2012. január 12., csütörtök

Nálánál erősebb fegyveres

"Mikor az erős fegyveres őrzi az ő palotáját, amije van, békességben van;
De mikor a nálánál erősebb reá jövén legyőzi őt, minden fegyverét elveszi, melyhez bízott, és a mit tőle zsákmányol, elosztja." (Lukács 11,21-22)


Előző szombaton előtérbe került ez az Ige, és utána tovább gondolkoztam ezen és az elhangzottakon. Nagyon megmaradt bennem az, hogy valójában szolgaságban vagyunk, és a bűn kényszerít minket, hogy azt kövessük. Az emberi természetünknek is ez az út tetszik jobban, ezt könnyebb követni. De van egy ennél erősebb fegyveres: Isten! Arra jöttem rá, hogy az emberi természet olyan, hogy sokkal könnyebb ellenkeznie valami ellen, mint kitartania valami mellett. Ha nem úgy gondolok a kísértésekre, hogy jó lenne, de nem szabad, mert akkor eltávolodok Istentől; hanem úgy, hogy ezek kényszeríteni próbálnak engem, és uralkodni akarnak rajtam, mert én igazából mást szeretnék, de a vágyaim kényszerítenek, hogy azok szerint cselekedjek, akkor könnyebb legyőzni ezeket, mert könnyebb tiltakozni, és azt mondani magamban, hogy azért sem hagyom magam, hogy uralkodjanak felettem!
Az előző szombaton elhangzott olyan, hogy amikor a "nálánál erősebb fegyveres" legyőzi az "erős fegyverest", akkor amit zsákmányol, elosztja. Tehát az erős fegyveres fegyvereit elveszi, és a palotának adja. A palota pedig az embert jelképezi. Az "erős fegyveres" fegyverei a mieink lehetnek, és a saját fegyvereivel küzdhetünk ellene. Könnyebb ellenkeznem valami ellen, mint kitartanom valami mellett. Az "erős fegyveres" uralkodni akar felettem, de a "nálánál erősebb fegyveres" nem uralkodni, hanem felszabadítani szeretne engem.
Én akkor érzem igazán, hogy szolgaság és uralkodás alatt vagyok, amikor szeretnék máshogy cselekedni, szeretném mindig a jót cselekedni, de képtelen vagyok rá - legalábbis magamtól! Ha könnyebb lázadni és tiltakozni, akkor Isten segítségével akár tehetem ezt a felettem uralkodni akaró rossz ellen is.

2011. december 30., péntek

Soha ne add fel!

Éppen mostanában rakta fel István a blogra "A boldogság nyomában" c. filmajánlót. A mai napon megnéztem ezt a filmet, és elgondolkoztam rajta. Nagyon tetszett, ahogy a filmben az ember minden körülmény ellenére küzd, és soha nem adja fel.

Soha ne add fel! Ez a mondat egy időszakomban a mottómmá vált. Arra emlékszek, hogy még régen, egy szombat délelőtti ifjúsági alkalmon mesélt valaki egy hadvezérről, akinek a szónoklata összesen annyi volt, hogy "Never give up!", és ezt elmondta 7-szer egymás után. Ez akkor nagyon megmaradt bennem, megjegyeztem, és gyakran eszembe jutott utána.
Volt régebben egy nehezebb időszakom, amikor sokat segített a "soha ne add fel". Akkoriban a nehézségek között azt tapasztaltam, hogy ha kivárjuk az időt, akkor mindig úgy alakul, hogy jobb helyzetek is lesznek. Egy olyan "életelvet" alakítottam ki magamnak akkor, hogy: "lesz még jobb is". Arra gondoltam, hogy semmit sem tudok tenni azért, hogy ne legyen jobb. Mindenképpen be fog következni a jobb is. Ez sokat segített hordozni a nehézségeket. És valóban így is volt, azok a nehézségek idővel elmúltak.

A napokban történt a soha fel nem adással kapcsolatban egy tapasztalatom, amit most meg szeretnék osztani veletek. A konyhai mosogató csaptelepet cseréltem ki. Egy ideig még azt gondoltam, talán elég lesz a tömítést is cserélni benne (szivárgott belőle a víz), de nem akart szétjönni, mert régi volt, eléggé elhasználódott már. (Miután kiszedtem, az után sem sikerült szétszednem, így hát valóban megérett már a cserére.) Tehát megvettem a szükséges dolgokat, és neki álltam. De nem ment olyan egyszerűen, mint ahogy szerettem volna.

