Isten szemével látni

Az utóbbi időben több olyan tapasztalatom is volt, amikor emberekről külsőre egészen mást lehetett gondolni, mint ami valójában bennük volt. Ezeket a tapasztalataimat szeretném veletek megosztani.

Egy alkalommal könyvevangélista munkát végeztünk egyik barátommal, abban a faluban, ahol az iskolánk is van. Utunkat úgy terveztük, hogy ne kelljen nagy kerülőt tennünk azokhoz az utcákhoz, ahol végül szeretnénk házról-házra dolgozni. Ennek érdekében gondoltuk, hogy rövidítésképpen átmegyünk egy sertésfeldolgozó-genetikai üzemen. Ahogy haladtunk át az udvarán a barátom megállt és rám nézett: akkor ide bemegyünk, ugye? – kérdezte. Különböző gondolatok kezdtek zakatolni a fejemben: Ide? Egy „disznótelepen” áruljunk lelki témájú könyveket? Inkább menjünk a házakhoz – válaszoltam…de nem jutottam tovább két lépésnél, mikor erősen rám tört a gondolat, hogy egy próbát azért megérne… Végül is bementünk. Kedvesen fogadtak és sajnálattal közölték, hogy most éppen kevés dolgozó van bent az irodán, de nekik azért mutassuk meg a könyveinket. A végeredmény megszégyenítő volt: mindenki, aki bent volt vett könyvet. Végül elgondolkoztam: én valamelyest előítélettel voltam irántuk, hogy „disznótelepen” úgysem érdekelnek senkit a könyvek, ők viszont nem voltak előítélettel irántunk, hogy nem akarjuk-e becsapni, vagy megtéríteni őket. Ekkor kezdem el gondolkozni, azon, hogy senki felé ne legyenek előítéleteim a külső alapján.

Később szintén könyvekkel dolgoztunk, ekkor már otthon, Gyulán. Magas hivatalokba jutottunk be, sok intézményt felügyelő szociális központokban és egyéb olyan helyeken, ahol sok művelt embert lehet elérni. Azonban a legjobb beszélgetéseink egyszerű emberekkel alakultak ki. Úgymint, egy pizzás fiúval, akinek a Biblia tíz vázlatpróféciája keltette fel az érdeklődését a katalógusból és meg is vette tőlünk az arról szóló könyvet. Nem néztem volna ki belőle, hogy érdeklik ilyen dolgok, úgymint abból a manikűrös hölgyből sem, aki miután örömmel fogadott minket és vásárolt egy életmódról szóló könyvet, kifejtette, hogy fontos elhívatást érez a kuncsaftjai lelkigondozására. Éppen egy olyan hölggyel való beszélgetésre készült, akinek nemrégen halt meg a férje, ezért kérte, hogy 10 perccel hamarabb engedjük, hogy lélekben készülhessen rá. Pizzás és manikűrös volt tehát a legérdeklődőbb az aznapi munkánk során.

A harmadik tapasztalatom ezzel a témával kapcsolatban néhány napja történt. A biciklimen kellet egy kis munkához kérnem egy szerelő barátom segítségét. Mikor odamentem a munkására bízta, hogy javítsa meg nekem. Ez a fiú körülbelül korombeli volt. Külsőre nem sok minden árulkodott az Isten iránti érdeklődéséről: kopasz fej, halálfejes fülbevaló, tetoválás, metál zene a telefonjából a műhelyasztalon. Én azért nem zavartattam magam, kezdeményeztem a beszélgetést először csak a biciklikről. Egyszer csak azonban témát váltott: És akkor te pap leszel? – kérdezte. Kicsit zavarba jöttem, mert nálunk nem pont ezzel a kifejezéssel mondják azt, amire én készülök, de végül mondtam, hogy igen. És az jó? – folytatta…láttam, hogy tényleg érdekli valamennyire a téma, ezért részletesebb válaszokat adtam neki. Kiderült, hogy ő is hisz Istenben és nagyon tiszteli is, igyekszik kerülni minden fajta, akár nem szavakban, hanem tettekben megnyilvánuló tiszteletlenséget is Isten iránt, és ezt a gyakorlatot követi az imádságaiban is. Az elején láttam, hogy azért kicsit furcsállta, hogy ilyen fiatalon erre adom a fejem, hogy ez legyen a foglalkozásom, azért is kérdezte, hogy jó-e az hogy én „pap” leszek. A beszélgetés végén pedig azt mondta: Ez tényleg jó, most már érti, hogy jó, hogy én erre szánom magam.

Ezek után a tapasztalatok után elhatároztam, hogy senkiről nem fogok gondolni semmit, amíg nem ismerem, hanem inkább mindig azt igyekszem látni, hogy mivé válhat. Kérem Istentől, hogy segítsen az Ő szemével látni. Ugyanakkor hálát is adok neki, amiért részese lehettem annak a munkának, amit Ő csodálatosan végez ezekben az emberekben.

Barátokat ad

Régebben nem jó élményeket éltem át a barátkozás tekintetében. Olyannyira, hogy egy pillanatban eldöntöttem, hogy nem akarok barátkozni, nem kellenek barátok. Így fiatal korom egy jelentős időszakából kimaradtak ezek a dolgok.
Mostanában viszont, ahogy egyre inkább szeretnék Isten útjain járni, és fokozatosan egyre több döntésem születik meg ebbe az irányba, azt tapasztalom, hogy barátokat kapok. Arra jöttem rá, hogy nagyon nagy szükségem van emberi kapcsolatokra, és ahogy tapasztalom ennek az áldásait, nekem is egyre jobban sikerül nyitnom mások felé.
Kezdetben ez nem volt könnyű, de mégse volt annyira nehéz úgy, hogy mindig csak az előttem lévő kis lépéseket kellett megtennem.
Kicsit úgy érzem most magam, mint a keresztség előtti időszakban. Egy eddig még ismeretlen úton haladok, de tudom, hogy ez az az út, amelyen járnom kell. Talán úgy fogalmaznám meg, hogy egyre többször érzem azt, hogy: végre élek! :)
Mostanában azt döntöttem el, hogy akarok barátkozni, szükség van a barátokra.

"Új parancsolatot adok néktek, hogy egymást szeressétek;
amint én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást."
(János 13,34)

Aki másokat felüdít, maga is felüdül

Tegnap felhívott egy régi jó barátom, egy ötlettel. Ez alapján könnyen lehet hogy vele is többet fogok találkozni, ill. baráti körével is. A célja egy kis internetes rádió lenne. A téma kötetlen, egyszerűen csak az, ami minket érdekel. Lesz lehetőségünk beszélgetni, komoly témákról is.

Mostanában egyszer - kétszer próbálok odafigyelni környezetemre. Szeretnék figyelni olyan barátaimra, akik felé talán kevesebbet kezdeményeztem, továbbá épp ma először egy picit beszélgettem a Bibliáról is itt a koliban.

Bőrömön tapasztalom, hogy nekem okoz boldogságot ha más emberekre egy picit odafigyelek (ill. ha nem félek komoly témát felvetni).

Lehet hogy nehéz az élet, azonban valóban a legnagyobb ajándék az adás :).

"Szükségemben az Urat hívtam"

    Augusztus végén történt, hogy elhatároztam, hogy állhatatosan imádkozni fogok egy barátomért, egy nálam alig idősebb lányért. Nyáron találkoztam, dolgoztam vele együtt, és egy a mélységet megjárt a megtérés útjára lépő embert ismerhettem meg. 

Mérgezéssel kerültek be a kórházba, a hat hónapos pocaklakóval. Az eredményei alapján az orvosok azt jósolták, hogy valószínűleg csak egyikőjük fogja túlélni a szülést.  Istenhez fordultam. 

  Őszintén megvallva a másokért, saját életemért mondott gyönge imáimnak a múltban elég sokszor kétkedő ízük volt.  Általában meginogtam, mert belegondoltam abba, hogy mennyien vagyunk a Földön, hogy mennyi bajunk van, hogy milyen pici vagyok, és feltettem a kérdést magamnak, hogy valóban eljut-e Hozzá imám. Arra tekintettem, hogy halk a hangom, és nem arra, hogy Isten minden Hozzá küldött halk fohászt meghall, meghallgat, minden neki címzett kérést kibont, még akkor is, ha a borítékon csak halványan olvasható: címzett: Mindenható. Amíg nincs csak egy mustármagnyi hitünk, hogy meghallgat, addig elszállnak szavaink, addig címzett nélküli kéréseket adunk föl, s várjuk, hogy kézbesítsék egy Személyhez, akinek ígéreteiben mi magunk sem bízunk.  

