Az Úr az én pásztorom..

Apró, de számomra mégis fontos apró történésről szeretnék számot adni itt nektek.

Jelenleg egy nagy púp a hátamon az angol nyelvvizsga, azaz a szóbeli készülés. Több szempontból is időt igényelt. Egyrészt napomat kitölti a 8 óra munka plusz még valamennyi más elfoglaltság (mostantól rendszeresen napi 2 órában), emellé még napi x óra tanulás végképp nem kevés (eddig ez még nem valósult meg, de mostantól kötelező a sikeres felkészüléshez!). Másrészt, kissé groteszkebb időpusztító "mellékhatás", hogy a hallott szövegértéshez segítségként használtam a youtube-t, azonban ez az oldal elég hatékonyan kínált fel alternatívákat a tanulásra használt filmek mellé, mely alternatív filmek rendszerint sikeresen térítettek el az angolozásról más irányba, és további értékes órákat kötöttek le az életemből. Azt hiszem nagyon kulturáltan fogalmaztam meg, miről van szó :).

A youtube-al szembeni harcra 2-3 hete szántam el magam, ezzel feladva az egyik legszélesebb, angol nyelvű filmek beszerzési forrását. Igaz hogy egy komoly időrabló tevékenységtől megszabadulok, de elesek sok értékes, tanulásra alkalmas filmtől is. A probléma feloldására egyszerűen segítséget kértem Istenemtől. A válasz 3-4 napot váratott magára. 2 hete hétvégén Eleken voltam, ahol véletlen egy beszélgetés során 3dvd anyagot kaptam, angol könnyített olvasmányból vagy 50-100db-ot, 300 - 3000 szó közötti terjedelemben, és 100 - 200 szavankénti bontásban (tehát van 1000 szavas, van 1100 szavas, van 1300 szavas, ... stb.) És mindegyik olvasmányhoz megvan u.a. a hangoskönyv is. Hallgatom, olvasom, és nagyon jól fokozatosan lehet fejlődni, mert egyre erősebb és erősebb könyvek vannak. Továbbá még egy honlapcímet is kaptam, könnyített Ellen White olvasmányokkal.

Mit nekem youtube.... :D

Azóta egy újabb probléma lépett fel, tegnap hívtam Ádámot kétségbeesetten, hogy sok a munkám a munkahelyen, egyéb munka is bejött ami ráadásul igen fontos, és napi 2 órát elvisz az életemből, emellett még angolul is tanulni kellene. Mi lesz itt velem? Ezt is imatémává tettem. Ma főnököm felvetette, hogy úgy látja, fáradság miatt szétszórt vagyok (szerintem rosszul látja), és tudja hogy az angolra most ráfekszem, ha úgy alakul inkább dolgozzak kevesebbet, de az legyen tuti. Hát mondom, ennél jobbkor nem mondhatta volna.. .

Ráadásul, felvetette, hogy dolgozzak többet a műhelyben (végre!!), mert ott több gyakorlatot felszedek (szükség van rá..).

Igaza van! És agyilag sem leszek annyira fáradt mint így!

Azért egyik munkatársamat is megkérdeztem (aki reálisan tud véleményt alkotni), hogy Ő hogy értékeli a munkámat. Azt mondta, ennyi szakmai tapasztalattal, és ilyen körülmények között, teljesen normális a teljesítményem, és majd gyakorlattal ez nőni fog!

A munkámmal/teljesítményemmel kapcsolatban sem kell aggódnom, és kérhetem hogy had dolgozzak kevesebbet, hogy felkészülhessek a nyelvvizsgára!

Ezen két tapasztalat mellett az elmúlt napokban volt még pár hasonló élményem, amikor konkrét imakérésre elég hamar konkrét válasz érkezett. Így jutottam el Kris temetésére, amit nagyon nagy kár lett volna kihagyni, és így mertem/tudtam képviselni valamit nemrég egy szélesebb körű beszélgetésen, amiért szintén hálás vagyok Istennek!

