Gondolatok az egymás közötti kapcsolat szerepéről

Egy kicsit rendhagyó ez a bejegyzés. A legutóbbi találkozónkról hazaérve, ami ugye a közösségről szólt, és többünk szerint nagyon jól sikerült, egy e-mail fogadott régi jó barátomtól. Épp a közösségről szólt, keresztény fiatalok közt, mondhatni egy kiáltás, hogy milyen hiányosságokat él, élünk meg, és hogy tegyünk az ügyért. A levél, nem csak hogy megindítóan őszinte volt, hanem bizonyára nem csak bennem kelt olyan benyomást, hogy akár én is mondhattam volna, és hogy valaki végre ilyen szépen megfogalmazta – így hamar eszembe is jutott, hogy megkérdezem az íróját, közzétehetem-e itt. Azt mondta, örömmel.
Bár az eredeti tehát egy kör e-mail, gyakorlatias résszel is, úgy vélem, az a legjobb, ha változatlanul, és csonkítatlanul ide másolom.

Sziasztok,

Már vagy tízszer kitöröltem az első mondatot, mert nem tudom, hogyan kezdjem el...
Csak szeretném megosztani veletek a gondolataimat, amik pár napja már a fejemben vannak az egymással való kapcsolataink és közösségünk kapcsán..

Ami engem illet – hogy rögtön a közepébe vágjak – arra a belátásra jutottam, hogy nem tudok győzedelmes keresztény életet élni közösség nélkül. Kicsit félelmetes kimondanom, de konkrétabban ez azt jelenti, hogy nem tudok fejlődni a hitemben, a jellememben nélkületek.

Ugyanakkor meg sokszor azt érzem, hogy képtelen vagyok igazi, meghitt kapcsolatba kerülni bárkivel. Nem akarok erre most választ találni, de azt hiszem, hogy ez azért van, mert megbízni valakiben és közel engedni magadhoz az valahol félelmetes és mégis vágyunk rá.

Nagyon jó persze szombatonként találkozni és beszélgetni egy kicsit de az csak a felszín, annak is a legfelső vékony rétege. Nem erről a fajta kapcsolatról beszélek és szerintem egyikőnk sem erre vágyik. Hanem arra, hogy végre úgy köszönthessük egymást amikor találkozunk, mint az igazi testvérek. Mint a testvérek, akik már alig várják, hogy újra láthassák egymást és elmondhassák egymásnak örömüket, bánatukat. Őszintén, mert tudják, hogy bízhatnak a másikban. Mint a testvérek, akik szeretik egymást és nem félnek kimutatni az  érzéseiket. Mint a testvérek, akikben nem előítélet és feltételezés van a másik emberrel szemben, hanem jó szándék és segítő akarat.

Ne haragudjon meg senki, hogy többes számban írok és ne vegye magára az, akit mindezek nem érintenek. Ez csak az én tapasztalatom önmagamról és a környezetemről. Az viszont meggyőződésem, mert a valóság ezt mutatja, hogy nem vagyunk olyan közösségben egymással, amilyenben lehetnénk. Krisztus azt mondja, hogy úgy szeressük egymást, ahogy Ő szeret minket. Testvéreim, szeretjük mi ennyire egymást? És ha nem, akkor vajon megismeri-e majd rajtunk keresztül a világ Isten szeretetét?

Bevallom nektek, hogy én bizony félek. Félek szeretni bárkit is ezen a földön, beleértve benneteket is. Mindennél jobban vágyok arra, hogy tudjam szeretni a felebarátomat, a testvéremet, de annyira át vagyok itatva az önzéssel, hogy nem megy. Egyedül legalább is nem. És a napnál világosabb, hogy sátán éppen ebbe fekteti a legtöbb energiát, hogy a közösségeket – legyen szó akár egyházról, akár kiscsoportról, barátságról vagy házasságról – szétrombolja. Milliónyi eszköze van erre, ezt mindannyian tapasztaltuk már ebben az életben.

És annyi szép ígéret van, hogy efölött mégis győzhetünk, ez az egyik kedvencem:

"Ti az Istentől vagytok fiacskáim, és legyőztétek azokat; mert nagyobb az, a ki bennetek van, mint az, a ki e világban van."

Azzal is tisztában vagyunk mindnyájan, hogy egyik napról a másikra nem megy a változás. De hiszem, hogy annál, amit most teszünk sokkal többet is tehetnénk egymásért, magunkért. És ha már egymást tudjuk igazán szeretni és hordozni, elviselni egymás nyűgjét, baját, akkor talán már másokért is sikeresebben munkálkodhatunk majd. Nem tudom, hogy áldhatna meg és használhatna fel minket Isten addig, amíg nem vagyunk igazi közösségben egymással. Amíg nem szerzünk vele olyan tapasztalatokat, hogy minden látható akadály ellenére, legyenek azok bármekkorák is, meg tud bennünket szabadítani önző jellemünktől és fel tud ruházni a saját tiszta jellemével. 

Mert ha ez a csoda megtörténik, akkor lesz mit mondanunk a világnak, de addig nem nagyon, mert mi magunk sem hisszük el igazán, hogy megváltozhatunk. Akkor majd örömmel hirdetjük Isten hatalmát, mert megtapasztaltuk, hogy Ő valóban képes minket megvédeni saját önző énünktől. De ez egyedül senkinek nem fog menni!!!

Én azt látom, hogy mindannyian egyedül próbálunk győzelemre jutni de lássuk be végre közösen, hogy nem fog menni.

Mikor fogjuk vajon megtapasztalni az állhatatos közös ima hatalmát? Mikor imádkoztunk utoljára együtt egy közös ügyért vagy valakinek az ügyéért? Miért nem találunk ezekre is alkalmakat? Miért csak szombat délutánonként jövünk néha össze? Ne értsetek félre, megvan a kikapcsolódásnak és a felhőtlen, könnyed együttlétnek is a maga helye, de az arányok kicsit el vannak tolódva. Magamat érzem a leginkább felelősnek, mert olyan régóta van már ez a fejemben, mégsem szóltam. Miért? Mert legyintettem, hogy majd lesz valahogy. És valahogy mindig lesz, de ha így állok hozzá, akkor egy biztos:a szél ide-oda fog sodorni és lehet, hogy túl késő lesz, mire felismerem, hogy eltévedtem.

Most van itt az ideje, hogy keressük és megismerjük végre az Istenünket. Egyénileg is de közösségben is. Hogy tapasztalatokat szerezzünk vele, mert most még megtehetjük. Ki tudja közülünk, hogy mennyi időnk van hátra? Ismertek és tudhatjátok, hogy mindig távol tartottam magam attól, hogy jóslásokba bocsátkozzam a végidő kapcsán. Sőt, azt sem tartom jónak, hogy annyiszor elhangzik ez, mert nem is az idő sürgetésének kellene motiválnia bennünket. Ha tudnánk, hogy 150 év van még hátra a világból, akkor is buzgón kellene segítségül hívni és keresni Istent, hogy mentsen meg minket a bűn és önzés fogságából. Akkor is kutya kötelességünk lenne megtanulni szeretni egymást és békében élni. Akkor is annak kellene motiválnia bennünket, hogy van egy Istenünk és egy Megváltónk, aki meghalt értünk. Sokszor olyan távol van ez tőlem....

De én nem akarom, hogy ez így maradjon. És Istentől és tőletek kérek segítséget, hogy változtassunk ezen, mert egyedül nem fog menni. Én most csak annyit tudok, hogy ha egyedül maradunk, látszat-kapcsolatokban, akkor elveszünk. Egyelőre nem tudom a hogyant és bennem is van egy jó adag félsz, de nem akarok többé félelemben, két szívvel élni!!

Biztos, hogy nem mindannyian fogunk közösen, ugyanazon az úton haladni. De olyan jó volna, ha mindannyian megtalálnánk a közösségünket Istennel és egymással is. Ha olyan társakra lelnénk, akikkel együtt vándoroljuk végig ezt a földi életet, hogy a végén hazataláljunk és békében élhessünk végre!

Itt-ott lehet, hogy kissé szentimentális és patetikus voltam. De ahogy az angol mondja: That is the way I am. És még egyszer elnézést kérek, ha valakinek az érzéseit megbántottam volna. Nem állt szándékomban, csak egyszerűen el szerettem volna mondani nektek ezeket.

Isten áldását kívánom mindannyiótoknak a hétre,

Testvéri szeretettel,

Sanyi