Szombaton a barátnőm falujában voltam látogatóban. Közös barátainktól kaptam meg a jó hírt, hogy másfél hónappal előbb megérkezett a csemete, és hála Istennek az anyukája is jól van.  :) Örömmel telt meg a szívem. Boldog voltam, hogy „az én segítségem az Úrtól van”, a hatalmas Istentől lehetett ebben a helyzetben is.

„Szükségemben az Urat hívtam, és az én Istenemhez kiáltottam; szavamat meghallá templomából, és kiáltásom eljutott füleibe.” Zsoltár 18:7

Vígasztaló

Az utóbbi időben rendesen úrrá lett rajtam a nyelvvizsga drukk. Sok készülés, illetve feladatmegoldás során sokszor el uralkodott rajtam a pánik. Annak a bizonyos vizsgának meg kell lenni, mert ha nincs, akkor sok pénz, illetve még egy fél év megy pocsékba. Felelősség tehát van, remény azonban egyre kevesebb.
A korábbiakban több olyan élményem is volt, amikor úgy érzem hogy sokat készültem, kértem Isten segítségét (bár reggeli áhítataim hiányosak voltak), mégis megvágtak pedig volt hogy nagyon apró figyelmetlenségeken csúsztam el (nagyon sok készülés és gyomorgörcs után). Nem tudtam mit kezdeni ezekkel az esetekkel.

Tegnap este aztán beszélgettünk családi körben, és hallottam pár érdekes dolgot. Egyik lelkészünkről tudtam meg, hogy világi szakmájának államvizsgája egy különleges alkalom volt. A felkészülés során kevés ideje volt, mégis nem szakította meg a folyamatban lévő káté készülését. Ennek következményeképpen a szakdolgozatára nem jutott annyi idő, és nem lett olyan jó amilyen lehetett volna. Mindegy, jön az államvizsga. Arra is sokat készült, de nem hagyott fel a kátéval sem. Államvizsgán pedig a diplomavédés során a zsűriben ült valaki, azon a helyen ahova a vizsgázó rokona ülhet (azonban neki nem volt jelen családtagja; nem is tudott róla hogy az a hely családtagnak van fenttartva), és ez az ember akit sem Ő, sem zsűriből nem ismertek egyszer figyelmeztette Őt egy apró hibájára ami mégis nagy segítség volt neki.

Elgondolkodtató volt az eset, és azt nyíltan vállalhatom, hogy legjobb esetben is csak rendszertelen manapság a reggeli áhítatra szánt időm. Döntöttem, ma reggel elkezdem a sort, Istennek akarok szánni elegendő időt. Ez után reggel 2 db 100%-os teszt eredmény várt, majd délután egy gazdász szaknyelvi feladatsort oldottam meg 60%-nál jobbra (minimális különbség van az általános és gazdász feladatsorok között).
Ez teljesen megnyugtatott (az utóbbi két hétben ez nem volt igaz rám). Azt hiszem Isten meghallgathatja kérésem, azért is mert kapcsolatba akarok kerülni vele (és ne azért, hogy sikeres nyelvvizsgám legyen, kértem Istentől, hogy vegye el ezt a fajta indítékot belőlem), másrészt mert úgy tűnik hogy meg tettem a magam részét, talán felkészültem a nyelvvizsgára. Természetesen még van egy hetem melyet felelősségem kihasználni, ahogy csak lehet.