Váratlan áldások a nehézségek mellett

Beleolvastam nemrégiben a Tapasztalatok részbe az oldalon, és szomorúan arra gondoltam, én vajon fogok-e tudni valaha ide írni. Amúgy is eléggé kívülről csöppentem bele a csapatba, és bár láthatóan a hétvégi összejövetel jóval továbbmutat, mint gondoltam volna, de ezt hiába fogtam fel, talán csak épphogy érzékelhetőbbé tette a távolságot. Most viszont volt egy olyan momentum, ami után eszembe jutott, az ezzel kapcsolatos történetet talán megoszthatom itt.
A neheze épp azt megelőzően indult egyébként, hogy elindultam Soltvadkertre – kaptam ugyanis a rendőrségtől egy határozatot, mely szerint baleset részese voltam, 8 hónapra elveszik a jogosítványomat, 80 000 Ft büntetés, és egy kötelező utánképzés, ami, ahogy hallottam, anyagilag, időben és egyébként is elég megkeserítő. Igyekeztem ezt félretenni a hétvégére, de igazából ezzel a tudattal nem volt könnyű, mint ahogy egyébként azóta is többnyire minden este eszembe jut. Az előzményéről annyit, próbálom amennyire lehet, röviden, hogy két és fél hónapja egy ismeretlen Passat nem volt hajlandó elengedni, kétszer két sávos úton szándékosan lassított előttem, irányjelzőre nem reagált, majd amikor próbáltam megelőzni, szándékosan elém vágott a másik sávba, a külső és belső sávban egyaránt, többszöri előzési kísérletre. Végül a belső sávban elég közel mentem hozzá, amikor viszont lemaradtam, egyszer csak bevágta a féket, és vészvillogó nélkül, sötétben, a belső sávban, telefonálva kiszállt az autóból. Ekkor én elmentem, örültem, hogy végre ott hagyhatom. Gyulán, a szüleimnél egy rendőr meghallgatott még aznap este, akinek én valahogy még túlságosan is magam ellen beszéltem, nem gondoltam semmit rejtegetni, nem tudtam semmilyen balesetről, és ő is azt mondta, hogy megbízhatok benne, segít, és ha bármi lenne, meghallgatnak majd később. Ehhez képest a hideg zuhany később jött, amikor kiderült, hogy utána egy másik autó még megállt mögötte, de egy harmadik már nem tudott, és beletolta a hátuljába. Az állítása szerint pedig én mentem neki, ő azért állt meg, és a határozatból az olvasható ki, hogy az én hibám kb. az egész, így súlyosbító körülményekkel rám nézve.
Lelkileg elég nehezen éltem meg, hogy jóhiszeműen az igazságra bíztam magamat, és amikor már kb. megnyugodtam volna, hogy nem lesz semmi baj, akkor egy ennyire irreális “fenyegetéssel” szembesülök. Hozzátartozik még, hogy amikor igazán mélyen voltam az eset miatt, magamon kívül kicsit még a lelkészemet és a bátyámat is hibáztattam, vádoltam – hiszen mint azóta kiderült, valószínűleg annyi elég lett volna, hogy valaki megmondja megmondja még aznap este, hogy ne hagyjam nyitva, hogy bármi történhetett az én autómmal, hiszen nem történt, és karcolás nyoma sincs az autómon (míg, mint azóta láttam fényképen, az övének a hátulja elég csúnyán összetört), de én sajnos nem ezt jelentettem ki kerek-perec. Az volt ugyanis, hogy az egész eszement történet megestekor felhívtam a helyi lelkészt, hogy ugye, amint hazaértem, tudok vele beszélni rendesen, mert nagyon fura történetbe csöppentem (és imádkozni is akartam, az illetőért is, gondolván, hogy komoly nehézségei lehetnek, ha ilyeneket provokál); később mégis az ígérete ellenére mégsem értem el, a bátyámmal pedig sajnos azért nem tudtam beszélni akkor, mert épp haragudott rám. (A helyzet pikantériája, hogy azért, mert kiálltam valami mellett, amit én is nehezen értettem meg, amikor Istennel ismerkedtem, de mások révén tudom, hogy Isten egészen biztosan azt kérné, hogy ne tagadjam meg őt ezzel, ő viszont személyes sértésnek vette, hogy ahelyett, hogy neki segítenék, valamiféle “hóbort” miatt megtagadok egy szívességet.)
Szóval, ahogy hazaértem Szegedre Vadkertről, folytatódott a herce-hurca, többek közt megkértem egy ügyvédet, hogy segítsen, közben jött biztosítós kárszakértő (mert persze ott is el lett indítva egy ügy, talán erről szólna az egész egyébként), én meg szépen emészthettem magam ezen a történeten, azon, hogy mit hozhat a jövő, és a bizalom kérdésén, gyakran meglehetősen húsbavágóan. Sajnos azt kell mondjam, mással együtt egyébként eléggé megviselt 1-2 hét; maga a “Világíts!” is egyfelől megerősített hosszú távon, másfelől meg konfliktust is hozott felszínre, pl. a szembesülés azzal, hogy itt a helyi gyülekezetben gyakorlatilag nincsen ifjúság. De visszakanyarodva a fő szálhoz, valahol azért éreztem, hogy ki kell tartanom, és megmakacsoltam magamat, hogy legalább önállóan, úgy értem, nem emberben bízva, hanem Istennel, és Istenre bízva a dolgot kell tovább mennem. És talán még meg is erősít majd a hitben.
Voltak napok, amikor egész szépen jöttek is apró áldások, megerősítések, hogy nem hiába, és igazából ezek közül a számomra legerőteljesebbet szeretném megosztani.
Több kis dolog kapcsán időnként foglalkoztunk az ügy részleteivel, vagy próbáltunk pl. régi fényképeket előkeresni az autóról, de mivel én amúgy sem vagyok egy harcos típus, és az egész helyzet frusztrált, nem is nagyon beszéltem róla másoknak, és amikor pl. a családom ismétlődően szóba hozta, legszívesebben továbbugrottam volna. A bátyám Svájcban él, vasárnap este hívott Skype-on, és érdeklődött a friss papírokról az ügyvédtől (amiket kikért a rendőrségtől – egyébként ott is vannak furcsaságok bőven; azóta pedig ott tartunk, hogy a hódmezővásárhelyi bíróságra továbbküldték, és várjuk, hogy reméljük meghallgatnak végre), és én ismét nem túl lelkesen bonyolódtam bele egyre jobban. Közel egy óra biztosan eltelt vele késő este, de mondtam neki, hogy most már tényleg hagyjuk, mindketten fáradtak is vagyunk, késő van, másnap dolgozunk, és amúgy sincs sok lelki erőm hozzá, ehhez a nyomasztó témához. Amikor letettük, elmentem mosogatni, és közben esett le: mennyire a gondviselés dolgozott, dolgozik benne is, és hogy Isten meghallgatta az imámat is, és hogy ezen keresztül is tud megerősíteni. Gabi egyáltalán nem hívő, és én azon kapom magamat, hogy feltétel nélkül segít, visszatérően ebben az ügyben, megbízik az igazamban, meg nem érdemelten kiáll mellettem, és egyúttal önti belém a lelket meg kitartást, ami nélkül valamelyest fel is adtam volna talán, és fel se figyelnék észérvekre, részletekre. Mindezt azok után, hogy amikor miatta mentem Gyulára (az ominózus esetkor), előtte egyértelműen kijelentette, hogy akkor ő se segít nekem többet, pláne nem autóügyekben (tőle vettem ugyanis a Suzukit, és szoktam mindenféle tanácsot kérni).
Teljesen elérzékenyültem akkor egyébként, és első dolgom volt, hogy megköszönjem.
Továbbra sem tudom, mi lesz az ügynek a kimenetele, bosszúság lehet belőle rendesen, és akár 2 évig is elhúzódhat majd. Azt viszont tudom, hogy erre hosszan emlékezni fogok, különösképpen beleértve ezt az ajándékot.
És remélem, arra is, hogy folyamatosan olyanokkal találkozok, hogy a nehézségek mellett kitartóan Istenhez fordulva erősödhet meg az ember a hitben.

