Requiem

Az elmúlt hét elég problémásan indult. Egy ismerősöm hívott egy este, és valami olyan mélabús, szomorú hangon kérdezte meg hogy hogy vagyok, hogy önkéntelenül az jutott eszembe, melyik ismerősöm/rokonom halt meg? Mintha valaki gyászolót kérdezne, együtt érezve a fájdalmával. Ez egy érdekes kis momentum volt, nem mintha bármi jelentőséget tulajdonítanék neki (határozottan nem vagyok babonás), mégis ideális felütés volt erre a hétre. Ismerősömnek szegénynek éppen eléggé fájt az élete, ezért is hívott fel. Ugyanakkor nekem is fájt az élet másnap reggel, mikor rájöttem, hogy bottal üthetem a pénztárcám, szinte minden iratom, és nem kevés pénz nyomát. Egy kedves hétfői kora reggelt egy hosszas pénztárcakeresés, majd telefonos bankkártya letiltatás töltött ki, hogy nem sokkal később némi kölcsönpénzzel a zsebemben induljak el nővéreméktől Győrbe.

Az élet nem könnyű, ezt bizonyítja, hogy hétfőn este már egy haldokló ismerősünkről kaptunk híreket. Én csak régebben találkoztam vele, de sok jó barátom közvetlen ismerte. Keresztény közösség vagyunk, ezért sokat imádkoztunk érte, megszerveztük hogy rendszeres időközönként legyen aki ezt megteszi. Legnagyobb megdöbbenésemre több éjszakán át is egész éjjel akadt fél óránként vállalkozó. Így ment egészen csütörtökig, amikor már megtudtuk, hajnalban ismerősünk eltávozott. Életét lerendezve, nyugodtan és bátran vállalta fel sorsát, maga mögött tudva sok ember bátorító kifejezését, utolsó pillanatodban is veled vagyunk!

Azonban az élet sosem egyszerű, és sose mondhatja az ember azt, hogy soha többé. Egyik nagybátyám, egy echte barokk építészmérnök. Budától nem messze lévő, hegyoldalba épített háza, vagy éppen az általa tervezett épületek is kellőképpen sugallják, milyen egyéniségről is van szó. Rajong a régi bútorokért, nagyon jól rajzol, kamarában csellózik, háza padlásán pedig egy kis, két manuálos, tizenpár regiszteres elektro-pneumatikus orgona van darabjaiban (sípostól, mindenestől), várva hogy egyszer felébred csipke-rózsika álmából és valódi, igazi működő orgonaként mutatja be tudását. Nagybátyám még inkább várta ezt a pillanatot. Már pár hónapja rákos volt, engem mégis váratlanul ért a hír még most csütörtökön este, hogy a délután folyamán Ő is elhagyta az élők sorát. A kórházban még 1 órán át próbálták visszahozni, sikertelenül. A velőkig ható fájdalom a dologban az, hogy finoman szólva, igen nagy rendetlenséget hagyott maga mögött...

Egy nap, két haláleset. Ez alapjaiban meghatározza egy ember hangulatát, gondolatait még inkább. Mit bánja az ember az elvesztett pénztárcát, ha emberéletekről van szó.

A helyet ahol tanulok, egy nagy cég támogatja. Négy karika fémjelzi, és a világ legnagyobb motorgyárával büszkélkedhet. Én egy állami intézmény hallgatója vagyok, de profi oktatóink, oktatási anyagaink, sőt a tanszékünk modern, mesterien dizájnolt épülete is (ahol mostanában elég sokat vagyunk szaktársaimmal) teli torokkal hirdeti a profizmus, az elegancia, a dinamizmus megnyerő üzenetét. És egészen addig bűvöli az embert ez a giccses lidérc, amíg meg nem érzi a kórházi lepedő büdös szagát, mely árasztja magából a testszagot, amíg nem látja a meredten maguk elé bámuló rokonokat, netán amíg nem találkozik a gazos föld csendességével és magányával, ahol még az idő is megáll.