Végtelen hit

Az önkéntes évem utolsó záró szemináriumán éltem át Isten csodás közbenjárását.
Az év alatt fogadtam be Istent az életembe és én tényleg teljes szívemből vágytam rá, hogy még közelebb kerülhessek Hozzá, de sokat aggódtam azon is, hogy mit mondok a többieknek, mit fognak szólni? Kinevetnek, szentecskének hívnak? De akkor hogyan tudom nekik is elvinni az Öröm hírt, hogy van Valaki, aki a saját Fiát feláldozta értük? Sokat imádkoztam ezért, hogy sikerüljön a helyzeteket jól kezelnem és a megfelelő választ adnom a kérdéseikre.
A februári szemináriumunk előtt féltem. Az egész vonat úton (12 óra), azt tervezgettem, hogy hogyan fogok úgymond "szónokolni", ha témába kerül a dolog, vagy hogyan fogok egyedül elvonulni és Istennel lenni. Röviden megfogalmazva: nem sikerült... Teljes kudarcot vallottam. Nem sikerült megállnom a hitemben vagy bárkihez is bármit közelebb juttatnom.
A záró szeminárium előtt fogalmam sem volt róla, mit fogok most tenni, hogyan fogok viselkedni és hogyan csinálhatom ezt végig Istennel. De nem aggódtam, nem féltem. Rábíztam teljesen magam.
A következő dolgok voltak amik az előző alkalommal szorongással fogtak el és így segített most a mi égi Atyánk:
- esti és reggeli ima: félelmem:
Minden szobában négyen voltunk. Tudtam ha letérdelek az ágyam mellé és imádkozni kezdek, akkor zavarban leszek, hogy mit gondolnak a többiek. Akkor már nem tudok szívből, nyugodtan beszélni Vele.
Megoldása: Az eredeti szobabeosztást mire megérkeztem a szeminárium helyszínére az orosz önkéntes lányok annyira átvariálták, hogy végül három teljesen másik lánnyal kerültem egy szobába, az eredetileg tervezetthez képest. Egy togói lány , aki muszlim és naponta ötször imádkozott Allahhoz. Egy romániai lány, aki teológiát végzett és ő is minden lefekvés előtt olvasta a Bibliát. Egy székely lány, aki fiatal korában lelkésznőnek készült. Az ő társaságukban teljesen természetesen borulhattam térdre a Mindenható előtt és imádkozhattam Hozzá.
- evés előtti ima: félelmem:Miket fognak kérdezni, ha étkezések előtt imára hatom fejem. Olyanokra is gondoltam, hogy megjegyzik, hogy ez az étel semmi köszönést nem érdemel. Mennyire félreismertem őket és mennyire nem volt igazam!
Megoldása: Senki nem szólt semmit. Egyetlen egy megjegyzést sem kaptam, sőt volt aki utána érdeklődően kérdezett a vallásomról és elmesélte, hogy ő is ismer hívőket. Olyan embertől hallottam ezt, akitől soha életemben nem gondoltam volna, hogy igaz, nem hívő létére, de ennyire jól el lehet beszélgetni vele az ilyen dolgokról.
-nem iszom alkoholt és nem megyek buliba: félelmem:Hogyan utasítom vissza kedvesen és elfogadható magyarázattal ,ha diszkóba hívnak, vagy ha alkohollal kínálnak?
Megoldása: Nem sokan mentek be bulizni a városba és sokkal többen maradtak a szálláshelyünkön, pedig ez az előző szemináriumokra nem volt jellemző. Mikor első alkalommal megkínáltak egy pezsgővel, mondtam, hogy köszönöm, de nem iszom többé alkoholt. Először jött az előre várt, miért felkiáltás, aztán meg: na de mégis, most ünnepeljük xy-ont én ha nem iszol, akkor ezzel megbántod. Mondtam, hogy tényleg nem iszom,mert abból csak rossz tapasztalataim voltak, és anélkül is nagyon jól érzem magam, de oda mentem és átöleltem az ünnepeltet, hogy kimutassam, nekem attól függetlenül nagyon fontos. Ha Isten nem lett volna velem, akkor nem tudtam volna ilyen jó kedvvel az egészet elintézni.
A hét közepe tájékán éppen a focipályáról sétáltam vissza, mert a fiúk meccset játszottak. Én viszont szerettem volna egy kicsit elvonulni, mert éreztem, hogy kevés időt töltök Istennel és kezdek távolodni Tőle. Visszaúton, csak annyit kértem Tőle, hogy segítsen,mert rosszul érzem magam lelkileg és kezdem elfelejteni, hogy Ő mennyire is szeret.
Még mindig elég szomorúan értem vissza a szálláshelyre, ahol leültem egy lány és egy fiú közé internetezni. Éppen néztem a nicelife. hu-n egy film előzetest. Ekkor a mellettem ülő fiú megkérdezte, hogy ismerem-e a Végtelen hit című filmet, mert az neki nagyon tetszett és többször megnézte és ,hogy akár megnézhetnénk most itt is együtt. Az oldalt, amit ő ajánlott,(keresztenyfilmek.com) már nagyon régóta ismertem én is, de erről a fiúról sosem gondoltam volna, hogy ilyeneket néz. Kedves fiú volt tényleg, nagy szívvel, de mindig szédítette a lányokat ,meg a bulikat sem vetette meg. Ezért is volt nagy öröm, megtudni, hogy ilyen dolgok megfogják, sőt elmesélte, hogy a Bibliát is mindig olvassa és gyakran imádkozik és korábban papnak készült. Végül tanítóbácsi lett, de ezt a vágyát még nem adta fel teljesen.
Elkezdtük a filmet nézni hárman és egyre többen csatlakoztak hozzánk végül át kellett költöznünk egy nagyobb terembe. A végét már heten néztük meg.
Nem nagy szám, de hihetetlen volt látni és érezni, ahogy egyesével gyűlnek oda hozzánk és együtt izgultunk és örültünk:)
Nem is kell mondani, hogy bearanyozódott az egész estém és hálás szívvel aludtam el.
A fiú később elmesélte, hogy hányszor érezte Isten közben járását az életében.