"És nem tanítja többé senki az ő felebarátját, és senki az ő atyjafiát, mondván: Ismerjétek meg az Urat, mert ők mindnyájan megismernek engem, kicsinytől fogva nagyig, azt mondja az Úr, mert megbocsátom az ő bűneiket, és vétkeikről többé meg nem emlékezem.”
Jer 31,34

Utolsó út a Zengő lábánál..

Egy szomorú fejezet záródott le a mai napon.
Ma került sor barátunk, Takács Kristóf temetésére, melyen képviselhettem a csapatot. Ádámmal megbeszéltük, hogy köttetünk egy koszorút 6 virággal, annak a 6(+2) embernek a jelképében, akik a gyertyafényből még látták őt márciusban.
Hosszúhetény gyönyörű falu, talán a világ egyik legszebb ékszerdoboza. A hely, ahol élt családjával. Páran találkoztunk itt vele, a környéken esett meg Ádámmal, Krissel, és velem egy nagyon emlékezetes, éjszakai bringatúra, és voltak más élmények is, amik már ide kötöttek. Azonban most ezek a fenséges vonulatok annál szomorúbban voltak.
A temetés délelőtt 10-kor kezdődött, a Zengő lábánál lévő kis temetőben. A gyönyörű hegyoldal, szikrázó napsütés, a fekete ruhás, csendes tömeg, a gyászoló család különleges egyvelege kifejezte azt a méltóságteljes, de szomorú tényt, hogy egy barátunk már nincs.
A koszorút átadtam, majd nem sokkal később elkezdődött a szertartás. A prédikátor reményteli bizakodását fejezte ki azzal kapcsolatban, hogy a jelenlegi csupán átmeneti állapot, és viszont látjuk Őt. Témáját ezzel az egy mondattal tudnám leginkább kifejezni.
A temetés megtörténte után köszöntöttük a gyászoló családot. Kifejezték hogy sokat jelentett nekik hogy ott voltunk, el tudtunk menni. Nagyon értékes emberekként ismertem meg Őket, és van az életben olyan, amiben szeretném a példájukat követni. Most komoly terhet kaptak, azonban ahogy látom, emelt fővel viselték. Hálás vagyok Istennek, hogy adott lehetőséget elmennem (bár sokáig borotvaélen táncolt ez a bizonyos lehetőség..), képviselhettem a csapatot, és kifejezhettem ezzel is, hogy együtt érzünk/együtt érzek velük!
A halotti tor nyitott volt mindenki számára. Sok ismerős, sok ember. Azonban volt egy érdekes része. Egy diavetítéssel kezdődött, Kris életét mutatta be 15 percben, róla készült képekben.
Tuti képek, apja keze munkáját dicsérik. Egy kisbabával indult, aki hamarosan már kezdte saját arcát felvenni, majd egy mosolygós szemű, szeretni való kis zsivány teremtéssé cseperedett. Ahogy nőttön nőtt, voltak különböző arcai, vidámak, elgondolkodók, néhol szomorúak. Jött a bringás korszak, majd egy kép kopaszon a kórházban, rákos betegen amint épp gitározik. Utána érettségi kép, egyetemi időszak. Egyik képen nem volt rajta, csak a bringája, felmálházva, nekitámasztva az én felmálházott drótszamaramnak. Nekem sokat jelentett, hogy betették a válogatásba!
Egyetem befejezése, még pár emlékkép, majd a nyitva hagyott Bibliája, rajta egy cetlivel, tört dió egy tuskón, és az otthagyott kalapács, megint más eszközök, amik le lettek téve, és várják, hogy gazdájuk mikor érkezik vissza. Többé már nem fog....

Búcsúzunk közös barátunktól, és Istenhez esedezünk, hogy Ő őrizze családját, hozzátartozóit, és Ő őrizzen meg minket is, hogy együtt találkozhassunk, és örülhessünk majd, ahol már nem lesz könny, gyász, és szomorúság.

Ifi Soltvadkert

Két érdekes történés van/volt a helyszínnel kapcsolatban. Emlékeztek, eleinte szó volt helyszínként a Bugac pusztáról. Vasárnap délelőtt azonban foci közben láttam elég fura fellegeket, amik gyanúsan nem felhőnek, hanem füstfelhőnek tűntek. Később, estefelé amikor elkezdtem autóval menni, láttam hogy valóban, Bócsa irányában valami nagyon durva tűz ég (még akkor is). Ez volt az: http://www.greenfo.hu/hirek/2012/04/29/leegett-a-bugaci-osborokas
Ha nem is lettünk volna Bugac pusztán életveszélyben, könnyen lehet hogy hatósági kitelepítés miatt meg kellett volna szakítani a vasárnapi együttlétet/számunkra fontos utakat lezártak volna/stb.
Továbbá ma (1 nappal később, hétfőn) is kint voltam a tón, hát mit ne mondjak, rengeteg ember volt, és biz zengett az egész tó valami zenétől (pedig igazi mulatság csak holnap lesz).

Térben és időben igencsak sikerült kikerülni a veszélyforrásokat/zavaró körülményeket. A kérdés csak az, hogy ki kerülte el, mi vagy valaki más? ;)

„Tanácsoddal igazgatsz engem.”

„De én mindenkor veled vagyok,

te fogod az én jobb kezemet.

Tanácsoddal igazgatsz engem.”

(Zsolt. 73:23-24/b)

       Tegnap a herceghalmi busz szokásához híven megint késett.

Egyre inkább az az érzésem, hogy nem a vak véletlen műve mindez. Arra jutottam, hogy bizonyos esetekben kifejezetten jobban járok ilyenkor, és a végeredményt tekintve így vagy úgy, de mindig megtérül a késés.

 

   Vegyük például a tegnapi esetet. Ha nem késik a busz, akkor biztos, hogy a Kecskemétre tartó járat hátsó részében keresek ülőhelyet. De így öt perccel indulás előtt örültem, hogy közvetlen az első ajtó mögött találtam egy üres széket.

A hatvanas hölgy, kérdésemre mosolyogva válaszolt. Felajánlotta, hogy a táskámat nyugodtan toljam be a lába elé. Alig hittem a fülemnek. Ezután, megkérdezte, hogy nem szeretném-e felakasztani a kabátomat.

Az elmúlt évek tapasztalata szerint a buszon utazó emberek először is védeni szokták a mellettük ülő táskájuk helyét, majd össze-vissza mocorognak a melléjük ülő idegen miatt, de egy biztos, általában nem szoktak ilyen kedvesek lenni.   

Nem beszélgettünk az úton. De mégis megismerkedtem vele. Körbetelefonálta az egész családját, ismerősi körét. Akkor még nem sejtettem, hogy ez az egy óra hallgatás útkészítője lesz az utolsó tíz percünknek.

   Nagyon boldog volt. Telefonbeszélgetései során kiderült, hogy azért utazott Pestre, hogy elintézzen valamilyen fontos papírügyet. Amikor elkészült a lap kitöltésével, az ügyintéző azt mondta, hogy sajnos neki már lejárt a munkaideje.

Nem szeretett volna még egyszer felutazni. Szerencséjére az adminisztrátor kolléganője túlórázott, és készségesen elintézte az ügyeit. A nő annyira örült, hogy végül jól zárul az eset, hogy egy kétezrest szeretett volna valahogy feltűnés nélkül odaadni a dolgozónak. Ő azonban visszautasította.

  Érdekes volt hallgatni. Az Úr áldásáról, Istenről beszélt minden telefonhívásakor. Egyrészről boldogság járt át, másrészről éreztem, hogy tennem kéne valamit, de nem tudtam, hogy mikor, hogyan ’léphetnék felé’.

Ott ült mellettem egy nyitott ember. Nem akartam mereven, erőltetett kommentárokkal beszélgetést kezdeményezni. Vártam. Vártam, de ő csak telefonált. – „Bárcsak ő szólna hozzám”- gondoltam.

Kecskemét határánál egyszer csak felém fordult. Csak annyit kérdezett, hogy Kecskeméten szálok-e le. Mondtam, hogy igen, és visszakérdeztem, hogy ő is addig utazik-e. Nemmel válaszolt. Aztán csak úgy elkezdett beszélni arról, hogy mennyivel jobb ilyen szép buszon utazni, mint más tömegközlekedési eszközökön. Beszélt a villamoson tapasztalt félelmet keltő furcsa, mára az élet természetes részévé vált abnormális tömegről. Elmesélte a gazdagsággal és a szegénységgel való találkozásának tapasztalatait. Én meg átgondolva, hogy mikor szólaljak meg, s hogy egyáltalán mit is mondjak, fürkésztem az arcán kirajzolódó gesztusokat, és csüngtem szavain. Végül az egyenlőség kérdéskörénél lyukadtunk ki.

Már az utolsó állomás előtti közlekedési lámpák zöldjén haladtunk át. És néhány perc múlva ’zöld utat’ kaptam én is.

   Ahogy egyre közeledtem a leszálláshoz, és csak beszélgettünk, beszélgettünk, azon töprengtem, hogy mit adhatnék ennek a nőnek. Mi lenne az, amit a beszélgetésen kívül hátrahagyhatnék? A táskám csak egy „Isten beszédét”, léböjt táboros prospektust és egy a Soláról szóló – jelentkezési lappal ellátott - tájékoztatót rejtegetett. Csak a Főiskolás papír jöhetett szóba.

Próbáltam feltűnés nélkül matatni a táskámban. Mint, aki magának vesz elő egy lapot a leszállás előtti utolsó másodpercekben. Fogalmam sem volt, hogy hogyan adhatnám oda úgy, hogy valóban kellemes meglepetésként fogadja. Kértem Isten, hogy ha Ő is az átadás mellett van, teremtse meg az ideális helyzetet.

   A busz megállt, én meg felálltam, és magamra vettem a táskáimat. Már indultam is volna, amikor a nő így szólt hozzám: „Minden nap haza szoktál utazni?” – „Nem.” - válaszoltam. Ekkor esett le, hogy itt a válasz a kérésemre. Itt az utolsó pillanat. Megkaptam a helyzetet teremtő kérdést, és így a nem járok haza minden nap válasz mellé odatehettem, hogy mert itt és itt tanulok, és esetleg szívesen adok róla egy tájékoztatót, ha elfogadja, mivel úgy vettem ki, hogy ő is keresztény gondolkozású ember.

Nagyon örült. Széles mosollyal nézett rám. Azt mondta, hogy legutóbbi utazásakor is egy hívő lány mellett ült, és nagyon jó élmény volt számára. Hát, így váltunk el.

Levergődtem a buszról, előbányásztam a csomagtartóból a bőröndömet, és valami különös békességgel, jóérzéssel indultam el hazafelé, hogy Isten szeretetével és gondoskodásával van teli a föld.

   A hétvégén hallgattunk meg közösen egy a szolgálatról szóló előadást. Az előadó úgy fogalmazott, azzal a képpel élt, hogy sokszor hajlamosak vagyunk akkor nyomni a gázt, amikor piros van. Erőltetünk dolgokat. Olyankor akarunk jót tenni, amikor Isten még nem mondja, hogy „most ”.

Vagy van, amikor sárga jelzés van, és tartva attól, hogy nemsokára pirosra vált a lámpa, inkább már nem sietünk megragadni az előrejutási lehetőséget.