Ez még egy régebbi fajta csaptelep volt, egy nagy méretű villáskulcs kellett volna, hogy alul a mosogató alá bebújva lecsavarjam azt a 6 szögletű csavart, ami a csaptelepet rögzítette. (Ez a csavar műanyagból volt, ami később nagyon jól jött.) Kicsi volt a hely, nem volt olyan szerszámom, amivel hozzá tudtam volna férni. Megpróbáltam úgy, hogy egy szerszám lapos végét odaraktam a csavarhoz, amivel így pont hozzá tudtam szorítani a mosogató alatt egy faléchez a csavart, és magát a csapot kezdtem el tekergetni, és így lazítottam rajta egy kicsit. Ez után már ment kézzel is... egy darabig. De mivel az alja vízköves volt, nem ment tovább. Megakadtam. Nem sikerült tovább csavarnom. Töprengtem, hogy mit kéne tenni. Hoztam a fúrómat, és elkezdtem megfúrogatni a műanyag csavart, hátha sikerül valamit tennem vele. De nem bizonyult túl hatékonynak. Gondolkodtam. Az jutott már eszembe, hogy neki állok flex-el és egyszerűen levágom a csaptelepet. De ez mégiscsak kicsit brutális megoldásnak tűnt, így inkább a legvégső esetre hagytam meg ezt a gondolatot.
Az jutott eszembe, hogy a csavar műanyagból van, szét kéne égetni. De hogyan? Eszembe jutott, hogy van forrasztó pákám. Megpróbálom azzal szétolvasztani. Két oldalt a csavar részig átolvasztottam, és ezután könnyen két darabban le tudtam szedni a műanyag csavart. Végre, sikerült! Kiszedtem a régi csapot.

A további művelet egyszerűnek tűnt. Már csináltam egyszer ilyet, rutinból megy - gondoltam. Igen ám, de ahogy akarom berakni a helyére az új csapot, nem fér be... Úgy akartam belerakni, hogy a bekötő csövek bele vannak csavarva a csaptelepbe, és a két csavar is, ami tartja majd, az is benne van, és a végén már csak az alsó részt kell rácsavarozni, ami rögzíti majd. De néhány mm miatt nem fért így bele a mosogatóban lévő lyukba. Megpróbáltam csavarok nélkül is, de utólag a mosogató alá bebújva azon a szűk helyen nem nagyon sikerült becsavaroznom a csavarokat. Hát, mit csináljak? Még ehhez az is hozzá tartozik, hogy a bekötő csövek csavaros része is kicsit széles volt, fogóval kicsit összébb kellett nyomni, hogy legalább az beférjen.

A mosogató fémből van. Hát, elővettem a fúrót, gondoltam, a két csavar részénél a mosogatón a lyukat kicsit kitágítom. Neki is álltam. Jó néhányszor kellett rajta próbálkoznom, mire olyan lett, hogy be tudtam rakni, közben az egyik csövet sikerült kicsit megfúrnom, de szerencsére csak a felületén a védő fémszövet részt, így nem lett baja. Tehát egy idő után belement. Hurrá! Sikerült!

Utána már egyszerű volt. Nagyjából. Még kicsit azzal is kellett küzdeni, hogy a tartó lemez, amit az aljára rá kell csavarozni, ami tartja a csaptelepet, egy faléc miatt nem fért oda. Csak úgy sikerült, hogy megemeltem a csapot, odatettem a rögzítő lemezt, aztán a csapot meg a helyére raktam. Ez után becsavartam a csavarokat, aztán a bekötő csöveket bekötöttem a helyükre, kifolyattam kicsit a vizet, hogy kitisztuljon a rozsdától, és kész lett az új csap!

Megállapítottam, hogy ez nem volt valami egyszerű művelet! Az egészhez hozzá tartozik még, hogy Anyám is segített. Miközben a mosogató alá be voltam bújva és alul csináltam a dolgokat, addig fent segédkezett. Nélküle jóval nehezebben ment volna.

Utána azon gondolkodtam, hogy az élet is időnként ehhez hasonló. Bonyolult, kilátástalannak tűnik, előttünk van egy feladat, amit fogalmunk sincs, hogyan oldjunk meg... csak amikor éppen előttünk van, jön egy apró gondolat, amivel sikerül előrébb haladni, aztán megint akadály, megint egy kis gondolat, kis előre haladás... néha persze kicsit pihenni is kell, hogy kieresszük a "gőzt", kicsit lecsillapodjunk, aztán folytatni... De végül, sikerül. Ha Isten is úgy akarja, és soha nem adjuk fel, akkor végül sikerül!

2011. november 27., vasárnap

Kételkedés vagy bizalom?

Gondolkoztam a talentumok példázatán, és szerintem az 1 talentummal rendelkező szolga esete nagyban vonatkozik laodiceára. Az 1 talentummal rendelkezőnek azt mondta a szolga Ura, hogy el kellett volna helyeznie a pénzváltóknál. Tehát, ha tapasztalat hiányos vagyok, és nem megy a munkálkodás úgy, ahogy kéne, akkor segítsem azokat, akiknek megy.
Épp a napokban adódott egy ilyen lehetőség, és pont eszembe jutott ez a felismerés. Szóba is álltam a gondolattal, de egyből jött egy csomó más gondolat:
- elsőre nem úgy ment, mint ahogy elképzeltem, lehet, hogy Isten nem szeretné, hogy így cselekedjek;
- hogyan is tudnám támogatni a dolgot, hiszen nincs is olyanom, amivel ezt tenni tudnám;
- nem biztos, hogy ez az én feladatom;
- nekem is szükségem van arra, amit esetleg adni tudnék.
Így elnapoltam magamban a kérdést. Aztán rájöttem arra, hogy nem vehetem le a tekintetem Jézusról, és megint jött a gondolat, hogy ez egy lehetőség arra, hogy megerősítse az előbbi felismerésem. Ezért félretettem a kételkedő gondolatokat, és elővettem a B tervet, és arra gondoltam, hogy ha felismertem valamit az Igéből, akkor azt tennem kell. Ez után teljesen simán ment minden.
Most reggel pedig ezt olvastam, mintha pont arról szólna, ami az előbbiekben történt: "Sokan megkérdőjelezik a Biblia hitelességét a saját hitetlenségük védelmében, amikor a nyilvánvaló tények vagy az »így szól az Úr« megfeddik őket. Kételyeik erősítésével egyfajta mentséget keresnek. Félelmetes, hogy a hitetlenség, amely kezdetben kicsiny és gyenge, folyvást nő, és a töprengés sötét éjszakái alatt gránit keménységűvé válik, míg végül olyan erődítmény épül belőle, amely fogva tartja gazdáját. ... Ilyen esetben az ember nem hallgat az értelmére, vakká válik a tényekkel szemben, és megkeményedik a bizonyítékok hatására." (Thomas A. Davis: Te is járhatsz a vízen, 32-33. oldal)
Tehát, ha kételkedek, olyan bizonyítékokat gyűjtök, hogy valóban nem megy, és végül ez lelki vakságot eredményez. Nem ez a vakság van Jelenések 3. fejezet 17. versében is?