Amit megtanultam, hogy ne akarjak saját erőmből bárkit is megváltani, vagy ne aggódjak feleslegesen előre, mert Istennek olyan tervei vannak, amik mindent felülmúlóan csodálatosak!

A keresztáldozatban rejlő erő

Nekem az a felfedezésem, hogy Jézus keresztáldozatában valódi erő van. Időnként van úgy az ember, hogy vonja és édesgeti a tulajdon kívánsága. Emberileg talán nem is tartja rossznak azt a dolgot, csak valahol tudja, hogy Isten nem helyeselné. Emberileg cselekedni akarja, ami jól esik. Ebből azért nehéz kitörni, azért nem tudja az ember a jót tenni, mert egyszerűen nincs meg benne az akarás, hogy a jót tegye. A rossz viszont nagyon erősen képes vonzani az embert. És igazából emberi ésszel nem is tartja azt rossznak. Nem képes az ember a jót választani, mert egyszerűen nincs meg benne az akarás. Hogyan lehet ebből kitörni? Szerintem valahol itt kezdődik a hit...
Az ember tudja, vagy talán fogalmazzunk inkább úgy, hogy vannak benne emlékképek, hogy az a dolog, amit annyira tenni akar, az utána lévő következmények nem lesznek annyira jók. Ez az egész rossz utáni vágy igazából egy nagy hazugság, egy csalás. Ez a tudat így önmagában még kevés is. Viszont tudomásunk van Jézusról, aki otthagyta a Mennyet, és közénk jött, ugyan olyan esendő emberi természetet vett fel, részese volt minden szenvedéseinknek és nehézségeinknek, és a keresztfán értünk, érted, értem meghalt. Mindent odaadott értünk! Maga a teremtő Isten az életét adta azért, hogy ebben a hatalmas csalásban legyen hitünk kitartani, és a tettek következményére tekinteni. Tekintsünk fel a keresztfára! Isten azért hozta meg ezt az áldozatot, mert valamikor csak ez az egyetlen dolog, ami képes kizökkenteni az embert a saját akaratának csapdájából. Ha feltekintünk a keresztre, lelki szemeinkkel szemléljük Őt, áldozatát, amit értünk hozott, pont azért, hogy hitet ébresszen bennünk, hogy ennyire fontosak vagyunk Neki, ennyire szeret minket, és hogy ekkora áldozatot képes volt meghozni azért, hogy ebben a nagy csalásban meg tudjon tartani... Ha az ember feltekint a keresztfára, amikor vonja és édesgeti a tulajdon kívánsága, akkor valahogyan az emberben lévő akarat képes megváltozni. Ez küzdelem, nem is kicsi, de a kereszt segítségével lehet benne nyerni. És akkor az ember azt tapasztalja, ahogyan meg van írva, hogy amikor ellenáll a kísértőnek, akkor a kísértő elfut tőle. A parányi, gyenge és esendő ember a keresztáldozatban rejlő erő segítségével képes ellenállni a hatalmas Sárkánynak. Az a bizonyos nagy és hatalmas Sárkány a keresztáldozat fényében kénytelen engedni a gyenge és esendő embernek.
Nem tudom, mennyire sikerült átadnom ezt a tapasztalatot. A tapasztalatban lévő "ember" én vagyok. Én, amióta kezdek erre így rájönni, és amikor sikerül ezt használnom, olyat szoktam tapasztalni, hogy bármilyen fáradt vagyok is, valahogyan győzelemre jutok - pedig alapból ilyen esetben nem szokott úgy történni, hogy győznék. Azért írtam ezt le most, mert ma egy ilyen tapasztalatom volt. Istennek valahogy sikerült megtartania. Magamban azon tanakodok, hogy vajon hogyan sikerült ez Istennek. Magamtól nem vagyok képes ilyenre. Nem mondom, hogy mindig sikerülne feltekintenem a keresztre, de azt érzem, kezdek felfedezni ebben valamit. Úgyhogy Jézus áldozatában tényleg van valami, ami képes megmenteni az embert.