Azt hiszem, hogy nehéz megtalálni, - emberileg lehetetlen – hogy mikor van ott a „na most még”, vagy máskor a „már ne” pillanat. Mikor hátráltató, a másik szabadságán átgázoló gépjármű a próbálkozásunk, és mikor szabályosan közlekedő eszköz, hírvivő.

   Érdekes, különös volt érezni az egy órás pirost, a sárgáról zöldre váltó helyzetlámpát, a késztetést, hogy „most adj neki gázt”, és addig, amíg nem lesz újra korlátozott a helyzet, ebben a pillanatban, „most” add a kezébe a tájékoztatót.

 

IC első osztályon

Tegnap estefelé történt ez, amit most meg szeretnék osztani Veletek.
Utazunk hazafelé Soltszentimréről... Minden rendben történik. Aztán az egyik megállónál többet vár a vonat, mint kéne. Aztán csak vár és vár... Egy idő után már majdnem 50 perc késést halmoz fel. Éppen mondom, hogy 50 perc lenne az átszállásra Budapesten (ami azért nem kis idő), hogy elérjem a csatlakozásom. És kb ekkor elindul a vonat. De most már kérdéses, hogy elérem-e. Közben feltűnik, hogy nem is volt kalauz még, akitől jegyet vehettünk volna, ugyanis a felszálló helyen nem volt jegypénztár.
Ahogy nézegetem a menetrendet, a következő vonat, amivel még értelmes időben hazaérek, egy IC. Gondolatban azt célzom meg, ha nem érem el, amit el szeretnék érni. Valamikor azért felbukkan a kalauz, de nem áll meg nálunk, hogy kérné a jegyeket. Eltelik egy idő ezután, amikor újra megjelenik, de akkor sem áll meg, csak elmegy. Hát, így utazunk. Lassan megérkezünk Budapestre. Meg is állapítottuk, hogy most ingyen utaztunk. :)
Marad 2 percem az átszállásra, de jegyem még nincs. Gyorsan elbúcsúzunk, és megkísérlem, amire már nincs szinte esély. Oda megyek a táblához, hogy lássam az induló vonatokat. Még éppen látom a kiíráson a vonatom, de pár másodperc múlva el is tűnik a tábláról, és persze már indulási ideje is van, meg jegyem még nincs, ami előre láthatólag legalább 5-10 perc plusz idő. Hát, akkor erről lemondtam, megyek a jegypénztárhoz.
Akik előttem voltak a sorban, ők is arra az IC-re kértek jegyet, de már náluk is azt mondta a jegyeladó, hogy másodosztályra már nincs jegy, csak az első osztályra. Magamban el is gondolkodok, hogy: hú, mennyibe fog akkor ez így kerülni, ha csak első osztályra van, és ráadásul Intercity... De mivel az előző vonat út ajándék volt a MÁV-tól, így nem nyugtalankodtam. :)
Rám kerül a sor, kérem a jegyet... közben próbálok egyezkedni, hogy mondjuk helyjegyet nem kérnék, és majd a folyosón utaznék, vagy ilyesmi, de azt mondták, nincs ilyenre mód, sajnálják. Hát, nem baj. Megvettem a jegyet, és el is indultam a vonathoz, hogy felszálljak.
Amikor felszálltam, és elhelyezkedtem, elgondolkodtam. Két részről volt számomra ez tapasztalat.
Egyik részről: Milyen jó humorérzéke van Istennek! :)
Késik a vonat, ezért lekésem a csatlakozást; csak az IC marad, amivel értelmes időben hazaérek még, és már csak az első osztályon van hely, így drágább is, még azon kívül is, hogy IC. Viszont, ez az IC szinte pont olyan időben ér be Győrbe, mint az előbb lekésett gyorsvonat; az előző vonat út ingyen volt, ezért összességében az egész út még olcsóbb is 640 Ft-tal; és első osztályon mehetek haza Intercityn. Egyáltalán nem jártam rosszabbul, sőt, jobban! Kb ugyan akkor érek haza, még így is olcsóbban utazok, és még kényelmesebben is.
Más részről: Ha az előző vonaton kellett volna jegyet fizetni, akkor úgy viszont drágább lett volna az út; de mivel nem kellett, Isten így megmentett az emiatt való bosszankodástól :)
Isten olyan figyelmes tud lenni! És közben jó humorérzéke is van.

Nálánál erősebb fegyveres

"Mikor az erős fegyveres őrzi az ő palotáját, amije van, békességben van;
De mikor a nálánál erősebb reá jövén legyőzi őt, minden fegyverét elveszi, melyhez bízott, és a mit tőle zsákmányol, elosztja." (Lukács 11,21-22)

Előző szombaton előtérbe került ez az Ige, és utána tovább gondolkoztam ezen és az elhangzottakon. Nagyon megmaradt bennem az, hogy valójában szolgaságban vagyunk, és a bűn kényszerít minket, hogy azt kövessük. Az emberi természetünknek is ez az út tetszik jobban, ezt könnyebb követni. De van egy ennél erősebb fegyveres: Isten! Arra jöttem rá, hogy az emberi természet olyan, hogy sokkal könnyebb ellenkeznie valami ellen, mint kitartania valami mellett. Ha nem úgy gondolok a kísértésekre, hogy jó lenne, de nem szabad, mert akkor eltávolodok Istentől; hanem úgy, hogy ezek kényszeríteni próbálnak engem, és uralkodni akarnak rajtam, mert én igazából mást szeretnék, de a vágyaim kényszerítenek, hogy azok szerint cselekedjek, akkor könnyebb legyőzni ezeket, mert könnyebb tiltakozni, és azt mondani magamban, hogy azért sem hagyom magam, hogy uralkodjanak felettem!
Az előző szombaton elhangzott olyan, hogy amikor a "nálánál erősebb fegyveres" legyőzi az "erős fegyverest", akkor amit zsákmányol, elosztja. Tehát az erős fegyveres fegyvereit elveszi, és a palotának adja. A palota pedig az embert jelképezi. Az "erős fegyveres" fegyverei a mieink lehetnek, és a saját fegyvereivel küzdhetünk ellene. Könnyebb ellenkeznem valami ellen, mint kitartanom valami mellett. Az "erős fegyveres" uralkodni akar felettem, de a "nálánál erősebb fegyveres" nem uralkodni, hanem felszabadítani szeretne engem.
Én akkor érzem igazán, hogy szolgaság és uralkodás alatt vagyok, amikor szeretnék máshogy cselekedni, szeretném mindig a jót cselekedni, de képtelen vagyok rá - legalábbis magamtól! Ha könnyebb lázadni és tiltakozni, akkor Isten segítségével akár tehetem ezt a felettem uralkodni akaró rossz ellen is.