Metrópótló busz tapasztalat

Most vasárnap történt... Karolintól indultam hazafelé. Kicsit elhaladt az idő, és nem éppen úgy sikerült elindulni, hogy elég időt hagyjak, hogy rendesen oda tudjak érni a vonatomhoz. De előtte imádkoztunk a hazafele útért is, így nyugodt voltam, hogy sikerül majd elérni a vonatomat. Meg azért nem tűnt lehetetlen vállalkozásnak sem.
Kicsit bonyolította a helyzetet, hogy a 2-es metró helyett metrópótló buszok mentek ekkor. Én egy darab vonaljeggyel, először a 3-mas metróval, aztán átszállással a 2-es metróval akartam eljutni a Keletibe.
Próbáltam jó tempóban haladni. Az első metróút rendben volt.
A második metróútnál kerestem a metrópótló buszt, meg is találtam hamar, és szinte egyből jött is, fel is szálltam. Kicsit gondolkodtam, kb 10 perc volt, hogy odaérjek... nem tudom utólag, ha terv szerint alakult volna a dolog, akkor azzal a metrópótló busszal időben odaértem-e volna a Keletihez...
Tehát az történt, hogy mentem a metrópótló busszal, közben néztem a telefonomon a GPS-t, hogy merre megy a busz (nem mondta be és nem is írta ki merre jár, hova megy). De érdekes volt... Nem a másik irányba kéne mennie? :) Aztán hamar rájöttem, hogy az ellenkező irányba menő metrópótló buszra szálltam fel. Húha! :) Újratervezés :)
Néztem a térképet, hogy vajon milyen értelmes dolgot lehetne tenni, és hogy lehetőleg ne kelljen még pluszba vonaljegyet vennem... Hallottam, hogy mellettem beszélget 2 ember, hogy a Déli pályaudvarnál megáll majd a busz. Gyorsan megnéztem a telefonomon a vonatmenetrendeket. Volt a Déliből pont jó időben vonat Kelenföldre, és Kelenföldön meg rövid (6 perces) átszállással el lehet érni a Keletiből induló vonatomat :)
Gyorsan visszaváltottam a térképre a telefonomon, megnézni, hol tart most a busz. Hol is vagyunk most? Megállt a busz. Megkérdeztem a mellettem lévő embert (akik beszélgettek), hogy ez a Déli? Mondta, hogy igen :) Leszálltam. Volt 5 percem elérni a vonatot. Meg is találtam, felszálltam. Néztem, hogy közben 6 perc lesz átszállni. Közben (és persze nem csak ekkor), kértem Istent, hogy segítsen elérni a járműveket.
A kalauzt megkérdeztem, melyik vágányról megy majd a vonat. Kicsit késve ért be Kelenföldre, 2 perc maradt az átszállásra. Volt ott pár másik ember, akiknek a beszélgetéséből kiderült, hogy ők is arra a vonatra szállnak majd át. Tehát nagy baj akkor nem lehet.
Mentem, a táblán ki volt írva a vonatom, "oké, akkor jó helyen járok". Aztán már mikor odaértem a peronra, látszottak az érkező vonat fényei.
Érdekes volt, mert végig nagyrészt nyugodt voltam, hogy Isten segíteni fog. Már az elinduláskor hallottam magamban egy gondolatot, hogy el fogom érni a vonatomat. Nem mindig tűnt úgy, hogy így lesz, de nagyon simán ment a váratlan újratervezés. Jól jött az okostelefon is a hirtelen áttervezéshez. Vicces volt a gondolat, amikor rájöttem, hogy az ellenkező irányba menő metrópótló buszra szálltam fel: "Na, hát, hogyan fogom így elérni a vonatomat? Vagy talán egy későbbivel tudok majd csak menni?"
Jól alakult az is, hogy a két metró közötti átszállásra más lehetőség is lett volna, de az a metrópótló busz a Délinél nem állt volna meg.
Még annyi hozzátartozik a történethez, hogy a vonatjegyem már előre meg volt véve, és a Déliből is szabályosan lehetett használni.
Legközelebb azért majd igyekszem hamarabb elindulni :)