"Kérjetek..."

   Körülbelül egy éve történt, hogy egy szombatra a mi családunk volt beosztva kenyeresnek az ebédhez. Péntek délután láttam hozzá a kenyérsütéshez. Kettőt szerettem volna a géppel megsütni. Az első már majdnem kész volt, amikor ráeszméltem, hogy a második kenyér bele fog csúszni a nyugalomnapba. Azon gondolkoztam, hogy gyorsan betegyem-e még, és akkor én már tulajdonképpen nem dolgozok a szombatba nyúlóan csak a gép. Vagy hagyjam, és bízzak abban, hogy valaki más majd hoz még kenyeret – ahogy az korábban egyszer-kétszer megesett? Előbb is hozzá láthattam volna a sütéshez, vagy elmehettem volna a boltba, ha időben meglátom, hogy ez így nem lesz kész.

"Ha énbennem maradtok, 

és az én beszédeim bennetek maradnak,

kérjetek, amit csak akartok, 

és meglesz az néktek" 

(Jn 15 : 7).

Ott álltam a gép előtt. Igék suhantak át a fejemben. Többek között 2.Mózes 20: 9-11,Ézsaiás: 58:13-14. Végül úgy döntöttem, hogy nem teszem be a második adag lisztet. Úgy gondoltam, hogy a gép is egyfajta szolgája az embernek, és attól, mert nem én dagasztom a tésztát, még dolgaimat teszem, és foglalkozom a sütéssel - ha csak gondolati szinten is. Mivel százszor átgondolva is csak arra jutottam, hogy ezt a hiányosságot csakis úgy tudnám pótolni, ha Isten beszédét figyelmen kívül hagyom, ezért letettem arról, hogy boltba rohanjak, vagy új kenyérbe kezdjek közvetlenül naplemente előtt. Kértem Istent, hogy nézze el sutaságom, és pótolja ki a kenyér hiányát a következő napi ebédnél, indítson valakit arra, hogy hozzon pluszba kenyeret. 

Szombaton mindenki jóllakott. A kenyér pont elég lett, mert habár senki nem hozott pluszba, de annyi főtt étel volt az asztalon, hogy nem volt szükség a meg nem sütött kenyérre. 

Akkor, ott a kenyérsütő gép előtt egy fél pillanatig mérlegeltem magamban, hogy az emberi igények kielégítése-e a fontosabb, az első, vagy Isten – az értünk Önmagát adó Isten - és törvényeinek megtartása. E tapasztalat hozzásegített ahhoz, hogy ráébredjek, ha megtartjuk az Ő beszédeit, akkor messzemenőkig gondoskodik szükségleteink betöltéséről, csak kérnünk kell, és meglesz az nékünk, mert nem hagyja cserben Benne bízó gyermekeit. 

Bearanyozódott a napom és valóban „gyönyörűségem volt az Úrban, és hordozott a föld magaslatain” (Ézsaiás 58:13-14). Segített kimozdulnom a csak a földre korlátozódó békaperspektívámból, és mennyei szemmel tekintenem a történtekre és a még előttem álló – jövőbeli – eseményekre.

Járólap

Ez most történt néhány órája. Nem kifejezetten nagy dolog, de úgy érzem, Isten közreműködésével történt... Ma fogászatra mentem, mert régen voltam már, és az egyik tömésem úgy éreztem, nem volt teljesen rendben. Valóban így volt, kicserélték. Hát... nem volt kellemes látni, ahogy megint közelednek felém tűvel. El is kezdett jobban verni a szívem. Éreztem, hogy most jön majd az elkerülhetetlen kellemetlen érzés. Aztán végül is nem volt annyira rossz a tömés kicserélése, mint amikor egy eddig betömetlen fogat tömnek, de azért sokkal kellemesebb sem volt. Na mindegy, túl vagyok rajta, és jó az a tudat, hogy most akkor ez rendben van. Úgy jön ide a járólap - és valójában ez a történet lényege -, hogy egy ideje gondolkodok már rajta, hogy a fürdőszobába műpadló legyen, vagy lejárólapozzam... Most műpadló van, de kb 25 év után már ráfér, hogy cserélve legyen. Ma reggel döntöttem a járólapozás mellett.
Tehát, a fogászat után, hogy vigasztaljam magam egy kicsit, úgy döntöttem, veszek valamit - ahogyan ilyen esetben általában szoktam :) Gondoltam, bemegyek a Praktikerbe, megnézem a járólapokat, és ha kitelik abból a pénzből, amit a fő számlámon hagytam, akkor megveszem (ugyanis készpénz most éppen nem igazán volt nálam). A Praktiker felé menet megnéztem mobilon, hogy mennyi van a számlámon, és ez 2537 Ft volt. Nem sok, de egy olcsóbb járólap lehet ki jön belőle. Az üzletben nézegettem a járólapokat. Kék színűt keresgéltem. Volt két választás, az egyiknek a csomag ára 2599, a másik meg még ennél is több picivel. Hát, néhány forinttal több, mint amit szánnék rá. Gondolkoztam rajta, hogy mobilon átutaljak-e pár forintot a takarék számlámról a fő számlámra, de kicsit macerás lett volna; a net is kicsit lassú volt, amikor az egyenleget néztem... Nézegettem, vizsgálgattam a 2 féle járólapot, aztán arra járt egy boltos, és kérdezte tőlem, hogy hova szeretném a járólapot. Mondtam, hogy a fürdőszobába. Aztán kérdezte, hogy kéket szeretnék? (Mivel látta, hogy a kéket nézegettem.) Mondtam, hogy igen. Aztán mondta, hogy ott kicsivel arrébb van leárazva kék színű járólap. Oda vezetett, megmutatta. Mondta, hogy nem tudja miért lett leárazva, nemrég árazták le, és minőségre is jó. A mérete 30 x 30 cm-es, ilyet kerestem. 15 db-os csomagban volt, és pont ennyire is van szükségem. Az ára pedig csomag árra kiszámolva 1606 Ft volt. (A kerekítés miatt csak 1605 Ft;) Egész jól is nézett ki, így hát meg is vettem. Észre vettem rajta azt is, hogy a valódi mérete 29,6 x 29,6 cm, ami talán még előnyösebb is, így biztos nem kell levágni belőle, és valószínűleg pont kitölti az 1,5 m széles fürdőt úgy, hogy a fugázásnak is optimális hézagok lesznek.
Kicsit instabil volt tőle a bicikli, amikor hoztam a csomagtartón. Itthon lemértem, 21 kg. Ez még több is, mint ami csomagot a bicikli túrára vittem. :)
Tehát így jutottam hozzá olcsó és megfelelő járólaphoz, pont akkor, amikor döntésre jutottam, hogy járólapot szeretnék a fürdőszobába. :)

Egy álmatlan éjszaka

Az elmúlt hétvégén, péntektől keddig egy táborban (Törökkoppányban) magnóztam. Ez egy utólag szervezett, otthon oktatással kapcsolatos tábor volt, ahol körülbelül 20 család, olyan 80 fő jött el, akiknek a gyerekei iskola előtt, vagy éppen kisiskolás korban vannak. Egyik előadó Steve Wallas, aki jelenleg munkát folytat Erdélyben, a jelenlegi években ott lakik. Érdekesség, hogy sokáig szomszédja volt Jim Hohnbergernek. Steve nagyon erősen képviselte azt, hogy a gyermekek igazi oktatásához megtért szülők szükségesek. Az Ő nagyon mély prédikációi mellett volt több gyakorlatias kerekasztal beszélgetés is. A végén azt láttam, hogy minden táborozó Istenhez (és egymáshoz) közelebb kerülve, az otthon oktatás nagyon nagy jelentőségéről meggyőződve tért haza.

