem elé ez az ige: „Keressétek először Istennek országát, és az ő igazságát, és ezek mind megadatnak néktek.” (Mát. 6,33) Elhatároztam, hogy így teszek, most leteszem a hobbijaimat, bármennyire is jónak tartom őket, és helyette az Isten dolgaival foglalkozok, és bízok benne, hogy az Isten megadja, ami a szükségletem ezzel kapcsolatban is. Hiszen a szabadidő helyes és építő eltöltése fontos szükséglete az embernek.
És mi volt erre a válasza Istennek? Nem elvette, hanem hasznossá tette ezeket a tevékenységeket az életemben. Azzal, hogy letettem, feloldottam magam attól, hogy ezek a hobbik teljesen lefoglalják a gondolataimat és az időmet. De adott olyan lehetőségeket az Isten, amikor mások hívtak el túrákra, én magam is fáradság nélkül tudtam szervezni túrát, szüleim segítettek nekem a szükséges eszközök beszerzésében maguktól stb. Egyszerűn innentől fogva a gondolataim és az időm lekötése nélkül minden megadatott, ami a szükségletem volt ezekkel kapcsolatban.
Úgy éreztem, hogy az Isten szeret, és nem elvenni akarja, hanem megszentelni a boldogságomat.

2011. augusztus 14., vasárnap

„Mert az ő angyalainak parancsolt felőled, hogy őrizzenek téged minden útadban.” 91. Zsoltár


Vasárnap fejeztem be a munkát Törökkoppányban, és indultam haza. A fél 11-es Tamásiból induló buszt szerettem volna elérni. A búcsúzkodás több okból is kicsit elhúzódott, ahogy az lenni szokott. Már majdnem negyed 11 volt, amikor bepattantunk a kocsiba. - A fizetésem is útközben kaptam meg. És persze az ingyen hullámvasút sem maradt el.:) – A húsz perces utat sikerült úgy megtennünk, hogy félre a Tamási buszállomáshoz értünk. A földvári busz azonban nem állt bent. Mondtam Janának, hogy lehet, hogy ahol leszálltam idefelé jövet, azon a helyen lesz, csak éppen a túloldalon, mert valószínűleg csak keresztül megy a városon. Elindultunk a megálló felé. A kanyarban megjelent a buszom, az ellentétes irányba tartva. Már elhagyta a megállót. Eddig a pontig úgy éreztem, hogy meg tudom oldani a problémát. Azt éreztem, hogy az enyém, majd én megoldom. Izgultam, hogy sikerüljön, folyamatosan agyaltam. Bíztam benne, hogy elérjük, bíztam a kocsi gyorsaságában, örültem, hogy jaj de jó, hogy eszembe jutott, hogy valójában hol kéne fölszállnom. De, amikor láttam az ellenkező irányba elmenni a buszt, leblokkoltam. Nincs tovább. Lekéstem. Mehetünk vissza. Ha én nem tudom megoldani ezt a helyzetet, akkor nincs megoldás, tehát, jobb, ha egyszerűen feladom. Jana gyorsan irányt váltott, és a busz után eredt. Ő hitt benne, hogy elérjük, hitt abban, hogy hárman ülünk a kocsiban, nem vagyunk egyedül. Szerencsére – azt hiszem, így volt megírva – pirosat kapott a busz. Ekkor gondolkoztam el igazán. Véletlen-e, hogy nem tudott tovább menni a jármű? Véletlen-e, hogy akadály nélkül negyed óra alatt ide értünk, véletlen-e, ami, ahogyan eddig történt? Elszégyelltem magam. Ha az életem apró gondjait nem tudom letenni az Ő kezébe, hogyan bízom rá az egészet? Csak egy kocsi választott el minket a busztól. Jana kiszállt, és odafutott a sofőrhöz. Megkérte, hogy ha elkanyarodik, legyen szíves álljon meg. Megállt.
Amikor felültem, megnyugodtam, a tájat fürkészve gondolkoztam el a történteken. Úgy éreztem, hogy azon a napon is gazdagabb lettem. Nem a fizetésem miatt. Nem. Egyszerűen csak úgy éreztem, hogy a lelki pénztárcámat feltöltötték. Hogy egy királyi kincstárból kaptam egy nagyon értékes aranytallért, ami sosem rozsdásodik meg, amit moly nem emészthet. 