Nyomtató

Nem is tudom, hol kezdődik a történet... Kezdem talán ott, hogy még régebben írtam egy novellához hasonló néhány oldalas írást. Újra és újra időnként előjön bennem a gondolat, hogy kezdeni kéne ezzel valamit. Egy ismerősömnél, aki nyomdában dolgozik, érdeklődtem egyszer, hogy mennyiért lehetne kinyomtatni nagyobb példányszámban. De egyelőre még nem szántam rá magam, és kicsit drágának tűnt, és ő is mondta, hogy vannak olcsóbb helyek is.
Nem olyan régen állt össze bennem egy gondolat... Ennek az volt az előzménye, hogy egyszer nagyon régen a közeli Lidl-ben láttam egy papírvágót (olyan nagy fém lap, vonalzókkal, rajta egy karos vágó késsel), és nagyon gondolkodtam rajta, hogy meg kéne vennem. De minek vegyem meg, hiszen mire is használnám igazából? Nem vettem meg. Aztán pár hónapja egy leárazós sátorban a Lidl előtt megint láttam azt a papírvágót leakciózva, és akkor is nagyon elgondolkodtam rajta, de akkor sem vettem meg, meg amúgy nem is nagyon volt akkor "felesleges" pénzem, amit szívesen rá szántam volna. És néhány hete (vagy hónapja) történhetett, hogy a Penny Market előtt volt egy leárazós sátor, ahol tűzőgépet láttam, ami nagyobb méretű, és lehet vele pl füzetet is összekapcsozni. Nem is emlékeztem pontosan rá, hogy a Penny-nél láttam ezt, csak valamire emlékeztem halványan, meg hogy akkor is gondolkodtam, hogy lehet, hogy meg kéne vennem, de igazából nem tudom, mire használnám... (Lehet, hogy nem a Penny-nél volt ez, nem emlékszem biztosan rá.) És persze nem vettem meg.
Tehát újra gondolkozni kezdtem, hogy ki kéne nyomtatnom az írásomat... viszont már volt ez a 3 eset a papírvágókkal és a tűzőgéppel, és emiatt az az ötletem lett, hogy lehetséges, hogy akár magam is meg tudnám oldani, talán nincs is szükség nyomdára?
Imádkoztam Istenhez, hogy akkor adjon nekem egy lézer nyomtatót ehhez. (a tintasugaras nyomtatóm nemrég múlt ki) Lett egy ötletem, hogy a munkahelyen lehetséges, hogy akadna egy felesleges nyomtató, és meg is kérdeztem másnap. Azt a választ kaptam, hogy valószínűleg fog akadni, megnézi.
Még nincs befejezve a történet, de mindenesetre érdekes esemény, hogy a hét végére már vittem haza a nyomtatót, és nem kellett érte fizetnem semmit, csak egy kis egyszerűbb plusz munkáért cserébe megkaptam. (ez volt kb 1 hete) Egész szépen nyomtat, és úgy néztem, hogy az utángyártott toner egész olcsó bele.
Még hátra van a tűzőgép megoldása, meg a papírvágó, bár egy egyszerűbb fajta papírvágó akad a közelben, és a tűzőgép megoldására is van már valamiféle ötletem - de ez még folyamatban van, és még várom, hogy valóban megoldódjanak ezek is. Meg persze az írásomat is még át kell néznem, és kijavítgatni benne a nem tökéletes részeket. Folyt. köv... :)

Dylan

Lehet, hogy kicsit furcsa ez a cím, és nem is tudjátok, hogyan kell kiejteni (valahogy így lesz: Dɪlən), de nem tudok jobbat adni, mert így hívják. Így hívják azt a volt munkatársamat és végül jó barátomat, akivel kapcsolatos mindaz, amit most megosztok veletek.
Ő egy skót fiú, akivel együtt dolgoztunk az önkéntesek csapatában a walesi Aberdaronban. A táborba alapvetően hívő embereket vettek fel dolgozni, de ő egy kicsit kilógott a sorból, mert ő nem igazán volt az, inkább csak a szülei. Nagyon érdekes habitusa volt és nagyon szeretett tréfálkozni, szeretett kiszámíthatatlan lenni és néha eltűnni akár munkaidőben is.
Sokan nem szerették és furcsának tartották, de én szerettem volna segíteni neki, hogy mindig jól érezze magát a csapatban és ne gondolja úgy, hogy mindenki furcsának tartja.
Egy alkalommal úgy döntöttünk egy barátommal, hogy este kimegyünk a tengerpartra sétálni, énekelni és gyönyörködni a hullámokban, a holdban és a csillagokban. Sokáig kint voltunk, már egészen későre járt, mikor hazaindultunk. A tábor a falun kívül volt, a tengerpartról jövet pedig át kellett jönnünk a falun. Turistaszezon lévén még este 10-kor is zajlott az élet, főleg a kocsma környékén volt nagy tömeg. Ahogy elhaladtunk a kocsma előtt, kit látnak szemeim az ajtóban? Hát Dylant. Oldalba böktem Nikodemot, akivel együtt jöttünk. Mivel ő nem akart hinni a szemének kicsit közelebb menünk megnézni, hogy valóban ő van-e ott. Közben már nem is az ajtóban volt, mert elszívta cigijét és éppen egy nagy korsó sör után nyúlt odabent, mikor mi az ablakból megbizonyosodtunk róla, hogy ő az.
Hát, nem szép dolog, az biztos - gondoltuk közösen, hiszen adventista tábor lévén van egy kézikönyv, ami határozottan tiltja az alkoholizálást a tábor ideje alatt az önkénteseknek, és ha ezt kitudódik, akkor bizony szankciók vannak, többek között hazamenetel.
Ahogyan visszaemlékeztünk már többször is hiányzott a sátorból este és csak igen késő éjszaka jött lefeküdni, másnap pedig gondok voltak a felkelése körül és elkésett a munkából.
Fogalmunk sem volt Nikodemmal, hogy mit csináljunk, de én éreztem, hogy valami olyat kellene tenni, amivel nem falat építünk magunk és Dylan között, hanem amivel valóban segítünk rajta.  Elsétáltunk egy nyugodtabb helyre és imádkoztunk. Az a gondolatom támadt, hogy mivel biciklivel érkezett a kocsmába, jó lenne azt a biciklit visszavinni a táborba két szempontból is. Egyrészt nagyon rossz bizonyság, hogy mivel a tábor felirata rajta van a biciklin, azt gyakran látják az emberek a kocsma előtt. Másrészt egy kis meglepetés Dylannak.
Sokat vaciláltam, hogy jó ötlet-e leckéztetni a srácot, de végül Nikodem is megerősített benne, hogy tegyük ezt, mert ha beszélgetni akarunk vele erről és nincs bizonyítékunk, biztosan tagadni fogja az esetet. Így végül megtettem életem első biciklilopását :-) , majd visszamentünk a táborba és lefeküdtünk.
Nehezen aludtam el, mert kicsit féltem a másnapi találkozástól. Tudtam, hogy beszélnem kell majd vele erről, de fogalmam sem volt, hogyan fogok tudni úgy, hogy azzal tényleg ne falat építsek, hanem inkább szeretetet fejezzek ki iránta.
Reggel már korán felkeltünk és Nikodemmal újra imádkoztunk. Ő azt javasolta, hogy a jézusi elv alapján járjunk el és először senkinek ne mondjuk el az esetet, csak én beszéljek vele. Aztán ha szükséges, akkor ketten, és így  tovább.
Dylan természetesen  jó későig aludt. A munkát általában 9.30-kor szoktuk kezdeni, de ő még akkor is fújta a kását. Gondoltam megpróbálom felébreszteni. Nem volt egyszerű feladat, de csak kinyitotta szemét. Már senki nem volt a sátrunkban, ezért gondoltam, hogy elkezdek puhatolózni, tényleg csak szeretettel, hogy hogy érzi magát. Természetesen a válasz, az volt, hogy fáradtan. Érdeklődtem, hogy miért. Ja, hát mert későn feküdt. Lassan-lassan közeledünk a tegnap este felé. Próbált füllentgetni, de mindig kifejeztem kérdéseimmel, hogy én több dologról is tudok. Nem lőttem le poént, míg végül kezdett össze állni benne a kép, a biciklieltűnéssel és a mostani beszélgetéssel kapcsolatban, míg végül rákérdezett, hogy miért kérdezgetem őt. Ekkor kimondtam, hogy mit láttam, és hogy a biciklit is én hoztam el. Habár közben rettentően féltem, mert attól tartottam, azonnal megfojt.