2011. november 26., szombat

„Szemeimmel tanácsollak téged”

Arra jöttem rá, hogy van olyan, hogy valamiről azt gondolom, hogy jó nekem. De közben ott van valami, ami azt mondja, hogy nem az lenne a helyes. De nem értem, miért lenne máshogy, mint ahogy gondolom. Aztán utólag arra jövök rá, hogy mégse úgy volt, ahogy gondoltam, és mégse volt annyira jó nekem, mint amire számítottam, és ráadásul valamit el is veszítettem ezáltal. Arra jövök rá, hogy: becsaptak! És arra jövök rá, hogy Isten törvényei valóban az én javamat szolgálják!
Az Édenben ott volt a jó és gonosz tudásának fája. Ezek szerint Ádám és Éva nem tudták, mi a jó és mi a gonosz? Én azt érzem, hogy én magam sokszor nem tudom, mi a jó és mi a gonosz. Tapasztalatlan vagyok és szűk látókörű ahhoz, hogy fel tudjam mérni. Azt gondolom, hogy sok esetben egyszerűen képtelenség emberileg felmérni a következményeket.
A döntéseimben nagy szerepet játszik az is, hogy hallgatok arra, aki súg nekem. Ebben az a problémás, hogy az egyik fél erőszakos – de persze úgy, hogy hazugságaival leplezi magát és jónak tünteti fel. Na, ez aztán a káosz! De ezért jött el Jézus! Ő magára vette a bűneimet, és meghalt értem. Mindent odaadott azért, hogy megmentsen. Ha ennyire drága áldozatot hozott értem, akkor bizonyára szeret engem, és számíthatok Rá! És ha már meghozta az áldozatot, bizonyára volt értelme, és nem hiábavaló volt.
Sátán nem hozott értem semmi áldozatot! És akkor neki higgyek? Az a baj, hogy bizonyos esetekben én magam is inkább arrafelé hajlok, amit a gonosz súg, és időnként jobban hiszek neki. De ahogy tapasztalom a tetteim következményét, arra jövök rá, hogy folyton becsap engem. Én nem akarok direktbe rosszat. Aki direkt rosszat akar, az lehet, hogy jó vezetőre talál a gonosz társaságában, de én nem jutok általa előrébb.
Rájöttem, hogy sok esetben emberileg nem tudom, hogy mi a helyes. Ezért szükségem van vezetőre. Én magam olyan vagyok, mint egy háborgó tenger. És ebben nem vagyok boldog. Meglátom Jézust, és látom, hogy Ő nem hánykolódik a háborgó tengeren, hanem jár azon. Kérem Őt, hogy ha akarja, parancsolja, hogy Hozzá mehessek a vizeken. Ő azt mondja: jöjj! Gyakran volt már így, de amikor a vízen járok, általában elbízom magam, hogy: „megy ez nekem”, és másfelé kezdek el figyelni; vagy mivel kimerészkedtem a hullámokra, a viharos tengerre, tehát a saját magam természetére, gyakran megrémiszt a körülmény, és már nem látom Jézust. Ilyenkor vezető nélkül maradok. Illetve van vezető, de nem Jézus, hanem az a másik, az a hitető. Mivel emberileg szűk látókörű vagyok, ezért ha a vezetés tekintetében magamra hallgatok, az pontosan olyan, mint az a köztudott „vak vezet világtalant” szófordulat. Na, hát akkor ilyenkor mi van? Hát, természetesen süllyedek, mint a Titanic.
Én magam túl kevés vagyok ahhoz, hogy átlássam a következményeket. Én egy 3 dimenzióban gondolkodni tudó lény vagyok, a jelenben élek, és az idő vonatkozásában csak kis bepillantásnyi képességem van. De igazából 3-nál több dimenzióban létezek, mert ott van az idő is. És a jó döntések meghozásához ehhez is érteni kéne. De ehhez nem értek. Ezért szükségem van vezetőre, aki ért ehhez is. Két vezető közül választhatok: Isten vagy Sátán. El kell döntenem, hogy milyen irányba szeretnék haladni, és e szerint kell vezetőt választanom!
Az ember egy idő után megtapasztalja, hogy Sátán merre vezet, hogy ő egyszerűen csak egy hitető, folyton becsap, és hazudik. Az a baj, hogy ezt nagyon magas szinten csinálja. Úgy csap be, hogy észre se veszem, és azt hiszem, hogy Isten „játszik” velem. Magamra nem hagyatkozhatok, mert nincs hozzá képességem, hogy vezetni tudjam magam, mert ember vagyok, és az embernek ez nincs a birtokában.
Egy csónakban vagyok egy háborgó, viharos tengeren. Ha ott maradok, egy idő után elveszek a viharban. Emberi ésszel a hullámokra nem lépek ki. Ha „hideg” vagyok, és a csónakban maradok, idővel még talán Jézus megmenthet, ha engedem. Ha „forró” vagyok, és elindulok Hozzá a vízen, akkor amíg Őt figyelem, közeledek Hozzá. De ha „langyos” vagyok, akkor nem nézem Őt kitartóan, nem figyelek Rá mindig, ezért el is kezdek süllyedni, és már-már majdnem megfulladok.
Én azt gondolom, hogy a „langyos állapot” pont megfelel a „Titanic állapotnak”. De hát ez az állapot egy süllyedő hajó! Talán ezért írja azt a Biblia, hogy bárcsak hideg volnál, vagy forró! A forró a legjobb, ha hideg vagyok, akkor később még talán segíthet rajtam, de ha langyos vagyok, akkor a viharos tengerben találom magam, aki az életéért küzd, és fuldoklik.
Arra jöttem rá, hogy ezen a helyzeten nem segít semmi emberi. Vezetőre van szükségem. Ha a hitetőt választom, már sejthetem, hogy nem jó felé fog vezetni. (Ha valaki igazán önző akar lenni, válassza inkább Istent – jobban jár!) És ha váltogatom a vezetőmet, szintén nem jutok sehova sem. Egy dolog segíthet csak: ha folyamatosan Jézusra tekintek! Ha már követni akarom Jézust, akkor egy módja marad csak: folyamatosan Őt nézni, hiszen Ő a vezetőm!
Persze ezzel nem mondok semmi újat, hiszen ezt eddig is tudtuk. Kérdezem: valóban tudtuk? Inkább úgy teszem fel a kérdést: tudomásunk volt erről, vagy ismertük ezt? A kettő nem ugyan az! Más dolog tudni valamit, és más ismerni azt. Nem elég, ha tudod! Ismerd fel, hogy folyamatosan Jézusra kell tekintened!
Arra jöttem rá, hogy látnom kell Jézust folyamatosan. Addig nem nyugodhatok, amíg nem látom Őt! Csak akkor vagyok biztonságban, ha lelki szemeimmel Őt látom. Nincs más út, más lehetőség, más recept. Nincs program, amit ha cselekszek, akkor jóvá leszek. Egy dolog van csak, ami megoldáshoz vetethet: lelki szemeimmel folyamatosan Jézust kell látnom! Addig nem nyugodhatok, amíg nem látom Őt!
Erre vezetett rá Isten, ezt mondom neked, de mondom magamnak is! Máshogy nem tudsz a vízen, vagyis a saját természeteden járni. Egyszerűen azért, mert nincs hozzá képességed. Csak Isten vezetésével járhatsz a vízen. És csak akkor, ha folyamatosan Őt nézzed. Azért, mert szemeivel tanácsol téged!
„Bölccsé teszlek és megtanítlak téged az útra, a melyen járj; szemeimmel tanácsollak téged.” (Zsoltárok 32:8)