„Boldogok, akik éhezik és szomjúhozzák az igazságot: mert ők megelégítetnek.” Máté 5:6


Bibliaismereti turnuson együtt dolgoztam egy lánnyal. Érdekes volt, mert már vasárnap megnyíltunk egymásnak, könnyen tudtunk beszélgetni személyes dolgokról is. Előítéletek nélkül közeledtünk egymás felé. Talán azért ment ilyen könnyen. Voltak, vannak közös pontjaink, de ami nem egyezett meg, a miatt sem ítélkeztünk, hanem próbáltuk megérteni a másik érveit. Elfogadtam, hogy dohányzik, és amikor kiderült, hogy hívő vagyok, akkor megnyugtatott, hogy ez az ő hozzám való viszonyulásán semmit sem változtat. Egyikünk így étkezik másikunk másképp, különbözően öltözködünk, …stb.
Azt hiszem ez az első lépés, az elfogadás. Elfogadni a másikat úgy, ahogy van. Isten is ezt teszi velünk. Elfogad minket. Ami persze nem jelenti azt, hogy nem szeretné, hogy az Ő képmására elváltozzunk. Olyan nyelven szól hozzánk, ami megérint minket, úgy beszélget velünk, hogy be tudjuk fogadni tanítását. Megkeresi a legmegfelelőbb eszközt. Van, amikor gyorsan peregnek le az események, van, amikor évtizeden keresztül hív. Láthatatlanul, halkan, nem erőszakosan, de annál hatékonyabban munkálkodik. Előkészíti a földet mielőtt bármit is vetne bele.
Nem terveztem semmi olyat, hogy nekem meg kellene térítenem ezt a lányt. Bár titkon fohászkodtam, hogy éreztetni tudjam vele, hogy van, Akire mindig számíthat, hogy Jézus barátságából egy csöppet be tudjak mutatni neki. Az első bátorító jel az volt, amikor a könyvárustól vett könyvjelzőimet olvasgatta. – Meg is mondta, hogy melyik tetszik neki a legjobban. Vasárnap odaajándékoztam neki emlékbe.
Bár elég esős idő volt, de sokat sétáltunk, és közben beszélgettünk mindenféléről. Amikor eljött a nyugalomnap, ezt-azt el kellett magyaráznom neki, de amellett, hogy némi értetlenséget is éreztem részéről, nyitott is volt, kérdéseiből nem a lenézés, hanem az érdeklődés szólt. Nem hozott ünneplő ruhát. Kellemetlenül érezte magát, ezért felajánlottam neki, hogy egy jurtában olvasgathatnánk közösen a Bibliát. Azt mondta, hogy szívesen tenné. Kíváncsi volt. Jelezte, hogy bár tanult hittant, de még nem volt Biblia a kezében. Az elejéről szerette volna kezdeni a Könyvet. És elkezdtük olvasni. Rákérdezett dolgokra, én pedig az eddigi ismereteim szerint próbáltam válaszolni. Kiderült, hogy sok bibliai témájú filmet látott már, de nem tudta, hogy a benne foglaltakat dolgozzák fel. Nagyon lelkes, érdeklődő volt. Szombat délután is elkérte a Szent Írást és tanulmányozta. Jó volt látni, ahogy feltesz egy kérdést, és amikor hangosan kimondta, már meg is született benne a válasz. Örültem neki, hogy élvezi a gondolatok kihámozását. Szombat délután elhatároztam, hogy meglepem egy Bibliával. Sajnos vasárnap reggel hirtelen el kellett mennie. De ami késik, nem múlik. Augusztus végén, amikor újra ellátogatok a Duna túlpartjára, elviszem neki a Könyvet. :)


"Te ismered ülésemet és felkelésemet, messziről érted gondolatomat. Mikor még nyelvemen sincs a szó, immár egészen érted azt Uram!" 139. Zsoltár


Idén négy turnusba jelentkeztem konyhai munkára Törökkoppányba. Nem mint pénzkeresési lehetőség imponált a dolog. Egyszerűen csak szeretek a konyhán sürögni-forogni, otthon érzem magam, és megkedveltem az évek folyamán az ottani társaságot, dombokat, lankákat. Szép emlékek fűznek a helyhez, barátokhoz. Négy egymás utáni turnust jelöltem be ebben az évben. Szerettem volna valamicskét lefaragni az útiköltségből is, úgy voltam vele, hogy ha egyszer elmegyek, akkor huzamosabb ideig ott maradok, a napok úgyis olyan gyorsan telnek ilyenkor.

