Egy tavaly tanév eleji tapasztalatomat szeretném most leírni.
Hideg szeptemberi reggel volt. Többen álltunk a buszmegállóban, és vártuk a buszt, hogy vigyen a gimibe.
Első éves voltam egy új helyen, új környezetben. Az embernek szüksége van időre, hogy beleszokjon új életszakasza ütemébe. Ezt nekem nehezítette az, hogy nehezen tudtam másokkal kapcsolatot teremteni, beszélgetést kezdeni...
Nem sok időt töltöttem elmélyedve gondolataimmal ott, amikor megjelent egy fiú az utcán, és a buszmegálló felé vette az irányt. Már évek óta nem láttam. Emlékeztem, még általános iskolában pár osztállyal fölöttem járt. Mindig a barátaival járkált az iskolaudvaron, viccelődtek maguk között, és néha minket, a kisebbeket tettek tárgyává. Ha engem, akkor csak pirultam egy kicsit, de nem nagyon foglalkoztam vele. Nagyon komolytalannak tartottam őket, de azért tartottam tőlük, nehogy belém kössenek és bántsanak. Bár ezt, utólag visszatekintve, lehet, másképp gondoltam volna...
Most viszont valahogy másnak tűnt, bár kívülről nem tudtam sokat megállapítani róla.
Ahogy közeledett, jött egy gondolat, késztetés, hogy amikor odaér, menjek oda hozzá, mosolyogva nyújtsam a kezem neki, köszönjek, és próbáljak egy beszélgetést kezdeményezni. Zárkózott természetem egyből tiltakozott, de tudtam, hogy ezt meg kellene tennem. Arra gondoltam, ha ezt Isten így akarja, akkor biztos nem lesz belőle rossz, csak jó. Mégis nehéznek tűnt...
Mire odaért, már hevesen vert a szívem az izgatottságtól, de végül odanyújtottam a kezem neki, és köszöntem. Utána már pontosan nem emlékszem, de azt tudom, hogy egy nagyon jó beszélgetés alakult ki belőle. Elmondta, hogy most épp abba a suliba jön beiratkozni, amelyikbe én járok, mert iskolát kell váltania megint. Rácsodálkoztam, hogy abból a vagány fiúból, amilyennek ismertem, milyen kedves, szelíd fiú lett. Hogy Isten így tudja az ember életét irányítani, hogy hoz egy iskolaváltást, és ez változtat egy emberen.
Ez a látszólag kis dolog, egy köszönés, egy kezdeményezés nekem sokat jelentett, mert egy lépcső volt ahhoz, hogy én is változzak, hogy egyre nyitottabb legyek. Még most sem tanultam meg teljesen, de örülök, hogy a változás útján vagyok.
Másfelől is gyümölcsözött ez a figyelmesség, mert egy társ lett belőle, egy barát, aki a szükségben is segít...
Most nemrég is volt egy ehhez hasonló tapasztalatom. A Pilisben voltunk egyik barátommal. Amikor az autóval kiértünk, egy másik turista ült ott az egyik kövön, és éppen evett. Barátom, Zalán egyből megkérdezte, hogy honnan jött, és hová megy. Nagyon kedves volt Attila - mert így hívták a turistát. Egy térképet is megmutatott, ami nagy segítségünkre volt az útvonal kiválasztásában. Zalán még el is kérte telefonszámát, hogyha netán nem tudnánk, merre kell menni, fel tudja hívni. Attila készségesen meg is adta.
Amikor elindultunk, Zalán ezt mondta: "Látod, ha felvesszük egy emberrel a kapcsolatot, az már is gyümölcsözik." Nagyon igaza volt, mert akkor még nem is tudtuk, hogy el fogunk tévedni. És akkor fel tudtuk hívni, hogy a térkép alapján segítsen. Végülis nem tudtunk az eredeti útvonalon végigmenni, vissza kellett fordulnunk, de abban segített, hogy rossz irányba ne menjünk. És ki tudja, hogy ebből nem indul el egy újabb barátság a jövőben?
Nekem sokat jelentenek ezek a tapasztalatok, melyek látszólag nem nagy dolgok, de ha elszalasztjuk az ilyen apró figyelmességeket, akkor mennyi áldástól elszakítjuk magunkat!
Érdemes odafigyelni az ilyen jellegű késztetésekre, mert ha engedünk nekik, utat engednek Istennek, hogy sok áldást ontson magunk és mások számára is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése