Tegnap reggelre én voltam beosztva áhítat tartására, de az
egyik iskolatársam megkért, hogy hagy tartsa meg ő. Ide viszont leírom, a
szóban nem elmondottakat, remélve, hogy bátorítást jelent nektek.
Szép, jó reggelt kívánok Nektek! :)
Gondolom mindannyian hallottuk a hírekben, hogy Sandy
lecsapott Amerika keleti partvidékére. A károk óriási méreteket öltöttek, az
emberi életekről nem is beszélve.
Hétfőn, amikor éppen beutaztam Budapestre, a metróban láttam
először a hírt. Nagyon megrázóan hatott rám, hiszen akkor még csak várták az
este megérkezni „óhajtó” hurrikánt. Utána mentem vezetni. A pesti forgalomban,
a lámpáktól lámpákig araszolgatva kénytelen voltam hallgatni a bekapcsolt
rádiót, ahol éppen a hírekkel foglalkoztak: mennyien fagytak meg tavaly
télen…hányan fognak előreláthatólag idén… Közel- Keleten ismét bombák
robbantak…itt háború…ott gyilkosság…” nemzet támad nemzet
ellen”..”éhségek..földindulások mindenfelé”.
Biztosan ismeritek az érzést, amikor a szomorúság, és a kétségbeesés, a
lesújtottság árad szét a mellkasotokban és szinte érzitek, ahogy egy hideg kéz
ökölbe szorítja a szíveteket. Én ezt éreztem akkor. Ez most már tényleg
komoly-futott át a gondolataimon- mi lesz velünk, hogyan fogunk megállni ilyen
időkben? Nem kell említenem, hogy a
vezetés volt a legutolsó, amire koncentrálni tudtam. Ezzel természetesen
sikerült az amúgy nyugodt és türelmes oktatóból hevesebb indulatokat
kiváltanom. Már- már a sírás kerülgetett, amikor rávettem magam, hogy
visszaemlékezzem a napom kezdetére. Krisztussal kezdődött az egész.
Visszaemlékeztem mit olvastam Róla, és ahogy ezen gondolkoztam, egyre jobban
megnyugodtam, míg a végére békesség és öröm költözött a félelem helyére. Tudtam,
hogy Ő közel van, és nem a távolból figyeli a földi drámát.
Lukács evangéliumában találjuk a 21. fejezet 33. versében a
következőket:
„Az ég és a föld elmúlnak, de az én beszédeim semmiképpen el nem
múlnak”.
Teljesen igaza volt Jézusnak, hiszen mi most tényleg látjuk,
ahogy a Föld felszíni és felszín alatti sebei mind nagyobbak lesznek,és egyre
jobban elterjednek, míg lassan az elmúláshoz közelednek. Márpedig ha ebben
igaza volt, akkor a mondat második fele is igaz. Mennyire fontos, hogy ismerjük
a beszédeit, azokat a bizonyosokat, amik örökre megmaradnak, amikbe
kapaszkodhatunk.
Ránk jellemző, hogy a sok rossz hír hallatán elfog a
„világvége hangulat”, a pánik, a menekülés,a kapkodás, és bizonytalanság
érzése. Ekkor vissza kell emlékeznünk a Megváltó szavaira, mint pl:
„Békességet hagyok néktek, az én békességemet adom néktek;
nem úgy adom én néktek, amint a világ adja. Ne nyugtalankodjék a ti szívetek,
se ne féljen” (János 14:27)
„ Ímé én ti veletek vagyok minden napon a világ végezetéig”
(Máté 28:20)
A történetek pedig sokszor még többet mondanak, mint a beszédek,
mert ott Jézus cselekedetei által tanít.
Az utálkozó, gyilkos érzésekkel fűtött farizeusok, és az Őt
még minden nem megértő tanítványok gyűrűjében, nyugodt tudott maradni. Leült,
és ölébe fogta a kicsinyeket, és megáldotta szeretettel őket.
A csónakban a háborgó vízen, Ő csak aludt. Nem félt, mert
ismerte az Atyát, azt, aki megoltalmaz mindenkit.
Fáradtan és éhesen is vágyott beszélni a szamariai
asszonnyal.
…
Most pedig, hogy a Mennyben van, sohasem fáradt, nincsenek idő- és térbeli korlátozásai.
Ellen White azt írja, hogy Jézus most még közelebb van az
emberekhez, mint amikor fizikai testben a földön járt.
Ezt tudatosítanunk magunkban, nap mint nap,
óráról órára és percről percre!
Olvassuk többet Jézus életét, legyen még fontosabb része
napjainknak a Vele töltött idő, mert így megállunk az élet legszörnyűbb
viharaiban is!