2011. november 15., kedd

„Keressétek az Urat és az ő erősségét; keressétek az ő orcáját szüntelen„

      Két hete, szombat este indultam haza Herceghalomról. Jó negyedórával, 20 perccel hamarabb értem ki a megállóba. Egyedül üldögélve ott, már nem nagyon rajongtam az esti hazautazás ötletéért. A félhomályban a szél furcsa játékot űzött idegeimmel meg-megborzolva a bokrok zörgő kabátját. Ilyenkor mindig elhatározom, hogy legközelebb, majd alkalmasabb időt választok az utazásra, nem sötétben, nem egyedül megyek, és akkor, talán nem lesz minden olyan ijesztő, s a Budapest felé száguldó kocsikhoz sem költök irreális történeteket…
   A busznak óra 44-kor kellett volna érkeznie a megállóba. 40-kor szálltam fel. „Biztos késik az órám”- gondoltam, de a buszon is 40 volt. Morfondíroztam magamban, bután bosszankodva, hogy akik 4 perccel később érnek ki a megállóba, és emiatt késik le a buszt … „De legalább időben beérek a Népligetbe, nem kell azon izgulnom, hogy lekésem a kecskeméti buszt.” – csendesítgettem magam.
Két percet mentünk talán, baleset miatti helyszínelés keresztezte az utat. Megfordult a busz. Biatorbágy felé kellett kerülnünk.

18:20-ra értünk volna be, és 30-kor indult a kecskeméti autópályás járat, 45-kor a sima, ami dupla annyi utazási idővel vitt volna haza. 6 óra húsz után percenként többször néztem fel az órára. A baleset járt a fejemben, az óriási bevásárlóközpontok kivilágított parkjainak fényében gyönyörködő, a meleg, a kényelmetlen ülés miatt zsörtölődő hölgyek kerepelése, és hogy vajon elérem-e buszt. Forgott bennem a világ. Ezerfelé voltam szakadva.

Két lehetőség vázlata jelent meg előttem. Afféle emberi skicc. ’Eléred – lekésed.’ ’Néztem’ a két szót. Éreztem, hogy döntés előtt állok. „Áh, lehetetlen, honnan tudhatnám, hogy mi lesz?”
Letettem a ’ceruzát’. Aztán, mintha Valaki tussal élő kontúrt festett volna az elér szónak, többes szám első személybe téve. Elérjük. Onnantól kezdve vártam, hogy kiszíneződjön a kép, hogy beteljesüljön, amit írt, ígért. Attól kezdve nem aggódva, inkább kíváncsisággal szemléltem, hogy mi fog történni.
                                                                                                  
6 óra huszonnyolc perc volt. Népliget. Piros színű közlekedési lámpa. „Megkérjem a sofőrt, hogy leengedjen? Átmehetnék a parkon, néhány másodperc. Ha kivárom a lámpát, lehet, hogy már késő lesz.” Valami azt súgta belül, hogy ha el kell érjem a buszt, akkor mindenféle eszteri beavatkozás nélkül fog megtörténni. Nyugton maradtam hát, és figyeltem…
                                                                           pillanatra pontosan értem el.

Úgy gondolom, ha nem szerette volna, hogy elérjem, akkor elég lett volna mondjuk annyi, hogy a mellettem álló férfi nem enged előre az ajtónál. Vagy, hogy a kecskeméti busz sofőrje széles mosolyomra nem az ajtó nyitógombját nyomja meg, hanem rálép a gázpedálra, mint azt szokás manapság tenni a vezetők körében.
Ha nem szerette volna, hogy elérjem, nem adott volna ingyen négy percet. Ennyire előrelátó is csak Ő lehet.


Kétségeinkre alapozott halvány rajzunkba Ő ad iránymutatást,
ha hajlandóak vagyunk letenni a ceruzát.
Ha el tudjuk engedni fakó firkánk,
és szemünk a biztosra, Rá emelni.


„Örvendezzen szívük azoknak, a kik az Urat keresik.
Keressétek az Urat és az ő erősségét; keressétek az ő orcáját szüntelen.
Emlékezzetek meg az ő csodálatos dolgairól, a melyeket cselekedett”
(I. Krónika 16:10-12)

2011. november 1., kedd

bizalom

Van egy jó barátom, igaz eddig 2 alkalommal találkoztunk csupán. Az internet sok hátránya mellett lehetővé teszi az efféle emberi kapcsolatok létét is. Ő egy mélyen vallásos gondolkodású ember, így sokszor szoktunk lelki témákról is beszélgetni.
Egyszer beszélgettünk neten a hitről, vagyis Istenbe vetett bizalomról. Barátom elmondta ezirányú vélekedését, miszerint ha kérné Istent, hogy egy világi barátját tegye nyitottá, és másnap a barátja azt mondaná, hogy "had mennyek már el a gyülekezetetekbe", akkor bizony nem szabadna meglepődni, merthogy bízott Istenben, hogy megteszi a dolgát. Ha valóban bízik benne, akkor szinte számít is rá, hogy ez meg fog történni.
Rá egy napra beszélgettem egy másik barátommal, akiért szoktam imádkozni. Hát nem beszélgettünk komoly bibliai támákról vagy egy fél órát? (ráadásul nem én kezdeményeztem, csupán megragadtam egy általa feldobott lehetőséget)
Miután elment, eszembe jutott előző napi kis beszélgetésünk, amely valahogy mintha idevágna :).

2011. október 15., szombat

....de jó a diószedés...

Biatorbágyra mentünk át tegnap diót gyűjteni. Körülbelül egy héttel ezelőtt már összeszedtük a nagyját, most annak a mennyiségnek a negyede jött össze. Az érkezéskor még meglevő lelkesedés hamar foszladozni tűnt, amikor szembesültünk vele, hogy mennyi dió van, azaz, hogy szinte nincs. A biciklis csapat tagjai – köztük én is - előbb érkeztünk a tett színhelyére.

A feladat végzése közben kérdések merültek fel, többek között ezek is:
-          Várjunk-e a többiekre, vagy elkezdjük a munkát, és majd csatlakoznak?
-          Érdemes volt ezért a ’néhány szem dióért’ átjönni?
-          Van értelme összeszedni a kicsi terméseket vagy nincs? …

   Nagyon szép időnk volt. Habos felhők úsztak az égen, és száz ágra sütött a nap. Már az odafelé úton úgy éreztem, hogy a borús napok után csodaként, boldogan kell üdvözölnöm egy ilyen októberi napot. A kérdést, hogy megvárjuk-e a többieket – magam számára - a diószedés elkezdésével válaszoltam meg. Kicsit külön a többiektől törpét játszva szedegettem az elbújt szemeket. Összetalálkoztam kicsikkel, nagyokkal, régi burokban alvókkal, friss zöld testben szunnyadókkal. Elgondolkoztam. Egyre inkább az volt az érzésem, hogy ha Isten nem is diót szedni küldött minket oda, de megvolt vele a maga rejtett szándéka. Én úgy gondolom, hogy az avar mélyén felfedezett gondolatokért megérte letekerni azt a félórát, a napsütésben eltöprengni a feltett kérdéseken, és a természeten keresztül kapott válaszokon.
    
Nem szeretnék teljes mértékű párhuzamot vonni a diók és az „aratnivaló” között, mert nem lenne helyes, de az tény, hogy a munkások mi vagyunk. És számunkra nem lehet kérdés, hogy érdemes- e végeznünk a ránk bízott feladatot. Még akkor sem merülhet fel, hogy megéri-e, ha látszólag az eredmény, halvány, alig-alig látszik.
  Most a diószedés volt a feladatunk. Emberileg méricskéltük a szemeket, s talán nem mondtuk ki, de ott volt bennünk: „Ezt már nem szedem fel. Oly kicsi.”, „Ez szép, ez biztos, hogy belül is egészséges.” Ezzel a külsőre, látszatra ítélő szemmel indulunk el embereket halászni is? – tettem fel magamban a kérdést. „Ezen héj van. Lusta vagyok leszedni.” „Túl magas, nem fogom elérni.” „Minek megrázni, majd csak egyszer leesik.” …
  Sok dió van. Nagyon sok. Csak úgy érzem, az igaz munkás kevés. Az olyan, aki Isten szemével kutat, remélve, hogy talál. Aki nem sajnálja kapott idejét, erejét, hogy piciny pontként közreműködhessen a „megkeresési és megtalálási” munkában.

Talán már hozzá is láttunk a munkához. Csináljuk is buzgalommal, de milyen lelkülettel, ellenérzéssel vagy válogatás nélkül. Elmegyek emberek mellett?

Ez a kis diószedés számomra egy lecke volt. Egy lecke arról, hogy csal a mérték, és hogy sokszor boldogan szedem teli zsákomat nagyobbnál nagyobb szemekkel, a kisebbektől, elérhetetlen helyeken lévőktől pedig előítéleteim miatt eltávolodom.


Ne csak azokkal az emberekkel foglalkozzunk, akikben első ránézésre biztató jövőt látunk! A kicsiny csonthéjakban is tanuljuk meg észrevenni a diót.


Vágyom rá, hogy minden apró feladatot örömmel tudjak tenni Isten dicsőségére, hogy ne csak a már látványos eredményekben találjak gyönyörűséget, hanem az oda vezető úton is sikerüljön meglátnom gondviselését. 

 

2011. október 13., csütörtök

Arccal a nagybetűs életnek

Főiskola vége felé járok, lassan kezemben lesz a diploma. Ehhez ősz elején megírtam egy nyelvvizsgát (amelynek fele sikerült, az írásbelin hála Istennek túl vagyok), azonban arra hamar rájöttem, hogy Msc-t nem tudok folytatni, pont az említett nyelvvizsga eredmény miatt. Az egyetemi kiegészítő nem annyira népszerű, ami nem csoda, szakmai tapasztalat sokkal nagyobb érték a munkaerőpiacon, mint egy egyetemi diploma. Ezt látva nem is rajongtam az msc-ért, azonban időhúzásnak ideális. Terv szerint ez alatt kereshettem volna munkát, feltéve ha találtam volna. De hát ennek lehetősége minimum fél évvel elúszott. Addig nemigen lesz esélyem munkát találni, azonban mégiscsak jó volna valahogy értelmesen eltölteni azt az időt.
Eléggé nyomasztott, hogy ugyan műszaki szakmát tanulok, ami elvileg kelendőbb manapság, azonban közlekedésmérnökre azért nincs olyan nagy igény. Nem sok menetrendszerkesztő kell ebbe az országba, logisztikában pedig nem elég a diploma, komoly nyelvtudás is kell. Továbbá semmi gyakorlati szakmához nem értek, pedig nagyra értékelem a kétkezi, gyakorlati szaktudást, főleg ha egy mély elméleti háttér is párosul hozzá (erre jó példák azok a diplomások, akik a ranglétra alján kezdik a pályát).
Szeptemberben, októberben valahogy így tengettem az életemet, hasonló kétségek között (tényleg kétségbe esetten), vajon mihez is kezdhetek az életben. A munkanélküliség magas, szakmai tapasztalatom nincs, önbizalmam szintúgy. Egy idő után végül Isten kezébe tettem a dolgot, lesz ahogyan Ő jónak látja.
Hamarosan rájöttem, hogy nincs sok értelme eljárnom Győrbe, tanulóhelyemre, és jó 200km-eket utazgatnom csakúgy, amikor a sulival gyakorlatilag végeztem. Fájdalmas volt letenni, hogy vége a győri életnek, nincs mit tenni, diákmunkát kell keresni. Ehhez a lehetőséghez nagyon nem volt ekkor kedvem. Állandóra már lett volna, de arra pedig az esély elég pici.
Az első próbálkozásom helyben történt, egy kis 8 fős manufaktúránál dolgozó ismerősömet kérdeztem meg, hogy van-e lehetőség náluk diákmunkára. Mondta, holnap tudja a főnökét megkérdezni. Fél órával később telefonált, hogy beszélt vele, mehetek!
Egy hete dolgozok ott, azóta rájöttem, hogy diákmunkát nem adnak. Vagy betanulok pár év alatt, és leszek állandó munkavállaló, vagy más nincs. Munkakört is kaptam, félig lakatos, félig mérnöki tevékenységem lesz. Mindezt otthonomtól talán 300 méterre.
Nem mondom, hogy csipkerózsika álmaimnak megfelelő helyen dolgozok, és eddigi szakmámtól is részben elüt. Nincs benne jármű (ez érzékeny fájdalom), továbbra is az alföldhöz kötődöm, és munkaidőmet műhelyben töltöm (holott jobb szeretem a mozgalmas, változatos életet), azonban a pozitív mérleg ezektől jóval súlyosabb. Alapoknál kezdhetek egy szakmát, amely szakma érdekel (gépészmérnök). Ez a szakma értékesebb, mint akár az amelyet eddig tanultam, mert valódi alkotó munka, komoly szellemi tevékenységet, mindamellett kézügyességet is igényel ha valaki tervez is, és maga meg is csinálja amit tervezett. Már most kapok pici tervezési feladatkört is, így biztos alapom lesz a szakmai továbblépéshez (ezen a cégen belül). Keresett pénzemet 100%-ban félre tudom tenni, mert 0 költségem van (itthon lakok), és jelenleg egy a gyülekezetbe járó testvér keze alatt tudok dolgozni, és Ő olyan szakember, akitől van mit eltanulni.
Nem a vágyálom szakmámban kaptam munkát, mégis akár hogy is nézem, nem tudtam volna jobb állást találni.