Soha ne add fel!

Éppen mostanában rakta fel István a blogra "A boldogság nyomában" c. filmajánlót. A mai napon megnéztem ezt a filmet, és elgondolkoztam rajta. Nagyon tetszett, ahogy a filmben az ember minden körülmény ellenére küzd, és soha nem adja fel.

Soha ne add fel! Ez a mondat egy időszakomban a mottómmá vált. Arra emlékszek, hogy még régen, egy szombat délelőtti ifjúsági alkalmon mesélt valaki egy hadvezérről, akinek a szónoklata összesen annyi volt, hogy "Never give up!", és ezt elmondta 7-szer egymás után. Ez akkor nagyon megmaradt bennem, megjegyeztem, és gyakran eszembe jutott utána.
Volt régebben egy nehezebb időszakom, amikor sokat segített a "soha ne add fel". Akkoriban a nehézségek között azt tapasztaltam, hogy ha kivárjuk az időt, akkor mindig úgy alakul, hogy jobb helyzetek is lesznek. Egy olyan "életelvet" alakítottam ki magamnak akkor, hogy: "lesz még jobb is". Arra gondoltam, hogy semmit sem tudok tenni azért, hogy ne legyen jobb. Mindenképpen be fog következni a jobb is. Ez sokat segített hordozni a nehézségeket. És valóban így is volt, azok a nehézségek idővel elmúltak.

A napokban történt a soha fel nem adással kapcsolatban egy tapasztalatom, amit most meg szeretnék osztani veletek. A konyhai mosogató csaptelepet cseréltem ki. Egy ideig még azt gondoltam, talán elég lesz a tömítést is cserélni benne (szivárgott belőle a víz), de nem akart szétjönni, mert régi volt, eléggé elhasználódott már. (Miután kiszedtem, az után sem sikerült szétszednem, így hát valóban megérett már a cserére.) Tehát megvettem a szükséges dolgokat, és neki álltam. De nem ment olyan egyszerűen, mint ahogy szerettem volna.

Ez még egy régebbi fajta csaptelep volt, egy nagy méretű villáskulcs kellett volna, hogy alul a mosogató alá bebújva lecsavarjam azt a 6 szögletű csavart, ami a csaptelepet rögzítette. (Ez a csavar műanyagból volt, ami később nagyon jól jött.) Kicsi volt a hely, nem volt olyan szerszámom, amivel hozzá tudtam volna férni. Megpróbáltam úgy, hogy egy szerszám lapos végét odaraktam a csavarhoz, amivel így pont hozzá tudtam szorítani a mosogató alatt egy faléchez a csavart, és magát a csapot kezdtem el tekergetni, és így lazítottam rajta egy kicsit. Ez után már ment kézzel is... egy darabig. De mivel az alja vízköves volt, nem ment tovább. Megakadtam. Nem sikerült tovább csavarnom. Töprengtem, hogy mit kéne tenni. Hoztam a fúrómat, és elkezdtem megfúrogatni a műanyag csavart, hátha sikerül valamit tennem vele. De nem bizonyult túl hatékonynak. Gondolkodtam. Az jutott már eszembe, hogy neki állok flex-el és egyszerűen levágom a csaptelepet. De ez mégiscsak kicsit brutális megoldásnak tűnt, így inkább a legvégső esetre hagytam meg ezt a gondolatot.
Az jutott eszembe, hogy a csavar műanyagból van, szét kéne égetni. De hogyan? Eszembe jutott, hogy van forrasztó pákám. Megpróbálom azzal szétolvasztani. Két oldalt a csavar részig átolvasztottam, és ezután könnyen két darabban le tudtam szedni a műanyag csavart. Végre, sikerült! Kiszedtem a régi csapot.

A további művelet egyszerűnek tűnt. Már csináltam egyszer ilyet, rutinból megy - gondoltam. Igen ám, de ahogy akarom berakni a helyére az új csapot, nem fér be... Úgy akartam belerakni, hogy a bekötő csövek bele vannak csavarva a csaptelepbe, és a két csavar is, ami tartja majd, az is benne van, és a végén már csak az alsó részt kell rácsavarozni, ami rögzíti majd. De néhány mm miatt nem fért így bele a mosogatóban lévő lyukba. Megpróbáltam csavarok nélkül is, de utólag a mosogató alá bebújva azon a szűk helyen nem nagyon sikerült becsavaroznom a csavarokat. Hát, mit csináljak? Még ehhez az is hozzá tartozik, hogy a bekötő csövek csavaros része is kicsit széles volt, fogóval kicsit összébb kellett nyomni, hogy legalább az beférjen.

A mosogató fémből van. Hát, elővettem a fúrót, gondoltam, a két csavar részénél a mosogatón a lyukat kicsit kitágítom. Neki is álltam. Jó néhányszor kellett rajta próbálkoznom, mire olyan lett, hogy be tudtam rakni, közben az egyik csövet sikerült kicsit megfúrnom, de szerencsére csak a felületén a védő fémszövet részt, így nem lett baja. Tehát egy idő után belement. Hurrá! Sikerült!

