"Nagy dolgot cselekedett az Úr"

„ Eredj haza a tiéidhez, és jelentsd meg nékik, mely nagy dolgot cselekedett veled az Úr, és mint könyörült rajtad.” ( Márk. 5:19)

   Ez az Ige fejezi ki legjobban azt a belső indíttatást, amiért olyan lelkesen meséltem el otthon a múlt pénteki napomat. Ez motivált arra is, hogy most, itt veletek is megosszam, miként visel csodálatosan gondot Isten rólunk. Remélem, hogy erőt adhat ez a tapasztalat nektek is, ha egy- egy hasonló helyzetbe kerültök.

    Múlt pénteken fel kellett mennem Budapestre elintézni egy hivatalos dolgot. Erre a napra megbeszéltük pár ismerősömmel egy találkozót. Azt terveztük, hogy meglátogatjuk az újonnan nyílt vegán- nyers éttermet, ami korábban mannaturál néven volt ismert. Ma azonban Az élet étterme nevet viseli. (és ez itt a reklám helye: mindenkinek szeretettel ajánlomJ ) Az ügyeimet sokkal hamarabb sikerült elintéznem, mint azt gondoltam. Így maradt még bő három órahosszam a találkozóig. Egyet tanulással töltöttem. Utána azonban felhívtam az egyik ismerősömet, hátha találkozhatnánk kicsit hamarabb is, és akkor még többet tudnánk beszélgetni. A Batthyányi teret tűztük ki, mint találkozási pontot. Én viszonylag korán odaértem, ő csak egy háromnegyedórával később futott be. Ahogy ott nézelődtem a metró környékén (mivel még nem sokat jártam azon a környéken), megpillantottam egy bácsit az egyik padon ülve. Nagyon megviselt állapotban volt, de nem volt illuminált állapotban. Semmi egyéb nem volt nála, csak egy baseball sapka, ami felfelé nézve mellette feküdt és némi adomány után sóhajtozott. A bácsika lehajtott fejjel üldögélt a padon. Megkérdeztem tőle, hogy leülhetek- e mellé. Ő szűkszavúan, azt mondta: „ csak tessék”. Megpróbáltam beszédbe elegyedni vele, de igen nehezen ment. Nagyon csendes ember volt. Ilyen hajléktalannal még nem is találkoztam. Általában nagyon örülnek, ha valaki szóba áll velük. Ő azonban más volt, mint a többi. Megkérdeztem tőle, hogy nem-e éhes? Azt felelte, hogy az. Mondtam neki, hogy még én sem ebédeltem, és jó lenne, ha együtt ennénk. Ő rögtön azt válaszolta, hogy ne költsek rá pénzt.

Pfff…micsoda?- gondoltam magamban. Na ilyet meg aztán főképp sosem hallottam. De nem adtam fel, próbálkoztam tovább. Végül elküldött, hogy vegyek, amit én gondolok. Boldogan siettem át a túloldalra, a pékségbe, azzal a gondolattal, hogy most aztán eszünk egy jót. J Előtte kérdezgettem, hogy szereti-e a gyümölcsöket, de nemmel válaszolt. Ilyenkor jön a nehezen megválaszolható kérdés. Akkor mit is vegyünk? Amit mi egészségesnek, és „ kósernak” gondolunk, vagy amit ő is szívesen megeszik? Végül is a túróstáskánál, és a lekváros fornettinél maradtam, azzal a békés gondolattal, hogy ezt legalább el fogja tudni rágni. Közben azért befészkelte magát az a gondolat a fejembe, hogy „ Megkérdeztél engem, hogy mire van szüksége? Most magadtól akarsz valamit tenni, vagy Velem együtt?” De gyorsan elhessegettem ezeket a békémet megzavaró gondolatokat. Örömmel vittem a kis csomagocskákat a bácsihoz. Ahogy kinyitottam a zacskó száját, belenézett és azt mondta: „Cukros vagyok, nem ehetek ilyet.”

Másodjára is Pffff….nagyot koppant az önbizalmam és a lelkesedésem is alább hagyott. Mekkora tanítás a jó Istentől! Ahogy ott ültem szótlanul mellette, olyan jó érzés volt, hogy habár hibáztam, de Isten tanít. Viszont szomorú is voltam, mert még mindig éhes maradt. Azon gondolkoztam, milyen jó lenne, ha itt lenne Jézus. Akkor minden nyomorából meg tudná segíteni ezt az embert. Én pedig csak ülök itt tehetetlenül. Néha még kérdezgettem egy- két dologról, beszéltem neki a felhőkről, meg ami éppen eszembe jutott. Végül azonban csendben maradtam és csak ültem szótlanul mellette. Sokáig ültünk úgy, némán. Aztán végre ő kérdezett valamit. Válaszoltam. Megint csend. Lassan felemelte a fejét, és láttam a szemem sarkából, hogy engem néz. Aztán előre nézett, felsóhajtott. Azt mondta: „kegyetlen az élet”. Ezzel a részével teljesen egyet kellett értenem, de azért hozzá tettem, hogy mi emberek tettük azzá, mi vagyunk egymáshoz kegyetlenek. Majd felállt, és azt mondta, most elmegy inzulinért a gyógyszertárba. Aztán visszafordult és megkérdezte: „ Megfog várni itt?” Kérdeztem, hogy szeretné-e, hogy megvárjam. Ő azt felelte: „ Igen, olyan jól esik a beszélgetés.”

