2011. november 15., kedd

„Keressétek az Urat és az ő erősségét; keressétek az ő orcáját szüntelen„

      Két hete, szombat este indultam haza Herceghalomról. Jó negyedórával, 20 perccel hamarabb értem ki a megállóba. Egyedül üldögélve ott, már nem nagyon rajongtam az esti hazautazás ötletéért. A félhomályban a szél furcsa játékot űzött idegeimmel meg-megborzolva a bokrok zörgő kabátját. Ilyenkor mindig elhatározom, hogy legközelebb, majd alkalmasabb időt választok az utazásra, nem sötétben, nem egyedül megyek, és akkor, talán nem lesz minden olyan ijesztő, s a Budapest felé száguldó kocsikhoz sem költök irreális történeteket…
   A busznak óra 44-kor kellett volna érkeznie a megállóba. 40-kor szálltam fel. „Biztos késik az órám”- gondoltam, de a buszon is 40 volt. Morfondíroztam magamban, bután bosszankodva, hogy akik 4 perccel később érnek ki a megállóba, és emiatt késik le a buszt … „De legalább időben beérek a Népligetbe, nem kell azon izgulnom, hogy lekésem a kecskeméti buszt.” – csendesítgettem magam.
Két percet mentünk talán, baleset miatti helyszínelés keresztezte az utat. Megfordult a busz. Biatorbágy felé kellett kerülnünk.

18:20-ra értünk volna be, és 30-kor indult a kecskeméti autópályás járat, 45-kor a sima, ami dupla annyi utazási idővel vitt volna haza. 6 óra húsz után percenként többször néztem fel az órára. A baleset járt a fejemben, az óriási bevásárlóközpontok kivilágított parkjainak fényében gyönyörködő, a meleg, a kényelmetlen ülés miatt zsörtölődő hölgyek kerepelése, és hogy vajon elérem-e buszt. Forgott bennem a világ. Ezerfelé voltam szakadva.

Két lehetőség vázlata jelent meg előttem. Afféle emberi skicc. ’Eléred – lekésed.’ ’Néztem’ a két szót. Éreztem, hogy döntés előtt állok. „Áh, lehetetlen, honnan tudhatnám, hogy mi lesz?”
Letettem a ’ceruzát’. Aztán, mintha Valaki tussal élő kontúrt festett volna az elér szónak, többes szám első személybe téve. Elérjük. Onnantól kezdve vártam, hogy kiszíneződjön a kép, hogy beteljesüljön, amit írt, ígért. Attól kezdve nem aggódva, inkább kíváncsisággal szemléltem, hogy mi fog történni.
                                                                                                  
6 óra huszonnyolc perc volt. Népliget. Piros színű közlekedési lámpa. „Megkérjem a sofőrt, hogy leengedjen? Átmehetnék a parkon, néhány másodperc. Ha kivárom a lámpát, lehet, hogy már késő lesz.” Valami azt súgta belül, hogy ha el kell érjem a buszt, akkor mindenféle eszteri beavatkozás nélkül fog megtörténni. Nyugton maradtam hát, és figyeltem…
                                                                           pillanatra pontosan értem el.

Úgy gondolom, ha nem szerette volna, hogy elérjem, akkor elég lett volna mondjuk annyi, hogy a mellettem álló férfi nem enged előre az ajtónál. Vagy, hogy a kecskeméti busz sofőrje széles mosolyomra nem az ajtó nyitógombját nyomja meg, hanem rálép a gázpedálra, mint azt szokás manapság tenni a vezetők körében.
Ha nem szerette volna, hogy elérjem, nem adott volna ingyen négy percet. Ennyire előrelátó is csak Ő lehet.


Kétségeinkre alapozott halvány rajzunkba Ő ad iránymutatást,
ha hajlandóak vagyunk letenni a ceruzát.
Ha el tudjuk engedni fakó firkánk,
és szemünk a biztosra, Rá emelni.


„Örvendezzen szívük azoknak, a kik az Urat keresik.
Keressétek az Urat és az ő erősségét; keressétek az ő orcáját szüntelen.
Emlékezzetek meg az ő csodálatos dolgairól, a melyeket cselekedett”
(I. Krónika 16:10-12)

2 megjegyzés:

  1. Szia!
    Hidd el, igencsak ismerős az érzés (elérem/nem érem), az elmúlt 4 évben volt rá alkalom. Sokszor késtem le járatot (általában vonatból kinézve az "orrom előtt" húzott el az áhított szerelvény, csak hogy bosszantson). Mégis, olyan csatlakozást egyszer sem késtem le, amikor utána 2 órát kellett volna várni a következő járatra (pedig lehetett volna rá sokszor alkalom), emlékeim szerint csak olyat, ami után nem volt akkora érvágás a várakozás. Természetesen én is általában imatémává tettem az ilyen fajta problémák megoldását :).

    VálaszTörlés
  2. Olyan jó, hogy a jó Istennek arra is gondja van, hogy elérjük a buszt, ezt tényleg csak olyan Istenről lehet elképzelni, aki még a fejünk hajszálait is számon tartja.

    VálaszTörlés