A tábor elején volt egy komoly probléma, ami majdnem komoly akadályt gördített a szervezők elé. Szombat este valami levágta a biztosítékot (érdekesség, hogy nem a főépületben lévő biztosíték oldott le, hanem kint, a villanyóra szekrényben lévő 3 fázis biztosítékai kapcsoltak le). Ahogy leszállt a sötét, kialakult egy kis csapat, akik próbáltuk kitalálni a probléma okát. Olyan éjfélig keresgéltünk, néha átérezve a közeledő vihar különös érzését (hála Istennek nem csapott le a táborra, mert az jelentősen késleltette volna a munkát). Ekkorra kiderült, hogy nagy gond van, a tábor ivóvízellátásáért felelős szivattyúval lehet a baj. Ez a szivattyú egy 150 ezer ft-ot érő csőszivattyú, mely 40 méter mélyen található a tábor kútja mélyén. Ivóvíz ellátás nélkül akár még meg is hiúsulhat a turnus.

Ekkor a 6 ember között kiosztásra kerültek a feladatok, 2-en elmentek Nágocsra ivóvizet hozni, addig páran a táborban elkezdtük a tüzivíz tárolóból kihordani a vizet a WC-khez kannákban ill. egy búvárszivattyúval, hogy az éjjel kijövő emberek leönthessék valamivel a WC-t, nehogy dugulás legyen (a több száz köbméteres tárolóból olyan alig 2-3 köbméter vizet vittünk, így bőven elegendő víz maradt egy esetleges oltáshoz). Pár óra alvás után reggel 5-kor pedig nágocsi segítséggel 4-en kihúztuk a kútból a szivattyút (egy fúrt kútról van szó, tehát nem szélesebb 10cm-nél). Ekkortól volt nagy szükség Isten segítségére. Vasárnap reggel a tábor gondnoka, Jana felhívott egy kaposvári kereskedőt. Miután vázolta a problémát, kérdezte hogy elmehetne-e venni egy szivattyúmotort (szerencsére csak a motort kellett cserélni, így olcsóbb volt). Erre azt a választ kapta, hogy éppen nyaral a Balatonon, de hétfőn reggel készségesen segíteni fog. Ez másfél nap kiesést jelentett volna (4 napos a tábor), elég sok munkát sok ember részéről (akiknek más feladataik is vannak), továbbá a táborozókban is kialakulhatott volna egy rossz szájíz, kevésbé lettek volna befogadók arra a fontos üzenetre, amit kaptak.

Ekkor egy kört alkottunk, és komolyan imádkoztunk, hogy Isten adjon megoldást, és konkrétan kértük, hogy most újra fel fogjuk hívni ezt az embert, és Isten tegye együtt érzővé őt velünk. Ezután Jana felhívta, és felajánlotta, hogy elmegy érte autóval, leviszi Kaposvárra, megveszi a szivattyút, majd vissza viszi a Balaton partra (saccra olyan 100 - 200km autózás Janának). Isten segített, így vasárnap délre a táborban volt a szivattyúmotor, melyet már csak rá kellett pattintani a szivattyúrészre, majd a kútba engedni. Utójátéknak még alakult egy kis technikai gond egy relével, melyet előző nap éjszaka megberheltünk, azonban ez sem tartott sokáig.

Több "mi lett volna ha" kérdést is fel lehet tenni. Mi lett volna ha este egy jó 2 órás vihar jön? A kültéri villanyóránál nem állhatott volna ott 2 ember 2 órán át, mert viharban elég veszélyes. Mi lett volna ha nem maradunk fent 6-an éjszaka (sokunk nem értett a villanyszereléshez, csupán érdeklődésből, vagy szolidaritásból maradtunk ott). Akkor ki szervezi meg hogy másnap legyen víz? Mi lett volna ha reggel nem tud kijönni Nágocsról egy olyan ember aki már dolgozott a kúttal? És mi van ha a boltos nem áldozott volna a nyaralásából arra, hogy nekünk egy szivattyút eladjon? Ezek nem okoztak volna hatalmas tragédiát, azonban nagyban hátráltatták volna azt munkát, melyet a táborban dolgozó emberek végeztek, és hátráltatták volna Isten ügyét is. Mi akkor biztosan és nyugodtan tekinthettünk a jövőbe, hogy Isten meg fog védeni. Ugyanígy bizalommal tekinthetünk most is, mert Isten a jelenlegi nehéz körülmények között is meg fogja tudni védeni népét.