Utána már egyszerű volt. Nagyjából. Még kicsit azzal is kellett küzdeni, hogy a tartó lemez, amit az aljára rá kell csavarozni, ami tartja a csaptelepet, egy faléc miatt nem fért oda. Csak úgy sikerült, hogy megemeltem a csapot, odatettem a rögzítő lemezt, aztán a csapot meg a helyére raktam. Ez után becsavartam a csavarokat, aztán a bekötő csöveket bekötöttem a helyükre, kifolyattam kicsit a vizet, hogy kitisztuljon a rozsdától, és kész lett az új csap!

Megállapítottam, hogy ez nem volt valami egyszerű művelet! Az egészhez hozzá tartozik még, hogy Anyám is segített. Miközben a mosogató alá be voltam bújva és alul csináltam a dolgokat, addig fent segédkezett. Nélküle jóval nehezebben ment volna.

Utána azon gondolkodtam, hogy az élet is időnként ehhez hasonló. Bonyolult, kilátástalannak tűnik, előttünk van egy feladat, amit fogalmunk sincs, hogyan oldjunk meg... csak amikor éppen előttünk van, jön egy apró gondolat, amivel sikerül előrébb haladni, aztán megint akadály, megint egy kis gondolat, kis előre haladás... néha persze kicsit pihenni is kell, hogy kieresszük a "gőzt", kicsit lecsillapodjunk, aztán folytatni... De végül, sikerül. Ha Isten is úgy akarja, és soha nem adjuk fel, akkor végül sikerül!

Kételkedés vagy bizalom?

Gondolkoztam a talentumok példázatán, és szerintem az 1 talentummal rendelkező szolga esete nagyban vonatkozik laodiceára. Az 1 talentummal rendelkezőnek azt mondta a szolga Ura, hogy el kellett volna helyeznie a pénzváltóknál. Tehát, ha tapasztalat hiányos vagyok, és nem megy a munkálkodás úgy, ahogy kéne, akkor segítsem azokat, akiknek megy.
Épp a napokban adódott egy ilyen lehetőség, és pont eszembe jutott ez a felismerés. Szóba is álltam a gondolattal, de egyből jött egy csomó más gondolat:
- elsőre nem úgy ment, mint ahogy elképzeltem, lehet, hogy Isten nem szeretné, hogy így cselekedjek;
- hogyan is tudnám támogatni a dolgot, hiszen nincs is olyanom, amivel ezt tenni tudnám;
- nem biztos, hogy ez az én feladatom;
- nekem is szükségem van arra, amit esetleg adni tudnék.
Így elnapoltam magamban a kérdést. Aztán rájöttem arra, hogy nem vehetem le a tekintetem Jézusról, és megint jött a gondolat, hogy ez egy lehetőség arra, hogy megerősítse az előbbi felismerésem. Ezért félretettem a kételkedő gondolatokat, és elővettem a B tervet, és arra gondoltam, hogy ha felismertem valamit az Igéből, akkor azt tennem kell. Ez után teljesen simán ment minden.
Most reggel pedig ezt olvastam, mintha pont arról szólna, ami az előbbiekben történt: "Sokan megkérdőjelezik a Biblia hitelességét a saját hitetlenségük védelmében, amikor a nyilvánvaló tények vagy az »így szól az Úr« megfeddik őket. Kételyeik erősítésével egyfajta mentséget keresnek. Félelmetes, hogy a hitetlenség, amely kezdetben kicsiny és gyenge, folyvást nő, és a töprengés sötét éjszakái alatt gránit keménységűvé válik, míg végül olyan erődítmény épül belőle, amely fogva tartja gazdáját. ... Ilyen esetben az ember nem hallgat az értelmére, vakká válik a tényekkel szemben, és megkeményedik a bizonyítékok hatására." (Thomas A. Davis: Te is járhatsz a vízen, 32-33. oldal)
Tehát, ha kételkedek, olyan bizonyítékokat gyűjtök, hogy valóban nem megy, és végül ez lelki vakságot eredményez. Nem ez a vakság van Jelenések 3. fejezet 17. versében is?

„Szemeimmel tanácsollak téged”

Arra jöttem rá, hogy van olyan, hogy valamiről azt gondolom, hogy jó nekem. De közben ott van valami, ami azt mondja, hogy nem az lenne a helyes. De nem értem, miért lenne máshogy, mint ahogy gondolom. Aztán utólag arra jövök rá, hogy mégse úgy volt, ahogy gondoltam, és mégse volt annyira jó nekem, mint amire számítottam, és ráadásul valamit el is veszítettem ezáltal. Arra jövök rá, hogy: becsaptak! És arra jövök rá, hogy Isten törvényei valóban az én javamat szolgálják!
Az Édenben ott volt a jó és gonosz tudásának fája. Ezek szerint Ádám és Éva nem tudták, mi a jó és mi a gonosz? Én azt érzem, hogy én magam sokszor nem tudom, mi a jó és mi a gonosz. Tapasztalatlan vagyok és szűk látókörű ahhoz, hogy fel tudjam mérni. Azt gondolom, hogy sok esetben egyszerűen képtelenség emberileg felmérni a következményeket.
A döntéseimben nagy szerepet játszik az is, hogy hallgatok arra, aki súg nekem. Ebben az a problémás, hogy az egyik fél erőszakos – de persze úgy, hogy hazugságaival leplezi magát és jónak tünteti fel. Na, ez aztán a káosz! De ezért jött el Jézus! Ő magára vette a bűneimet, és meghalt értem. Mindent odaadott azért, hogy megmentsen. Ha ennyire drága áldozatot hozott értem, akkor bizonyára szeret engem, és számíthatok Rá! És ha már meghozta az áldozatot, bizonyára volt értelme, és nem hiábavaló volt.
Sátán nem hozott értem semmi áldozatot! És akkor neki higgyek? Az a baj, hogy bizonyos esetekben én magam is inkább arrafelé hajlok, amit a gonosz súg, és időnként jobban hiszek neki. De ahogy tapasztalom a tetteim következményét, arra jövök rá, hogy folyton becsap engem. Én nem akarok direktbe rosszat. Aki direkt rosszat akar, az lehet, hogy jó vezetőre talál a gonosz társaságában, de én nem jutok általa előrébb.
Rájöttem, hogy sok esetben emberileg nem tudom, hogy mi a helyes. Ezért szükségem van vezetőre. Én magam olyan vagyok, mint egy háborgó tenger. És ebben nem vagyok boldog. Meglátom Jézust, és látom, hogy Ő nem hánykolódik a háborgó tengeren, hanem jár azon. Kérem Őt, hogy ha akarja, parancsolja, hogy Hozzá mehessek a vizeken. Ő azt mondja: jöjj! Gyakran volt már így, de amikor a vízen járok, általában elbízom magam, hogy: „megy ez nekem”, és másfelé kezdek el figyelni; vagy mivel kimerészkedtem a hullámokra, a viharos tengerre, tehát a saját magam természetére, gyakran megrémiszt a körülmény, és már nem látom Jézust. Ilyenkor vezető nélkül maradok. Illetve van vezető, de nem Jézus, hanem az a másik, az a hitető. Mivel emberileg szűk látókörű vagyok, ezért ha a vezetés tekintetében magamra hallgatok, az pontosan olyan, mint az a köztudott „vak vezet világtalant” szófordulat. Na, hát akkor ilyenkor mi van? Hát, természetesen süllyedek, mint a Titanic.
Én magam túl kevés vagyok ahhoz, hogy átlássam a következményeket. Én egy 3 dimenzióban gondolkodni tudó lény vagyok, a jelenben élek, és az idő vonatkozásában csak kis bepillantásnyi képességem van. De igazából 3-nál több dimenzióban létezek, mert ott van az idő is. És a jó döntések meghozásához ehhez is érteni kéne. De ehhez nem értek. Ezért szükségem van vezetőre, aki ért ehhez is. Két vezető közül választhatok: Isten vagy Sátán. El kell döntenem, hogy milyen irányba szeretnék haladni, és e szerint kell vezetőt választanom!
Az ember egy idő után megtapasztalja, hogy Sátán merre vezet, hogy ő egyszerűen csak egy hitető, folyton becsap, és hazudik. Az a baj, hogy ezt nagyon magas szinten csinálja. Úgy csap be, hogy észre se veszem, és azt hiszem, hogy Isten „játszik” velem. Magamra nem hagyatkozhatok, mert nincs hozzá képességem, hogy vezetni tudjam magam, mert ember vagyok, és az embernek ez nincs a birtokában.
Egy csónakban vagyok egy háborgó, viharos tengeren. Ha ott maradok, egy idő után elveszek a viharban. Emberi ésszel a hullámokra nem lépek ki. Ha „hideg” vagyok, és a csónakban maradok, idővel még talán Jézus megmenthet, ha engedem. Ha „forró” vagyok, és elindulok Hozzá a vízen, akkor amíg Őt figyelem, közeledek Hozzá. De ha „langyos” vagyok, akkor nem nézem Őt kitartóan, nem figyelek Rá mindig, ezért el is kezdek süllyedni, és már-már majdnem megfulladok.
Én azt gondolom, hogy a „langyos állapot” pont megfelel a „Titanic állapotnak”. De hát ez az állapot egy süllyedő hajó! Talán ezért írja azt a Biblia, hogy bárcsak hideg volnál, vagy forró! A forró a legjobb, ha hideg vagyok, akkor később még talán segíthet rajtam, de ha langyos vagyok, akkor a viharos tengerben találom magam, aki az életéért küzd, és fuldoklik.
Arra jöttem rá, hogy ezen a helyzeten nem segít semmi emberi. Vezetőre van szükségem. Ha a hitetőt választom, már sejthetem, hogy nem jó felé fog vezetni. (Ha valaki igazán önző akar lenni, válassza inkább Istent – jobban jár!) És ha váltogatom a vezetőmet, szintén nem jutok sehova sem. Egy dolog segíthet csak: ha folyamatosan Jézusra tekintek! Ha már követni akarom Jézust, akkor egy módja marad csak: folyamatosan Őt nézni, hiszen Ő a vezetőm!
Persze ezzel nem mondok semmi újat, hiszen ezt eddig is tudtuk. Kérdezem: valóban tudtuk? Inkább úgy teszem fel a kérdést: tudomásunk volt erről, vagy ismertük ezt? A kettő nem ugyan az! Más dolog tudni valamit, és más ismerni azt. Nem elég, ha tudod! Ismerd fel, hogy folyamatosan Jézusra kell tekintened!
Arra jöttem rá, hogy látnom kell Jézust folyamatosan. Addig nem nyugodhatok, amíg nem látom Őt! Csak akkor vagyok biztonságban, ha lelki szemeimmel Őt látom. Nincs más út, más lehetőség, más recept. Nincs program, amit ha cselekszek, akkor jóvá leszek. Egy dolog van csak, ami megoldáshoz vetethet: lelki szemeimmel folyamatosan Jézust kell látnom! Addig nem nyugodhatok, amíg nem látom Őt!
Erre vezetett rá Isten, ezt mondom neked, de mondom magamnak is! Máshogy nem tudsz a vízen, vagyis a saját természeteden járni. Egyszerűen azért, mert nincs hozzá képességed. Csak Isten vezetésével járhatsz a vízen. És csak akkor, ha folyamatosan Őt nézzed. Azért, mert szemeivel tanácsol téged!
„Bölccsé teszlek és megtanítlak téged az útra, a melyen járj; szemeimmel tanácsollak téged.” (Zsoltárok 32:8)