Az elmúlt vasárnap tulajdonképpen egy átlagos napnak számítható, mert velem semmilyen nagy esemény, illetve az életemet nagyban befolyásoló dolog nem történt. Annyiban nem számítható viszont átlagosnak napnak, hogy az eleki Egészségház felavatásán történtek azok a kis aprócska események, amik nekem kellemes meglepetést okoztak. Ezeket szeretném most megosztani veletek.
Most nyáron a főiskolai táborban az egyik kirándulás alkalmával elbeszélgettem egy táborozóval, aki 30 éves létére már három orvosi szakirányt elvégzett és kettőből már szakvizsgát is tett. Éppen radiológiából volt rezidens. Nagyon szerény lány volt, nem verte nagydobra, hogy orvos én is már a beszélgetés közepén tudtam meg ezt róla. Ahogy beszélgettünk kiderült, hogy a természetes, Isten adta gyógymódokat látja a legcélravezetőbbnek és ezért is végzett több szakképzést, mert az első kettőben nem találta meg azt a lehetőséget, hogy ezekkel a gyógymódokkal dolgozhasson. Azonban még nem hallott az eleki Egészségházról, ahol éppen ezekkel az egyszerű gyógymódokkal gyógyítanak. Én erre elkezdem mesélni neki arról a munkáról, ami ott folyik. Örömmel hallgatta, úgy vettem észre, ezért bátorítottam, hogy egyszer mindenképp nézze meg ezt a központot. Aztán, hogy, hogy nem úgy alakult a tábor további menete, hogy nem nagyon beszéltünk már, és még az email címét is elfelejtettem elkérni, hogy küldjek neki valami információt a az eleki programokról.
No, hát ez az egész történet villant be a fejembe, most szombat
este. Rettenetesen sajnáltam, hogy nem kértem el semmi elérhetőségét, mert
éppen most lenne az Egészségház felavatása, amit egy Orvos-konferencia is
követ, ez kiváló alkalom lenne, hogy megismerhesse az itt folyó munkát.
Haragudtam is magamra a feledékenységemért és a figyelmetlenségemért ebben a
dologban.
Még egy dolog foglalkoztatott szombaton. Ez egészen más jellegű, de bele fog kapcsolódni a történetbe. Nagyon szeretek kórusban énekelni, főleg gyülekezetben.. Azonban régen volt már rá lehetőségem, ezért nagyon hiányzott már. És az jutott eszembe, hogy milyen jó lenne, ha vasárnap az Egészségközpont avatásán lenne valami közös éneklés. De én úgysem tudok beállni, ha lesz is – gondoltam magamban, mert nekem kell csinálnom az erősítést és a hangfelvételt és én onnan úgy sem tudok eljönni. Ezzel le is tettem magamban a dologról.
Azonban nincs még vége a történetnek, egy harmadik dolgon is
járattam az agyam szombat este. Egy barátomnak szerettem volna néhány dolgot
elmondani, amiről úgy gondoltam, feltétlenül fontos lenne tudnia. Tudtam, hogy
másnap ott lesz a „tömegben”, ezért egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy
tudunk beszélni.
Eközül a három dolog közül egyet sem mondtam ki, vagy egyet
illetően sem fogalmaztam meg kérést az Isten felé. Egyszerűn még csak
gondolkoztam rajtuk, nem fogalmazódtak meg bennem kérés formájában.
Másnap mikor megérkeztünk és nagyjából, volt időm egy kicsit
szusszanni, elsőnek kivel találkozok össze? Azzal az orvos hölggyel, akinek úgy
szerettem volna szólni erről a megnyitóról és a konferenciáról, csak nem
szóltam. Kiderült, hogy valaki távoli ismerős küldött neki levelet erről a programról
és mivel beszélgettem már vele erről, eljött.
Nem sokkal utána lógó nyelvvel érkezik oda hozzám valaki,
hogy feltétlenül rám van szüksége a kórusnak, mert éppen próbálják az énekeket
és egy tenor nagyon hiányzik. Kicsit fontolóra kellett vennem, hogy a magnózástól
el tudok-e szakadni, de sikerült úgy beállítanom a felvételt, hogy el tudtam
jönni mellőle az éneklés idejéig.
A harmadik gondolatom pedig, hogy a barátommal beszélgetni
tudjak, úgy tűnt, hogy elmarad, mert már a hazainduláshoz közeledtünk és még
mindig nem sikerült elcsípnem.
Egészen addig nem, hogy már pakoltunk be a kocsiba. Azonban
nagyon sok cuccunk volt, erősítő, hangszórók stb., illetve kaptunk még plusz
két utast, így öten lettünk volna visszafelére a sok cucc mellet. Ezért úgy
döntöttem, hogy én ott maradok és majd valaki más hazavisz, aki szintén arra
megy kocsival. Végül pedig pont az a barátom lett az a valaki, akivel szerettem
volna beszélgetni. Sikerült is elég sokat beszélnünk a kocsiban is, meg még a
ház előtt is álltunk egy jó darabig mikor
már megérkeztünk, mire be tudtuk fejezni azt a sok mindent, amiről mindketten
szerettünk volna beszélni.
Mindhárom dolog apróság, de egy igét láttam bennük
teljesedni:
„Mikor még nyelvemen sincs a szó, immár egészen érted azt
Uram!” Zsoltárok 139,4
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése