2012. szeptember 10., hétfő

„Dicsérjétek az Urat… "



  „ ... Kicsoda hasonló az Úrhoz, a mi Istenünkhöz,
    aki a magasságban lakozik?”   
                                                              (Zsolt. 113:5)
 


         Péntek délután a budapesti János Kórházba volt időpontom a térdemmel ultrahangra (mert két hete ráestem a küszöbre a húzódzkodó rúddal való barátkozásom után). Mivel mást is el szerettem volna intézni, így még délelőtt felutaztam. Betettem egy újságot és egy könyvet is esetleges ajándékozás céljából, gondolván magamban, bárcsak ’elhinthetném’ őket valahol. Az utóbb említett másik elintéznivalót halasztani kényszerültem, úgyhogy volt néhány hosszú első ’jövőbenézésemkor’ üresnek látott órám. Egy padon ücsörögtem a János Kórház épületlabirintusa közepén, és a közelben halkan csordogáló szökőkutas tavacskát hallgattam, néztem a viszonylagos távolból. Elő-elővettem saját olvasmányaimat is, de a mély tartalom, s az utazás fáradalma arra késztetett, hogy inkább szemlélődjek, s hallgassak el belül, hogy megszűnhessen a folytonos tevékenykedés, és a tétlenségbe egy másfajta beszéd folyhasson.

   Izgalmas délutánom lett. Filmet néztem. A vásznon galambok szálltak le egy fa meztelen száraz testéről, majd újra fel a görbe karokra. Gyönyörű fa volt. Tökéletes madarak, tökéletes szárnycsapások. A szökőkút oldalán egy lentebb fekvő épület tavacskájához csordogált tovább a víz. Különösek voltak nem csak a tollakon játszó, a víz színén megcsillanó fények, hanem a gondolatok, amelyek a természet egyszerű pompája láttán születtek meg bennem. Az Isteni teremtett világról, gondoskodásáról, a szépségről, a nyugalomról … a szeretetről.
Emberben még meglátjuk az egyéniséget, talán még egy kutyában, macskában, lóban is, de ráeszmélni, hogy akármilyen piciny lény legyen is, minden egyedi, és minden galamb másképp mozog, másképp megy, mástól fél, máshol szeret pihenni, s van kedvenc faága … Meghajlásra, mély csodálatára, hálaadásra hívott ezen a délutánon az Alkotó.

   Az emberek jöttek-mentek. Nagymamák nézték unokáikkal a tavirózsákat, úgy láttam, halakat kémleltek a növények közt. Egyre többen fordultak meg az amúgy első ránézésre nem sokat ígérő meder körül. Kezdtem én is kíváncsi lenni, s mivel az árnyékban hűvös volt, felálltam, hogy szemügyre vegyem a tavat. Középütt egy magas - az évek folyamán zöldre színeződött - szobor állt. Egy madár, hátán egy kisgyerek. Közelebb hajolva, színes halak szlalomoztak a bimbózó és teljesen kinyílt kelyhű tavirózsák között. Visszaültem a padra, s most már az új felfedezés szemüvegén át néztem a szobor felé. Úgy, mint aki már tudja, hogy mi van a tóban. Lassan néhány óra alatt ismerősömmé vált a hely, kicsit hozzám is nőtt. S arra a megállapításra kellett jutnom, nem vesztek ki még teljesen e városból sem a szép helyek, akármennyire igyekszik is az emberi gonoszság a környezet gyászruhába öltöztetésére.
Most így írás közben Radnóti verse jutott eszembe. Ha néhány tartózkodó röpke pillanatra lettem volna e parkban, - ’bemegyek az épületbe, kijövök, hazamegyek’ -, s úgymond ’gépen szálltam volna fölébe a tájnak’, akkor soha nem láttam volna meg annak a kis élő közösségnek az ősz eleji működését, egy napját.