Pár évvel ezelőtt még jóval figyelmetlenebb, ügyetlenebb, munkára alkalmatlanabb voltam. Azonban Istenünk segített leküzdeni ezeket a hibákat, és ugyan még sok mindenben kell javulnom, fejlődnöm, azonban Vele garanciális a gyógyulás. Így bízhatom abban, hogy ez a munkahely is végső soron az Ő művében való ténykedésre készít fel, tesz alkalmasabbá.
Isten valóban igazi életet akar adni nekünk! :)

2011. október 10., hétfő

Konzervnyitás

Régen eléggé visszahúzódó voltam, és a társas összejöveteleken való részvétel elég sok stresszt okozott bennem, így többnyire kerültem is ezeket. De Isten fokozatosan és kitartóan végezte bennem a munkáját. Talán onnan kezdődött, hogy sikerült nagyobb lendülettel feloldódnom és megnyílnom, amikor István barátkozni kezdett velem. Mentünk közösen biciklizni, és beszélgettünk mély dolgokról többször is, majd elmentem vele egy több napos bicikli túrára is, ahol négyen voltunk. Így sikerült még másokkal is ismerkednem. Ekkor azt éreztem, hogy ami kimaradt a gyerekkoromból, Isten most bepótolja nálam. Barátokat ad.
István egyszer azt mondta nekem, hogy régebben ő is hasonlóan volt, de ahogy rendszeresen ifjúsági összejövetelekre járt, ezek által sokat fejlődött, és tanácsolta nekem is ezt. Ezt akkor megfogadtam.
Nem volt mindig egyszerű megbirkózni a szorongással, de valahogy éreztem, hogy minden egyes társasági alkalom után picit oldódok, és a következő ilyen alkalmak mindig egy picit könnyebbek. Most se megy még ez gördülékenyen, de felfedeztem azt, hogy milyen jó dolog megismerni más embereket, és valahogy azt érzem, hogy amikor társaságban vagyok: végre élek. Vannak küzdelmeim, de az ezek által kapott áldás még több.
Nagyon hálás vagyok Istennek azért, hogy segít nekem ebben, és hogy összehoz emberekkel, és barátokat ad. És most tanácsolom én is mindenkinek, aki küzd hasonló nehézségekkel, hogy ne féljen, mert Isten tud segíteni ezen. Idő kell hozzá és kitartás, de nem marad el az eredmény.

Egyben még most szeretném megosztani veletek azt a tapasztalatomat is, amiben most részem volt. Még előző hét közepén úgy adódott, hogy felkérést kaptam, hogy vállalnám-e szombaton az igeszolgálatot, amit egymás között tartanánk. Elsőre nagyon meglepett ez, de azt éreztem, hogy ilyet visszautasítani nem lehet, és hagytam időt magamnak, hogy merjek vállalkozni rá. De régebben egyébként magamban már többször elképzeltem, hogy milyen jó dolog lehet ez. Gondolkodtam, hogy milyen témát tudnék választani, és találtam is olyat, amivel régebben foglalkoztam már, és próbáltam már lejegyezni ezzel kapcsolatban gondolatokat. Úgy gondoltam, hogy ha Isten adta most ezt a lehetőséget, akkor biztosan ad elég időt is rá, hogy felkészüljek. És úgy éreztem, pont elég is volt, és utolsó napra sikerült egy összeszedett gondolatmenetet összeállítanom. Azt kell mondanom, hogy nagyon nagy élmény volt erre így készülni, és ezt a szolgálatot végezni. Tudom, sok fejlődni valóm van még, de nagyon pozitív tapasztalatként éltem meg. És egyben nagyon izgalmas is volt :) De ez pozitív izgalom volt. Éreztem azt is, hogy Isten segít ebben, és nem volt nehéz cselekedni ezt.
Elsőre arra számítottunk, hogy csak mi leszünk és még esetleg páran, de végül kicsit többen voltunk, így olyan érzés volt, mintha tényleg egy kisebb gyülekezetben szolgálnék. Tehát úgymond, egyből mélyvízben találtam magam. Ez arra késztetett, hogy még komolyabban vegyem a szolgálatot és hogy szükségem van ehhez Istenre, és hogy Rá hagyatkozzak. És nem baj, ha elsőre technikailag nem tökéletes. Szerintem nagyon nagy dolog, ugyan magunk között, de mégis élesben kipróbálni ezt. Ilyenkor ismerős körben ott van az a segítség is, hogy "senki nem fogja leharapni a fejünket" :)

2011. szeptember 29., csütörtök

Isten szemével látni


Az utóbbi időben több olyan tapasztalatom is volt, amikor emberekről külsőre egészen mást lehetett gondolni, mint ami valójában bennük volt. Ezeket a tapasztalataimat szeretném veletek megosztani.

