" Boldogok a halottak, aki az Úrban haltak meg..."

„Boldogok a halottak, akik az Úrban haltak meg mostantól fogva. Bizony, azt mondja a Lélek, mert megnyugosznak az ő fáradtságuktól és az ő cselekedeteik követik őket.” ( Jel 14:13)

Péntek délben egy nagyon drága nénitől kellett búcsút vennünk. Jobban mondva még csak el sem búcsúzhattunk tőle, olyan hirtelen érte a halál.

Reggel, mint minden másik nap elindult a munkahelyére, ahol egyszer csak összeesett. Ekkor kértem imáitokat… akkor még nem tudtam, hogy már nem érte, hanem a hozzá tartózóiért kellenek azok a fohászok. A kórházban még sikerült a szívét ismét mozgásba hozni, de az is csak rövid ideig tartott, majd teljesen leállt.

Hétfőre hivatalos volt az egyik barátnőjéhez szülinapra. Azt tervezgette a bárka asszisztensekkel, hogy mit ad majd ajándékba és meddig maradhat ott. Voltak még tervei. Mi sem számítottunk erre egyáltalán. De ki tudna erre egyáltalán felkészülni? 

Keresztény közösség vagyunk. Mindannyian hiszünk Istenben. Az Ő tökéletes időzítésében. Jézusban, aki megígérte, hogy visszajön értünk és feltámasztja azokat, akik Őbenne haltak meg. Mégis a fájdalom és bánat először hatalmas erővel nyilal bele az ember szívébe. Ennyi volt az élet? Ilyen törékenyek lennénk?

Ahogy leültünk mindannyian és próbáltuk feldolgozni az eseményeket, könnyes szemekkel, egyik-másik lakó kezét vigasztalóan szorongatva, egyre több minden felszínre került.

A néni, Iréne 63 éves volt. Ő is lakónak számított abban a házban, de neki nem volt fogyatékossága. Hacsak nem annyira, mint mindnyájunknak. Inkább idegileg volt beteg. Bár én ezt nem nagyon tudom megállapítani, mert mindig egy szeretettől túlcsorduló asszonyt láttam. Ahol csak tudott segített. Ő vitte szombat reggelente a zsömlét nemcsak a saját házuknak, de még a másik ház lakóinak is. A rokonai is ebben a városban élnek, ahova amikor csak tudott elment, és sokat segített pl: takarított.

Azonban ahogy idősödött a látása egyre romlott. Már majdnem teljesen megvakult. Nagyon nehezen viselete, hogy sok mindenben már mások segítségére szorult. Még egyedül sétált haza a városban lévő buszmegállótól a városszéli házba, ami egész messze volt, de már nagyon nehezen és lassan lépdelve tette meg ezt az utat. Beszélt az asszisztenseknek arról, hogy ő attól fél, hogy sokat fog szenvedni halála előtt és teljesen mások segítségére szorul majd.

Isten kegyelme csodálatosan beleszól a halál elérkezésébe is. Nem engedte meg, hogy az ő leánykája úgy haljon meg, amitől a legjobban retteg. Egyszerűen csak leállt a szíve és ennyi. Nem érzett szinte semmi fájdalmat.

Szombaton összegyűlt a három ház, hogy együtt tartson Istentiszteletet. Ez azonban egy nagyon különös alkalom volt. Mivel sok lakó nem is hall, vagy nem teljesen tudja megérteni, amit mondunk nekik, ezért szerették volna, ha ők is felfogják, amennyire csak lehet, hogy Iréne nem lesz többé itt, ilyen körülmények között velünk. Egy koporsóban betették a terem közepére. Úgy feküdt ott, mintha csak aludna. Ugyanaz a kedves arc, a szája, mint mindig, szelíden mosolyra húzódott. 

A látvány, és a még erősebben valósággá váló tény azonban szinte mindenkiből könnyek áradatát fakasztotta elő. Van reménységünk, de mégsem lehet ezt feldolgozni igazán. Azt hiszem ez a normális. Nem erre lettünk teremtve. Ennek nem így kellene lennie.

Hisz Jézus is sírt Lázár sírjánál.  Ahogy ott ültem, akkor értettem meg, hogy mit is érezhetett Krisztus. Nem Lázárt siratta Ő, hiszen tudta, hogy mindjárt velük lesz ismét. Az emberek fájdalmán indult meg. Azon, hogy így kell látnia teremtményeit, ilyen nagy bánattal a szívükben.

A könnyeink azonban nem csak az elvesztést siratták. A megdöbbenést is magukba foglalták, hogy milyen mulandóak vagyunk. Ugyanakkor a hála is benne volt, hogy még élhetünk, sőt van Valaki, aki legyőzte a halált.

„ Ne bánkódjatok, mint a többiek, akiknek nincsen reménységük. Mert ha hisszük, hogy Jézus meghalt és feltámadott, azonképen az Isten is előhozza azokat, akik elaludtak, a Jézus által ő vele együtt.” ( I. Thess. 4:13-14).

Egy jó időre csönd ülte meg a termet. Mindenki gondolataiba merülve ült. Ha a hétköznapok forgatagában erre nem is nagyon gondol bele, most biztosan sok mindent futtatott át magában.

Majd megszólalt az első ember. Elmesélte, hogy mi mindenre emlékszik Irénéről. Majd hozzá csatlakozott a másik, harmadik és így tovább… Mindenkinek volt vele élménye. És tudjátok mikről szóltak? Megdöbbentő, de nem arról, hogy mennyi pénzt gyűjtött össze életében. Nem arról, hogy hány nyelvvizsgája volt, mennyi vizsgája sikerült jól, sem nem arról, hogy mire vitte az életben, vagy mennyire csinos, okos, szép volt és milyen ruhái voltak. Nem arról, amiért mi emberek itt az életben törtetünk. (persze nem mindenki). Minden emlék egy szeretet megnyilvánulást foglalt magába. Képes volt bármit odaadni másoknak, ha tudta, hogy arra szükségük van. Puszikban és ölelésekben sem volt zsugori, hanem bőkezűen adakozott belőlük. Amije csak volt, vagy akármennyibe is került mindig másoknak adta. Nagyon jó humora is volt egyben. Élvezet volt vele, mellette lenni.

Mennyire igaza van Pál apostolnak, amikor ezt írta:

„ A szeretet soha el nem fogy: de legyenek bár jövendőmondások, eltöröltetnek; vagy akár nyelvek, megszünnek; vagy akár ismeret, eltöröltetik…Most azért megmarad a hit, a remény és a szeretet, e három; ezek között pedig legnagyobb a szeretet.” ( I. Kor. 13:8.13)

Nem tudhatjuk, hogy nekünk mennyi adatott. A vigasz azonban az, hogy nem kell rettegésben élnünk. Jézus kezében vagyunk. A legjobb kezekben. Maga volt a szeretet megtestesülése. Ha az Iránta érzett hálából Őt követjük nemcsak, hogy örök élettel ajándékoz meg, de az itt lévőknek is apró emlékajádékokat hagyunk hátra. Mert a mások iránt kimutatott szeretetet nem felejtik el az emberek.

„ Mert én tudom, hogy az én Megváltóm él, és utoljára az én porom feltt megáll. És miután ezt a bőrömet megrágják, nem e szenvedő testben látom meg az Istent. Akit magam látok meg magamnak; az én szemeim látják meg nem más” ( Jób 19:25-26)