Lehet, hogy kicsit furcsa ez a cím, és nem is tudjátok, hogyan kell kiejteni
(valahogy így lesz: Dɪlən), de nem tudok jobbat adni, mert így hívják. Így
hívják azt a volt munkatársamat és végül jó barátomat, akivel kapcsolatos mindaz,
amit most megosztok veletek.
Ő egy skót fiú, akivel együtt dolgoztunk az önkéntesek csapatában a walesi
Aberdaronban. A táborba alapvetően hívő embereket vettek fel dolgozni, de ő egy
kicsit kilógott a sorból, mert ő nem igazán volt az, inkább csak a szülei.
Nagyon érdekes habitusa volt és nagyon szeretett tréfálkozni, szeretett
kiszámíthatatlan lenni és néha eltűnni akár munkaidőben is.
Sokan nem szerették és furcsának tartották, de én szerettem volna segíteni
neki, hogy mindig jól érezze magát a csapatban és ne gondolja úgy, hogy mindenki
furcsának tartja.
Egy alkalommal úgy döntöttünk egy barátommal, hogy este kimegyünk a
tengerpartra sétálni, énekelni és gyönyörködni a hullámokban, a holdban és a
csillagokban. Sokáig kint voltunk, már egészen későre járt, mikor
hazaindultunk. A tábor a falun kívül volt, a tengerpartról jövet pedig át
kellett jönnünk a falun. Turistaszezon lévén még este 10-kor is zajlott az
élet, főleg a kocsma környékén volt nagy tömeg. Ahogy elhaladtunk a kocsma előtt,
kit látnak szemeim az ajtóban? Hát Dylant. Oldalba böktem Nikodemot, akivel
együtt jöttünk. Mivel ő nem akart hinni a szemének kicsit közelebb menünk
megnézni, hogy valóban ő van-e ott. Közben már nem is az ajtóban volt, mert
elszívta cigijét és éppen egy nagy korsó sör után nyúlt odabent, mikor mi az
ablakból megbizonyosodtunk róla, hogy ő az.
Hát, nem szép dolog, az biztos - gondoltuk közösen, hiszen adventista tábor
lévén van egy kézikönyv, ami határozottan tiltja az alkoholizálást a tábor
ideje alatt az önkénteseknek, és ha ezt kitudódik, akkor bizony szankciók vannak, többek között hazamenetel.
Ahogyan visszaemlékeztünk már többször is hiányzott a sátorból este és csak
igen késő éjszaka jött lefeküdni, másnap pedig gondok voltak a felkelése körül
és elkésett a munkából.
Fogalmunk sem volt Nikodemmal, hogy mit csináljunk, de én éreztem, hogy
valami olyat kellene tenni, amivel nem falat építünk magunk és Dylan között, hanem
amivel valóban segítünk rajta. Elsétáltunk egy nyugodtabb helyre és
imádkoztunk. Az a gondolatom támadt, hogy mivel biciklivel érkezett a kocsmába,
jó lenne azt a biciklit visszavinni a táborba két szempontból is. Egyrészt
nagyon rossz bizonyság, hogy mivel a tábor felirata rajta van a biciklin, azt gyakran
látják az emberek a kocsma előtt. Másrészt egy kis meglepetés Dylannak.
Sokat vaciláltam, hogy jó ötlet-e leckéztetni a srácot, de végül Nikodem is
megerősített benne, hogy tegyük ezt, mert ha beszélgetni akarunk vele erről és
nincs bizonyítékunk, biztosan tagadni fogja az esetet. Így végül megtettem
életem első biciklilopását :-) , majd visszamentünk a táborba és lefeküdtünk.
Nehezen aludtam el, mert kicsit féltem a másnapi találkozástól. Tudtam, hogy
beszélnem kell majd vele erről, de fogalmam sem volt, hogyan fogok tudni úgy,
hogy azzal tényleg ne falat építsek, hanem inkább szeretetet fejezzek ki
iránta.
Reggel már korán felkeltünk és Nikodemmal újra imádkoztunk. Ő azt javasolta,
hogy a jézusi elv alapján járjunk el és először senkinek ne mondjuk el az
esetet, csak én beszéljek vele. Aztán ha szükséges, akkor ketten, és így
tovább.
Dylan természetesen jó későig aludt. A munkát általában 9.30-kor
szoktuk kezdeni, de ő még akkor is fújta a kását. Gondoltam megpróbálom
felébreszteni. Nem volt egyszerű feladat, de csak kinyitotta szemét. Már senki
nem volt a sátrunkban, ezért gondoltam, hogy elkezdek puhatolózni, tényleg csak
szeretettel, hogy hogy érzi magát. Természetesen a válasz, az volt, hogy
fáradtan. Érdeklődtem, hogy miért. Ja, hát mert későn feküdt. Lassan-lassan
közeledünk a tegnap este felé. Próbált füllentgetni, de mindig kifejeztem
kérdéseimmel, hogy én több dologról is tudok. Nem lőttem le poént, míg végül
kezdett össze állni benne a kép, a biciklieltűnéssel és a mostani
beszélgetéssel kapcsolatban, míg végül rákérdezett, hogy miért kérdezgetem őt. Ekkor
kimondtam, hogy mit láttam, és hogy a biciklit is én hoztam el. Habár
közben rettentően féltem, mert attól tartottam, azonnal megfojt.
Azonban ezzel szemben a válasza hideg zuhanyként hatott rám: Kérlek imádkozz értem!
Kifejezte, hogy nem is annyira a szórakozás kedvéért jár oda, hanem nem
mindig találja helyét a táborban és ez neki a feloldódás. Mondtam neki, hogy
megértem, de ő is tudja, hogy itt a tábor ideje alatt ez nem járható út.
Falajánlottam neki, hogy én itt vagyok és megyek vele a tengerpartra, megyek
vele bringázni, biliárdozok vele (ugyanis profi biliárdos, engem is ő tanított
meg játszani), felajánlom neki a szabadidőmet, hogy jól érezze magát a
táborban, de határozottan kérem, hogy ezt a fajta kikapcsolódást mellőzze.
Magától megígérte, hogy így fog tenni. Én pedig biztosítottam, hogy ha nem lesz
később gond, tényleg senkinek nem adom tudtára. Ő hálásan megveregette a
vállamat és tényleg úgy fejeztük be a beszélgetést, mint barátok.
Mivel Nikodem is szemtanú volt, úgy láttuk jónak, ha közösen teszünk eleget
Dylan kérésének és hármasban imádkoztunk érte. Ilyen megilletődöttnek és
hálásnak még sohasem láttam ezt a mindig szórakozott fiút, mint ezután az ima
után.
Aznap pont úgy alakult a beosztás, hogy Dylannel közösen dolgoztunk.
Miközben takarítottuk a sátrakat, folyton Istennel kapcsolatos kérdéseket tett
fel, tudva, hogy én lelkésznek tanulok. Nagyon komoly kérdések voltak, én pedig
nem győztem válaszolni rájuk. Azon az estén meglepetésünkre vacsorát csinált
nekem és Nikodemnak.
Néhány nap múlva már csak néhányan voltunk a táborban és éppen én mentem ki,
mikor a postás érkezett. Angolos körmondattal elkezdte mondani, hogy van nála
egy csomag egy bizonyos Dylan Keane névre, de fogalma sincs, hogy hol lakhat,
mert sem utcát sem házszámot nem adtak meg, csak a települést, amihez több
mérföldre lévő farmok is hozzá tartoznak és úgy sejti, hogy talán itt lehet,
de... Mielőtt tovább kerülgette volna dolgot, mondtam, hogy itt van Dylan.
Miután a postás elment odaadtam neki a csomagot, ő sem tudott semmit róla.
Kibontotta és mi volt benne? Egy gyönyörű, bőrkötéses Biblia, mellette egy
szeretetteljes levéllel az édesanyjától. Gyönyörű ajándék, de kicsit
szkeptikusan gondoltam előre arra, hogy vajon mi lesz ennek a könyvnek a sorsa.
Körülbelül a könyvespolcon porosodva tudtam volna elképzelni. Azonban fél nap sem
kellett, és ahogy mentem be a szobába, ahol internetezni lehetett és ahol Dylan
folyton gép előtt szokott ülni, vagy bökdösni az oldalát annak, aki éppen használja
tábori laptopot, hogy mikor végez már, ezzel szemben azt látom, hogy Dylan
félrevonulva egy sarokba olvassa a Bibliáját. Nem szóltam egy szót sem, habár
nagyon örültem. Ő azonban szólt és mondta, hogy éppen József történetét olvassa
és mi minden ragadta meg őt belőle. Megint jót beszélgettünk.
Utolsó előtti nap éppen filmet nézett pár munkatársunk és azt is tudni kell,
hogy Dylan is nagy filmes. Minden este nézett valamit és mindig ő volt az első
jelentkező, ha kérdezték, hogy ki akarja ezt, vagy azt a buta filmet megnézni.
Ment tehát a film a projektoron. Én is ott voltam és kerestem, hogy hol van
Dylan. Ott volt ő, ott ült, de nem igazán felfelé nézett a vászonra, hanem
lefelé. Ugyanis a Bibliája volt az ölében.
Ennyi a történet. Nem azt akarom mondani, hogy Dylan biztosan megtért és ott
az egész élete megfordult, mert később is voltak azért butaságai, de az tény,
hogy attól a naptól fogva, hogy beszéltem vele sohasem láttam, hogy valamelyik
este hiányzott volna sátorból. És az is tény, hogy olyan dolgokat kezdett el
csinálni, amit azelőtt soha. Pl. a Bibliaolvasás, amiről konkrétan monda is, hogy
előtte soha nem tette.
Lehet, hogy hosszú volt a leírás és talán
kicsit bonyolult is, de számomra örök bizonyság marad, hogy ha hitből teszek
valakiért akármit, az nem marad nyomtalanul.
"Az irgalmasság és igazság ne hagyjanak el téged: kösd azokat a te nyakadra, írd be azokat a te szívednek táblájára." (Pld. 3,3)