A Tolerancia táborban, ahol múlt évben segítőként voltam, a tavalyi szakáccsal dolgozhattam együtt. Mivel ez a turnus úgymond külön szervezés alatt ment, ez a munka nem volt betervezve, de örültem neki. Azon a héten derült ki, hogy nem tudnak a többi táborra való jelentkezésemről. Az új tábori gondnokkal – kedves ismerősömmel - beszéltem, és azt mondta, hogy akik régen intézték a személyzet felvételét, nem küldtek át minden jelentkezést az ő részükre, mivel a váltás csak április végén történt meg. Eléggé elszomorított a dolog. Tudtam, hogy, ha nem vesznek fel dolgozni, akkor annyi a nyaralásomnak, a találkozásoknak, itthon ragadok. Nagyon rendesek, megértők voltak, megígérték, hogyha munkaerőhiány van, akkor elsőnek nekem szólnak. És pénteken már szóltak is. :) Maradhattam a Rehabilitációs hétre, ahol ráadásul szakács segédként dolgozhattam, egy olyan ember mellett, akit nagyon szeretek. Szóval duplán örültem. Ezután hazamentem megnyugodva, hogy idén ennyi volt Koppány. Néhány nap után hívott a gondnok felesége – akivel Rehabon együtt dolgoztam – hogy nem lenne-e kedvem visszamenni a Bibliaismereti turnusra, mert mesélt rólam annak a nőnek, aki azon a héten fog majd főzni, és feltétlen szeretnék, ha vele dolgoznék. Egy nap múlva, az Egymásra hangolva turnusra is elhívtak dolgozni, sőt az augusztus végi otthon tanító szülők hétvégéjére is. Így lett az elvesztett négy hétből több mint négy hét, amiért nem lehetek elég hálás. Messze többet kaptam, mint amennyit kértem, amit gondolni mertem volna.

Mindamellett, hogy a konyhán, a táborban, az egymás közt történő fizikai-lelki próbákban megtapasztalhattam az Isten kegyelmét, jóságát, szeretetét, azért is volt még különleges az eddigi nyár, mert rádöbbenhettem arra, hogy a jó Isten mennyire odafigyel a részletekre, hogy kit, mikor, hova küldjön. „Ennyire ismer?” – tettem fel magamnak a kérdést. Boldog voltam, hogy habár én emberileg terveztem, de Isten végezte el a dolgokat. Azt hiszem, hogy Ő nagyon jól tudta, hogy tavaly sok volt az az öt hét egyben. Adott nekem két hét szünetet – megtervezte úgy, hogy a legjobb legyen - hogy ne hajszoljam túl magam. És azt is látta, hogy melyik turnuson kik dolgozzanak együtt. Úgy intézte, hogy az nekünk a leginkább építő legyen.

Kicsit olyan ez, mint a kirakó. Itt vagyunk mind, mint a puzzle apró darabjai. De nem mindegy, hogy hova kerülünk, honnan kezdjük kirakni a képet. Máshova szerettem volna menni, de ha engedem, hogy a Teremtő helyezzen el, akár ’arrébb toljon’, törölje az én elképzelésem, akkor nem kell aggódnom afelől, hogy vajon jó helyen vagyok-e, áldása lesz minden léptemen, ott lesz velem az örömöknél, és segít a próbákban.
Neki nem az az első, ami nekem volt, hogy ne kelljen többször kifizetni az útiköltséget. Neki az egészségem, az egészséged, testi-lelki épülésünk, épségünk, üdvösségünk sokkal fontosabb mindennél. Ez is olyan emberi, hogy azon spórolunk sokszor, amin nem kéne.
Hálás vagyok Istennek, hogy az Ő akarata érvényesülhetett, mert ha nem így lett volna, megfosztottam volna mind magamat, mind másokat mindattól, amit a táborozás alatt kaptunk Istentől, Rajta és egymáson keresztül.



2011. augusztus 13., szombat

Haragtól a békességig

Az előző bejegyzéshez, mamusz tapasztalatához nagyon hasonlót élhettem én is meg egy- két hónappal ezelőtt. Nagyon meglepődtem mikor elolvastam, amit leírt ,mert én is tervezgettem ezt a történetet beírni ide és pontosan ez az idézet segített: " Ne nyugodjék le a nap a ti haragotok felett"...:)

Engem is úgymond egy igazságtalanság ért, amit lehet nem így kellene megfogalmaznom, inkább csak olyan dolog, ami nem hagyott nyugodni és haragot gyújtott bennem. Mert ha igazságtalanságnak nevezném, akkor az már egyértelműen jelzi, hogy nekem volt igazam. Ez pedig nem tükrözi a valóságot, mert az én esetemben senkinek sem volt igaza.

De nem is igazán ez a fontos, hogy megtaláljam a megfelelő szót a történtekre. Már este volt és fáradt voltam és sokat dolgoztam aznap és akkor hangzott el egy mondat....ekkor kezdődött. Ráadásul olyan ember szájából, akit nagyon szeretek és tisztelek, de már nem az első eset volt, hogy olyasmit mondott, valószínűleg akaratlanul, amivel megbántott. Most is ez történt... Érzetem, ahogy a harag gyülemlik fel bennem és hallottam a saját hangom a fejemben ami egyre csak mondta, hogy de neked van igazad és a múltkor is mi volt és az előtt is. Ez a legrosszabb, hogy ilyenkor még a múlt dolgai is előjönnek és egyesült erővel rohangálnak a fejünkben és így még nehezebb legyőzni őket.
A másik Encsi viszont, aki már hallott Isten hatalmas megbocsátásairól és béketűréséről próbált harcolni az érzés ellen. "Csak meg kellene jobban vizsgálnom ezt a dolgot, én nem látom kívülről, lehet, hogy még sincs igazam, meg hát ő is lehet fáradt..."
És aztán megint a másik: "Ez nem kifogás, akkor is megbántott és már nem egyszeri alkalom, nem mindent kell eltűrni...."
Mint egy hasadt személyiség...:):) De tényleg szinte hallottam a két hangot a fejemben, vagy mint a mesékben van a bal vállamon az ördögöcskét a jobb vállamon pedig az angyalkát.
Így forrongva, már a munkaidő után még lementem a mosókonyhába, hogy talán ha még összeszedem a ruhákat és szétszortírozom őket, azzal is elterelem a figyelmemet. Míg a ruhákat szedegetem a szárítóról eszembe jutott ez az igevers: "Ne nyugodjék le a nap a ti haragotok felett"
De hogy ne nyugodjon le? Ma már nem tudok azzal az emberrel beszélni, felzörgetni csak nem zörgethetem, már biztos alszik, amúgy is vége van már az ő a munkaidejének is...
És akkor ki toppant be a pincébe?:) Hát Ő.... Akkorát dobbant a szívem...sosem jön le munka után a ruhákat összeszedni és most? Isten leküldte hozzám:)
Akkor rögtön bocsánatot kértem tőle. Persze először csodálkozott, hogy miért, mert nem mutattam ki a mérgem. Elmondtam neki, hogy miért voltam rá dühös és hogy nem tudom ezt az érzést leküzdeni magamban. Majd oda jött és megölelt és bocsánatot kért. Ebben a percben,mint egy lufi pukkant ki bennem a harag és csak békesség és hála maradt a szívemen :)


2011. augusztus 10., szerda

„A ti szelídlelkûségetek ismert legyen minden ember elõtt.”


A minap esett meg, hogy igazságtalanul, szeretetlenül viszonyultam másokhoz. Ezt előttük nem mutattam ki egyértelműen, de belül forrongtam, mint egy vulkán. Értetlenkedtem. „Miért kapom ezt? Nem tettem semmi rosszat. Nincs igazuk. Nekem nem ez jár!...” Sajnos az egész napomat áthatotta ez a csupán csak a negatív érzelmeimre épülő magamat mindenben igazolni akaró lelki hangulat. Az előszobánkon mentem keresztül, amikor megpillantottam a Holdat, ahogyan átvilágította a körülötte úszó felhőket. „A nap le ne menjen a ti haragotokkal.” - futott át gondolataimban. Bár fizikailag nem vesztem össze senkivel, de legbelül nehezteltem az engem bántókra. Azt hiszem, megfeledkeztem arról, hogy vannak helyzetek, amikor az ember nincs teljesen tudatában, hogy mit tesz, amikor egyszerűen valami átveszi az uralmat belül, és fájdalom nő körötte mindenütt. Ilyenkor csak a szelídlelkűség, a lelki békénk megtartása, segíthet a helyzeten. És ezek tőlünk nem jöhetnek, csak Rajta keresztül.

Köszönöm Istennek, hogy későig ébren tartott, felém nyújtotta az Igét és I. Korintus 13-nál nyitotta ki. Olyan részek, szavak ismételt elolvasására késztetett, amik megfedhettek, és lecsendesedhetett a bennem dúló vihar.

„Nem gerjed haragra, nem rója fel a gonoszt,…”
„…mindent hisz, mindent remél, mindent eltűr”
„A szeretet hosszútűrő.”

Ma a napom szinte még el sem kezdődött. Csak a fürdőig mentem el, és újra a határán voltam annak, hogy elboruljon bennem minden. Aztán eszembe jutott, hogy nem tehetem meg. Hogy amit átélek, az csupán csak egy morzsa abból, amit Krisztusnak kellett, kell elszenvednie tőlünk. Ő ismeri, tudja mit érzünk, és segít kivezetni ezekből az embert próbáló helyzetekből.

Csodálatos, ahogyan a tapasztalatainkon keresztül, ha Őt választjuk nap mint nap, hogyan válhatunk egyre erősebbé az Úrban „és az Ő hatalmas erejében” (Ef. 6:10).