Harmadjára is Pfff…. hát ez meg nekem esett nagyon jól! J Pár szót váltottunk, a többit csendben ültük. Nem hiába írta bölcs Salamon a Prédikátor könyvében:

 „Ideje van a …hallgatásnak, és ideje a szólásnak.”

 ( Préd. 3:7)

Utána jött az ismerősöm is. Vele még bementünk egy boltba és vettünk a bácsinak teljes kiőrlésű zsömléket, paradicsomot és olívabogyós pástétomot. Ezeket cukrosan is eheti. Az is nagy ajándék volt számomra, hogy pont olyan volt ez az ismerősöm is, aki a legnagyobb lelkesedéssel válogatta, hogy mit vihetnénk a bácsinak. J Odavittük neki ezeket, egy kicsit még beszélgettünk vele, majd elmentünk.

A tanulság számomra: 

1. legfontosabb: Mindig kikérni Isten tanácsát, mielőtt bármibe is belekezdenék!

   2. Azt nézzem, amire a másiknak szüksége van, és ne a saját elképzelésemet erőltessem rá!

            3. Tévedéseimet, és bukdácsolásaimat is helyre tudja hozni a mi jó Istenünk.

Ezzel viszont még nem fejeződött be a napom. Az étteremből kissé megkésve indultam a pályaudvarra. Szerettem volna elérni a vonatomat, hogy még naplemente előtt hazaérjek, és fel tudjak nyugodtan készülni a szombatra. A vonat indulásáig azonban csak 5 percem maradt. Felmerült a kérdés,akkor most vegyek jegyet, vagy megkockáztassam, hogy anélkül felszállok. Ha jegyet veszek, biztos csak a két órával későbbivel tudok hazamenni. Úgy döntöttem, felszállok jegy nélkül és a többit Istenre bízom. ( Ettől az esettől eltekintve, senkinek sem ajánlom meleg szívvel, nagyon helytelen dolog!!) Rengetegen voltak a vonaton, én pedig csak fohászkodtam a mennyei Atyához, hogy valami lágyszívű kalauzt küldjön, és bocsásson meg, hogy nem figyeltem eléggé az időre. Ahogy telt, múlt az idő, nem jött senki sem. Már csak két állomás választott el hazulról. Akkor viszont felálltam és elindultam megkeresni a kalauzt, mert azért jegy nélkül mégsem tisztességes utazni. Meg is találtam hamarosan. Egy nagyon kedves hölgy volt, akivel már többször találkoztam. Mondtam neki, hogy a Keleti pályaudvartól szeretnék Soltszentimréig egy diákjegyet. Azt felelte, hogy nagyon sajnálja, de csak pótjeggyel együtt tudja kiadni, mivel a Keletiben van jegypénztár. Ez eléggé fájt nekem, de gondoltam, hát igaza van, ez így helyes. Mondta, hogy 3550 Ft lesz. Ahogy néztem a pénztárcámat, csak 3250 Ft volt nálam. Többször is átszámoltam a pénzem, de csak ennyi volt. Megegyeztünk, hogy felveszi az adataimat és majd akkor küldik a csekket. Mielőtt ezt megtette, mondta, hogy mindjárt visszajön. Vártam…vártam..vártam, de nem jött. Viszont nekem le kellett szállnom. Nem tudom, hogy így volt-e, de szerintem direkt nem jött vissza.

Nagyon hálás voltam a jó Istennek, főleg amikor bevillant, hogy pont annyit költöttem a bácsikára, mint amennyibe a vonatjegyem került volna. Ráadásul, mikor hazaértem ijedten eszméltem rá, hogy nekem még egy ötezresemnek is kellett lennie,amiből kitudtam volna fizetni a pótjegyet, de azt ott egyáltalán nem találtam. Belenéztem gyorsan a pénztárcámba, és csodák csodájára, most ott volt.

Ami még érdekes volt, hogy előtte adtam egy másik hajléktalannak pár forintot, körülbelül annyit, amennyi egy vonaljegy. Ezért „ cserébe”,  ahogy rohantam a metróhoz, hogy elérjem a vonatom, el sem kérték a jegyemet, nem is volt lyukasztó automata, csak simán átengedtek az ellenőrök. Én is csak utána vettem észre, hogy nem is kellett használnom a jegyemet, így ezt is megspóroltam.

Nem azt szeretném ezekből a tapasztalatokból leszűrni, hogy azért adjunk, mert tudjuk, hogy visszakapjuk. Viszont mi sem fogunk sohasem éhezni, ezt megígérte Isten. Amire szükségünk van, azt kirendeli.

„Vesd a te kenyeredet a víz színére, mert sok nap múlva megtalálod azt.”

(Préd. 11:1)