Többet kéne megállnunk. Hogy ne csak felülről, kívülről, hanem belülről szemléljünk. Valóban amennyire Isten által megérthetjük, megértsük a létezésünkben, mások létezésében rejlő szépségeket, s ne csak ránézzünk a szeretet megnyilvánulásaira, hanem nézzük, szemléljük őket, időzzünk rajtuk, kapkodás nélkül. Ez a nap újabb figyelmeztetés volt számomra, mert hajlamos vagyok akkor menni, amikor meg kellene állni, és akkor állni, amikor útra kéne kelni.

   Ültem, felálltam, sétáltam, néztem az egészségügyi dolgozókat, a betegeket, a látogatókat, a bicegőket, a lendületesen sétálókat, a cigarettát kérőt, a felháborodottat, a közönyöst … a küzdő embert. Közben a percek múltak …
Már csak egy órám volt az előjegyzett időpontig, így gondoltam, előbb leadom a papíromat, hátha beszólítanak, és egy korábbi vonattal hazamehetek. Így is történt.
A legnagyobb boldogságom az volt, hogy a térdemben minden a helyén állt, és ha még fájt is, de megnyugodhattam abban, hogy nincs nagy baj és valószínűleg nem fog hosszú ideig megmaradni a negatív érzés. Belül szárnyalva az örömtől, hálával telve sétáltam a buszmegálló felé reménykedve, hogy valamiféle csodával határos módon elérem a vonatot. Amikor még papír szerint a kórházban kellett volna lennem, már a szerelvényen ültem annak ellenére, hogy a jegypénztárak előtt kígyóztak a sorok, kísértve az embereket, hogy hátha kijönnek a sodrukból látva a ketyegő időt, az előttük ügyetlenkedő pénztárosokat és vásárlókat.  

    De visszakanyarodva a történet elejére, és egy kicsit a végéhez fonva a kezdeti szálakat, vágyam volt arra, hogy beszélgethessek valakivel. Már nem is igazán azon gondolkoztam, hogy mi lesz az újsággal, a könyvvel – hiszen nem egyszer tértem haza a berakott könyvekkel -, hanem hogy valakivel csak úgy beszélgetni, ismerőssel összetalálkozni de jó lenne. Ültem a kabinban és olvasgattam néha felnézve, hogy kik haladnak el a folyosón üres hely után kutatva. Egyszer csak két ismerős gyerekarc suhant el előttem, és az anyukájuk is megjelent. Kerestem a tekintetét mosolyogva, hátha észrevesz. A köszönés után továbbment az előrerohanó gyerekei után. Gondolkoztam. ’Eléggé úgy tűnik, hogy kevés a hely a vonaton, és ha most felállok, és utánuk megyek, akkor egyáltalán nem biztos, hogy lesz hely ott, ahol ők leültek.’ Felálltam, és elindultam utánuk. ’Ha csak állóhely lesz, akkor sem hagyhatom, hogy egy vonaton utazzunk, és ne beszélgessünk, amikor olyan ritkán találkozunk.’ Két kocsi átpásztázása után végre megtaláltam a két gyereket, és még hely is volt mellettük. Amikor az anyuka meglátott a fülkében leírhatatlan örömmel ölelt át.

Egész végig beszélgettünk. Szüksége volt rá, hogy elmondhassa küzdelmeiket – s rám is építőleg hatott-, és azt hiszem erőt adott neki az is, hogy én is elmondtam a mi családunk nehézségeit. Felmerültek olyan kérdések is, amire elsőre nem tudtam mit mondani. Ott ültem vele szemben, és bár tudtam, hogy helytelen az elgondolása, de nem tudtam, hogyan és mit mondjak. Nem akartam bólogatni, hiszem nem értettem egyet, de egyértelmű, hogy a ’nem helyes, mert nem’ sem lett volna megfelelő válasz, meggyőző érv. A Jóisten segített válaszolva Hozzá küldött fohászaimra. Így Jézus földi életének példáin, felidézve egy-egy hithőst a Bibliából sikerült arra terelni a hölgy tekintetét, s magamét is, hogy bár a küzdelem nehéz, de ha akkor segített Isten és ma is ugyanaz, akkor nekünk is támaszunk lehet.
Boldogan szálltunk le a vonatról hátunkon a táskánkkal, szívünkben pedig a legdrágább kinccsel, az Élő Igével.




Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése