2012. június 29., péntek

Így lett végül Bibliám


Egy elég hosszan húzódó történetet szeretnék veletek megosztani. Igazából nem is számítottam rá, hogy történet lesz ebből, csupán az elmúlt tanévre visszatekintve rajzolódott ki ez.
A Főiskolán töltött első évemben sok új emberrel sikerült megismerkednem, akik érdeklődtek a Biblia iránt, de nem volt Bibliájuk. Ezért úgy döntöttem, hogy a második évre az itthoni ingyen adható Biblia készletből viszek fel a kollégiumba egy egész csomaggal, hogy ha szükség lesz rá, tudjak adni az érdeklődőknek. Mivel azonban egy ilyen karton nehéz dolog, ezért először egyesével kezdtem el felhordani, a Bibliákat, gondolván, hogy majd, ha kocsival megyünk, akkor viszünk egyszerre nagyobb mennyiséget.
Első alkalommal, mikor először tettem be a táskámba egy ilyen ingyenes Bibliát, találkoztam a vonaton egy régi osztálytársammal. Egy abszolút laza gyerekről van szó, nem is gondoltam, hogy sok értelme lesz annak, hogy együtt utazunk. Hála Isten nekem jöttek be a számításaim, ugyanis onnantól kezdve, hogy megtudta, hogy teológiát tanulok, elárasztott az erkölcsi kérdéseivel, míg végül azon kaptam magam, hogy már beér a vonat Pestre. Kézenfekvő volt tehát, hogy felajánljam neki a Bibliát. Nagyon örült neki, és természetesen el is fogadta. Így hát nem jutott el a Biblia a kollégiumig sem.
Következő alkalommal, újra becsúsztattam egy Bibliát a táskámba, mikor indultam vissza az iskolára. Éppen aznap este nálam aludt egy barátom, akinek a levelező tagozaton vizsgája volt és kellett neki egy tiszta Biblia hozzá. Máris hasznos helyre került, gondoltam. Ígérte, hogy legközelebb visszahozza. Ezt természetesen meg is tette, mikor következő alkalommal a levező tagozatos órákon találkoztunk. Még aznap, mikor várakoztam az órakezdésre, odajött hozzám egy távoli ismerős, azzal a kéréssel, hogy nincs-e nekem ingyenes Bibliám. Éppen most kaptam vissza egyet, amit kölcsönadtam – válaszoltam neki és a kezébe nyomtam. Tehát gyakorlatilag ez sem porosodott nálam sokáig.
Nem sokkal később megvalósult a vágyam, hogy egy egész karton Bibliát sikerüljön felhozatnom a kollégiumba. Vasárnap este megkaptam a csomagot, hétfőn kora reggel pedig jön a telefon, egy tanáromtól, hogy nincs-e nálam esetleg ingyenes Biblia, mert az ő készlete elfogyott és ma estére rendkívül nagy szüksége lenne legalább 4 db-ra, mert a Bibliakörön, amit tart, annyi embernek nincs Bibliája. 6 db volt a csomagban, egyet magamnak tettem félre, mert az én Bibliám is kopott volt, egyet pedig még előző este odaadtam másnak. Pont 4 db maradt meg, amit oda is tudtam adni.
Egy szál Biblia maradt tehát meg, amit magamnak tettem félre, hogy majd lecseréljem az én kopott példányomat. Egy hét múlva újra hív a tanárom, hogy nincs-e még Bibliám, mert nagyon kéne, ha csak egy darab van, az is nagyon jó lenne, mert van még egy érdeklődő Bibliakörön. Mit volt mit tenni, örömmel odaadtam az utolsó darabot is, elvégre nekem nem olyan sürgős a csere, meg nekem úgyis van Bibliám, ha kopott is; annak az érdeklődőnek, pedig semmilyen sincs.
Hamarosan gyakorlatra mentünk Mátészalkára és a hazafelé vezető úton olvastam a Bibliámat, mikor hirtelen azon kaptuk magunkat, hogy át kell szállnunk másik vonatra azonnal. Gyorsan fogtuk a motyónkat és leszálltunk. Két óra hosszát kellett várakoznom Debrecenben, ezért gondoltam, hogy addig is folytatom a Bibliaolvasást. De hol a Biblia? Sehol…a vonaton maradt. Próbáltam utánajárni minden nagyobb állomáson, ahol áthaladt a vonat, de nem lett meg. Ám közben egyre inkább az a gondolat fogalmazódott meg bennem, hogy lehetséges, hogy a megtalálónak nagyobb szüksége van arra a Bibliára.
Végül hazamentem és levettem a polcról egy új Bibliát, az lett az enyém. Visszagondolva, arra jutottam, hogy a bölcs Isten nemcsak az ingyenes Bibliáimat, hanem még a sajátomat is felhasználta az Ő művében.
Reménykedem, hogy sok ember áldására lesznek azok a Bibliák, amiket így tervezetlenül, vagy szándékomon kívül sikerült eljuttatnom másoknak.

Soli Deo Gloria (Egyedül Istené a dicsőség)

egy érettségi története

Az elmúlt tanévem az eddigi legtöményebb és leghosszabb évem volt, kerestem önmagamat, kerestem Istent, és mindent megkérdőjeleztem, amit eddig követtem, viszont semminek nem jártam utána. Elképzelhető, hogy mekkora bizonytalanság volt az életem. Annak ellenére, hogy viszonylag rendszeresen imádkoztam és olvastam a Bibliát, nem igazán tudtam hinni bennük. Mindent amit kértem imában, miután az valóban teljesült, nem tudtam elhinni, hogy azt Isten tette. Mindegyiket meg lehetett magyarázni azzal, hogy ezt csak bebeszélem magamnak, csak igazolni akarok valamit, amiben nem is hiszek. Tudni kell rólam, hogy nagyon izgulós ember vagyok, amit kezelni még nem, leplezni viszont már egész jól megtanultam. Az összes nyilvános szereplés és vizsga, ahol teljesíteni kellett, hatalmas félelemmel tudott eltölteni, amitől sokszor annyira leblokkoltam, hogy egy épkézláb mondatot nem tudtam összerakni. Mindezekhez hozzájön még a lusta és halogató természetem, aminek köszönhetően az egész pár éves anyagot a vizsga előtti két hétben próbáltam meg az agyamba tömni, ami ugye egész évben nem ehhez volt hozzászokva, úgyhogy elég nehezen akarta ezt a sok infót befogadni. Ezek tehát az érettségim előzményei. Az írásbelim előtt is izgultam, sőt végigizgultam, de végig is imádkoztam és hála Istennek, a várakozásomon felüli eredményt adott. Nagyon hálás voltam , de ahogy közeledett a szóbeli, úgy nőtt a félelmem is. Akárhányszor rágondoltam, szabályos gyomorgörcsöm lett, amit nem bírtam leküzdeni. Ugyanis az én nagy félelmem, hog meg kell szólalnom és szóban kell bizonyítanom. De hát az érettségi közeledett, a félelmem nőtt, a hitem pedig nulla volt. Ekkor történt (kevesebb, mint egy héttel az szóbeli előtt) az, hogy megtudtam, hogy az egyik kedves ismerősöm (aki szintén idén érettségizett, csak pár héttel előbb )kórházba került. Felhívtam, hogy vígasztaljam, meg bátorítsam. Ebből a vígasztalásból és bátorításból az lett, hogy az érettségiig naponta beszélgettünk nem a betegségről és nem is arról, hogy meg fog gyógyulni hamar, vagy ilyesmi. Akkora hittel és olyan vidáman tudott beszélni, ami nem jöhet abból, hogy ő egy ilyen alkat(nem ilyen alkat), sem abból, hogy beletörődöt abba, hogy ki tudja medig benn kell maradnia. Ez csak abból jöhetett, hogy mélyen elhitte, hogy most ez a jó Isten akarata, és ez a tökéletes. És ez (és az, hogy tudtam, hogy nem azért hiszi amit hisz, mert erre nevelték-bocsánat az adventista gyerekektől-hanem azért hisz, mert kereset és talált) adott hitelt annak az sms-nek, aminek a végét idézném: "További szép napot, jó készülést, és ne feledd (tapasztaltam) a jó Isten ott van, és sokat segít akármennyire is lehetetlennnek tűnik valami. :-) " Ez volt az, amitől teljesen lenyugodtam, olyan lelki békém lett, amit nem lehetett megmagyarázni magamnak, és a maradék időmben azzal a boldog tudattal készültem, hogy az Isten él és biztosan a legjobbat fogja kihozni ebből a helyzetből És valóban az érettségin végig érezhettem, hogy velem volt és adta a gondolatokat, úgyhogy jó eredményt tudtam elérni, amiért nagyon hálás vagyok, de méginkább azért, hogy biztosan tudhatom, hogy Ő él, és amit megígért, "Békességet hagyok néktek, az én békességemet adom néktek, nem úgy adom én néktek, a mint a világ adja. Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, se ne féljen!" azt be is tartja.

2012. június 14., csütörtök

Retyezat

Erdélyt körülövező hegyvidék egy tagja, 2500m-es csúcsokkal, rododendronokkal, hófoltokkal. Ez a sokszor változékony, és szeszélyes hegyvidék először kopár, sziklás, zord arcát mutatja az ide látogatóknak. Élettelen sziklatömegek, hatalmas viharok, olykor fogcsikorgató hideg, szél, illetve némi medve és farkas populáció is jellemzi.
Először nem sok kedve van az embernek itt élni, és nehezen tudja elképzelni, hogy mi gyönyörű van-e tájban.
Mégis olyan ez a vidék, mint a Biblia. Először rágós, nehezen emészthető, de kitartó munka után édessé, és táplálóvá válik.
A négy nap alatt a kopár sziklatömegek közt páratlan szépségekre, hihetetlen hangulatokra leltünk. Az ember nem hinné, hogy mennyi virág bújik meg itt - ott, és hogy milyen kis ékszerdobozok találhatók egyes helyeken. Vízesések, tengerszemek, hómezők közepén kis tavak, rododendronerdők, lemenő nap aranyozta sziklacsúcsok, varázslatos vagy épp misztikusan sötét felhőjátékok, frenetikus panorámák jellemzik ezt a vidéket.

Olyan ez, mint az élet. Az ember kemény munka nélkül, azaz a részletek felkutatása nélkül kietlennek és kopárnak fogja találni azt, ahol a valóságban a legnagyobb szépségeket, és élet-örömöket lehet találni.

4 napos túránk vasárnaptól szerdáig (terv szerint csütörtökig) tartott, érdekes tapasztalatokkal ajándékozott meg minket. Ugyan medvével nem találkoztunk (bár tavaly egy túratársunk látott), de farkaslábnyom azért akadt (4. kép közelében). Információs táblák is jelezték, előfordul errefelé a lompos farkú. Félni mégsem kell tőlük, az embertől tartanak, csak a ridegen tartott lábasjószágokra vadásznak.
Az első nap majdnem bevállaltunk egy viharos, éjszakai menetet, ami nem csak kemény, de veszélyes is lett volna. Isten vezetését láthattuk meg abban, hogy egy akár éjfélig tartó, villámfényes, szeles, esős hátizsákos hegyi túra helyett inkább egy üres és kényelmes menedékházban altatott, ingyen.
A következő napok ugyan fázósak voltak, de páratlan szépségeket kaptunk. Nem adott könnyű körülményeket, de segített, hogy a túra elérje nemes célját, hogy két gyászoló túratársunk vigasztalást kaphasson.
Legyen hála Alkotónknak, aki ugyan nem könnyű, de szép és gyönyörű élettel akar megajándékozni, már ebben a romos világban is!