Egy alkalommal könyvevangélista munkát végeztünk egyik barátommal, abban a faluban, ahol az iskolánk is van. Utunkat úgy terveztük, hogy ne kelljen nagy kerülőt tennünk azokhoz az utcákhoz, ahol végül szeretnénk házról-házra dolgozni. Ennek érdekében gondoltuk, hogy rövidítésképpen átmegyünk egy sertésfeldolgozó-genetikai üzemen. Ahogy haladtunk át az udvarán a barátom megállt és rám nézett: akkor ide bemegyünk, ugye? – kérdezte. Különböző gondolatok kezdtek zakatolni a fejemben: Ide? Egy „disznótelepen” áruljunk lelki témájú könyveket? Inkább menjünk a házakhoz – válaszoltam…de nem jutottam tovább két lépésnél, mikor erősen rám tört a gondolat, hogy egy próbát azért megérne… Végül is bementünk. Kedvesen fogadtak és sajnálattal közölték, hogy most éppen kevés dolgozó van bent az irodán, de nekik azért mutassuk meg a könyveinket. A végeredmény megszégyenítő volt: mindenki, aki bent volt vett könyvet. Végül elgondolkoztam: én valamelyest előítélettel voltam irántuk, hogy „disznótelepen” úgysem érdekelnek senkit a könyvek, ők viszont nem voltak előítélettel irántunk, hogy nem akarjuk-e becsapni, vagy megtéríteni őket. Ekkor kezdem el gondolkozni, azon, hogy senki felé ne legyenek előítéleteim a külső alapján.

Később szintén könyvekkel dolgoztunk, ekkor már otthon, Gyulán. Magas hivatalokba jutottunk be, sok intézményt felügyelő szociális központokban és egyéb olyan helyeken, ahol sok művelt embert lehet elérni. Azonban a legjobb beszélgetéseink egyszerű emberekkel alakultak ki. Úgymint, egy pizzás fiúval, akinek a Biblia tíz vázlatpróféciája keltette fel az érdeklődését a katalógusból és meg is vette tőlünk az arról szóló könyvet. Nem néztem volna ki belőle, hogy érdeklik ilyen dolgok, úgymint abból a manikűrös hölgyből sem, aki miután örömmel fogadott minket és vásárolt egy életmódról szóló könyvet, kifejtette, hogy fontos elhívatást érez a kuncsaftjai lelkigondozására. Éppen egy olyan hölggyel való beszélgetésre készült, akinek nemrégen halt meg a férje, ezért kérte, hogy 10 perccel hamarabb engedjük, hogy lélekben készülhessen rá. Pizzás és manikűrös volt tehát a legérdeklődőbb az aznapi munkánk során.

A harmadik tapasztalatom ezzel a témával kapcsolatban néhány napja történt. A biciklimen kellet egy kis munkához kérnem egy szerelő barátom segítségét. Mikor odamentem a munkására bízta, hogy javítsa meg nekem. Ez a fiú körülbelül korombeli volt. Külsőre nem sok minden árulkodott az Isten iránti érdeklődéséről: kopasz fej, halálfejes fülbevaló, tetoválás, metál zene a telefonjából a műhelyasztalon. Én azért nem zavartattam magam, kezdeményeztem a beszélgetést először csak a biciklikről. Egyszer csak azonban témát váltott: És akkor te pap leszel? – kérdezte. Kicsit zavarba jöttem, mert nálunk nem pont ezzel a kifejezéssel mondják azt, amire én készülök, de végül mondtam, hogy igen. És az jó? – folytatta…láttam, hogy tényleg érdekli valamennyire a téma, ezért részletesebb válaszokat adtam neki. Kiderült, hogy ő is hisz Istenben és nagyon tiszteli is, igyekszik kerülni minden fajta, akár nem szavakban, hanem tettekben megnyilvánuló tiszteletlenséget is Isten iránt, és ezt a gyakorlatot követi az imádságaiban is. Az elején láttam, hogy azért kicsit furcsállta, hogy ilyen fiatalon erre adom a fejem, hogy ez legyen a foglalkozásom, azért is kérdezte, hogy jó-e az hogy én „pap” leszek. A beszélgetés végén pedig azt mondta: Ez tényleg jó, most már érti, hogy jó, hogy én erre szánom magam.

Ezek után a tapasztalatok után elhatároztam, hogy senkiről nem fogok gondolni semmit, amíg nem ismerem, hanem inkább mindig azt igyekszem látni, hogy mivé válhat. Kérem Istentől, hogy segítsen az Ő szemével látni. Ugyanakkor hálát is adok neki, amiért részese lehettem annak a munkának, amit Ő csodálatosan végez ezekben az emberekben.