Azonban ezzel szemben a válasza hideg zuhanyként hatott rám: Kérlek imádkozz értem!
Kifejezte, hogy nem is annyira a szórakozás kedvéért jár oda, hanem nem mindig találja helyét a táborban és ez neki a feloldódás. Mondtam neki, hogy megértem, de ő is tudja, hogy itt a tábor ideje alatt ez nem járható út. Falajánlottam neki, hogy én itt vagyok és megyek vele a tengerpartra, megyek vele bringázni, biliárdozok vele (ugyanis profi biliárdos, engem is ő tanított meg játszani), felajánlom neki a szabadidőmet, hogy jól érezze magát a táborban, de határozottan kérem, hogy ezt a fajta kikapcsolódást mellőzze. Magától megígérte, hogy így fog tenni. Én pedig biztosítottam, hogy ha nem lesz később gond, tényleg senkinek nem adom tudtára. Ő hálásan megveregette a vállamat és tényleg úgy fejeztük be a beszélgetést, mint barátok.
Mivel Nikodem is szemtanú volt, úgy láttuk jónak, ha közösen teszünk eleget Dylan kérésének és hármasban imádkoztunk érte. Ilyen megilletődöttnek és hálásnak még sohasem láttam ezt a mindig szórakozott fiút, mint ezután az ima után.
Aznap pont úgy alakult a beosztás, hogy Dylannel közösen dolgoztunk. Miközben takarítottuk a sátrakat, folyton Istennel kapcsolatos kérdéseket tett fel, tudva, hogy én lelkésznek tanulok. Nagyon komoly kérdések voltak, én pedig nem győztem válaszolni rájuk. Azon az estén meglepetésünkre vacsorát csinált nekem és Nikodemnak.
Néhány nap múlva már csak néhányan voltunk a táborban és éppen én mentem ki, mikor a postás érkezett. Angolos körmondattal elkezdte mondani, hogy van nála egy csomag egy bizonyos Dylan Keane névre, de fogalma sincs, hogy hol lakhat, mert sem utcát sem házszámot nem adtak meg, csak a települést, amihez több mérföldre lévő farmok is hozzá tartoznak és úgy sejti, hogy talán itt lehet, de... Mielőtt tovább kerülgette volna dolgot, mondtam, hogy itt van Dylan. Miután a postás elment odaadtam neki a csomagot, ő sem tudott semmit róla. Kibontotta és mi volt benne? Egy gyönyörű, bőrkötéses Biblia, mellette egy szeretetteljes levéllel az édesanyjától. Gyönyörű ajándék, de kicsit szkeptikusan gondoltam előre arra, hogy vajon mi lesz ennek a könyvnek a sorsa. Körülbelül a könyvespolcon porosodva tudtam volna elképzelni. Azonban fél nap sem kellett, és ahogy mentem be a szobába, ahol internetezni lehetett és ahol Dylan folyton gép előtt szokott ülni, vagy bökdösni az oldalát annak, aki éppen használja tábori laptopot, hogy mikor végez már, ezzel szemben azt látom, hogy Dylan félrevonulva egy sarokba olvassa a Bibliáját. Nem szóltam egy szót sem, habár nagyon örültem. Ő azonban szólt és mondta, hogy éppen József történetét olvassa és mi minden ragadta meg őt belőle. Megint jót beszélgettünk.
Utolsó előtti nap éppen filmet nézett pár munkatársunk és azt is tudni kell, hogy Dylan is nagy filmes. Minden este nézett valamit és mindig ő volt az első jelentkező, ha kérdezték, hogy ki akarja ezt, vagy azt a buta filmet megnézni. Ment tehát a film a projektoron. Én is ott voltam és kerestem, hogy hol van Dylan. Ott volt ő, ott ült, de nem igazán felfelé nézett a vászonra, hanem lefelé. Ugyanis a Bibliája volt az ölében.
Ennyi a történet. Nem azt akarom mondani, hogy Dylan biztosan megtért és ott az egész élete megfordult, mert később is voltak azért butaságai, de az tény, hogy attól a naptól fogva, hogy beszéltem vele sohasem láttam, hogy valamelyik este hiányzott volna sátorból. És az is tény, hogy olyan dolgokat kezdett el csinálni, amit azelőtt soha. Pl. a Bibliaolvasás, amiről konkrétan monda is, hogy előtte soha nem tette.
Lehet, hogy hosszú volt a leírás és talán kicsit bonyolult is, de számomra örök bizonyság marad, hogy ha hitből teszek valakiért akármit, az nem marad nyomtalanul.

"Az irgalmasság és igazság ne hagyjanak el téged: kösd azokat a te nyakadra, írd be azokat a te szívednek táblájára." (Pld. 3,3)

Napról-napra gondoskodik rólunk a mi szabadításunk Istene!

Mindig nagy öröm és megerősítés számomra, amikor a tapasztalataitokat olvashatom, ez is motivált, hogy megosszam veletek azokat az élményeket, amiket az elmúlt hetekben éltem át, és ahányszor elmondom mindig csak rácsodálkozni tudok, hogy mennyire a szükségleteimnek megfelelően gondoskodott rólam a jó Isten.

Idén ősztől kezdtem az egyetemet, és nyáron emiatt elég sok mindent kellett intézkednem, amire a táborozások miatt elég szűk időm maradt. Így történt az, hogy amikor kollégiumba jelentkeztem, több hivatalos igazolás is volt, amit nem tudtam határidőre beszerezni, így kreatívan egy-két szülői nyilatkozattal próbáltuk meg ezeket pótolni. De ezek nélkül is elég sok pontra számítottunk, szóval bizakodtunk, elég messze lakom Pesttől, meg elég kevés pénzem is van, úgyhogy azzal nemigen törődtünk. Annál is inkább, mert a beiratkozási tájékoztatóban az állt, hogy beiratkozás aug. 31. szombat, akkor is csak egy bizonyos időpontban. Más lehetőség NINCS... Húú gondoltam, ez egy kicsit erős, még csak ki se tudom próbálni az iskolát, merthogy föl se vesznek, ha nem jelenek meg. Utánajártam, az egyetlen megoldásként az írták, hogy meghatalmazhatok valakit magam helyett... Ezzel sem kerültem közelebb a megoldáshoz, úgyhogy elkezdtem érte imádkozni, és persze érdeklődtem telefonon is. Ott mondták, hogy az illetékes szabadságon van, majd suli előtti utolsó héten keressem... Volt két hetem imádkozni. Végül sikerült választ kapnom arra az ímélre, hogy nem tudok megjelenni a beiratkozáson, mit lehet tenni? A válasz: nem írt okot, hogy mért nem. Valahogy úgy voltam vele, hogy szerettem volna kitérni az indoklás elől, de miután direktbe rákérdeztek, részletesen kifejtettem azt, amit hiszek, amit eddig megértettem. Kíváncsi lettem volna, hogy vajon mit gondolt, mikor olvasta, mindenesetre azt válaszolta, hogy az indokaim alapján megengedi, hogy hétfőn menjek beiratkozni! Nagyon hálás voltam.
Ekkoriban kezdtem el keresgélni az után, hogy felvettek-e koliba, mert ismerőseim már költöztek, én még semmit nem tudtam. Hosszas utánakeresgélés után megtaláltam azt a határozatot, ami közölte, hogy köszönik szépen, sajnos nem értem el a ponthatárt így nem vettek fel koliba... Nagyon dühös és elkeseredett lettem. Nem volt egy egész hetem addig, mikor már naponta kellett Pestre járnom, és fogalmam sem volt, hol fogok élni. Nagyon rossz volt. Aztán a jó Isten adta a gondolatokat. Mi lenne, ha megpróbálnám a Sola- kollégiumát? Lehet, hogy fölvennének. Meg az elutasító határozat ellen is lehetne fellebbezni, mert volt pár hivatalos igazolás is, amit nem vettek észre, de legalábbis nem számoltak. Így elkezdtem megint csak imádkozni segítségért, mert én itt képtelen voltam akármit is lépni. Felhívtuk az illetékeseket, hogy tudnék-e menni a Solára?-Hát az majd csak vasárnap derül ki (vasárnap pesten kellett már lennem). Hát jó, akkor várunk. Persze elképzeltem, hogy milyen jó lenne ott lakni, meg hajlottam rá, hogy túl rózsaszínben lássam, így imádkoztam, hogy jó Istenem, Te tudod, hogy mire van szükségem, oda vegyenek fel, ami a legjobb lesz, és ne oda, amiről szépeket képzelek. Ja, és még meg kellett oldani azt a problémát, hogy az első héten hol aludjak, ugyanis, ha mehetek is akárhova, biztosan nem vasárnap estére. Így beindultak a telefonok, megintcsak az emberi megoldások, meg a "nála biztos ottalhatnék"-emberek, akikről kiderül, hogy dehogyis... Megint volt min imádkozni. Akkor jött egy gondolat, hogy mi lenne, ha kimennék egyik barátomhoz, aki ugyan nem pesti, de a közelben lakik, ő is bejárós. Megkérdeztem, és azt mondta, hogy mehetek, akár két hétre is! Ismét fellélegezhettem és megint csak hálát adtam, hogy ez is elintéződött. Vasárnap ki is mentem hozzájuk, szívesen fogadtak és aznap késő estére kiderült, hogy mehetek-e a Solára lakni, és azt mondták, hogy IGEN!! ...Régen voltam már ennyire megkönnyebbült és nem győztem hálát adni érte. Egyszerűen csoda, hogy hogyan összeszervezte a jó Isten az eseményeket. Először is elintézte, hogy ne fogadják el a pályázatot, hogy aztán elhelyezhessen egy olyan helyen, ahol nem városban vagyok, ahol csönd van, ahol saját szobám van, amit úgy alakítok, ahogy akarok, ahol csupa barát vesz körül, és még sorolhatnám, magamnak már írtam egy listát, hogy mik azok, amit itt kapok és mindenképpen ki akarok használni. De még mielőtt elhelyezett volna itt arra is volt gondja, hogy a barátom elmenjen otthonról, mikor én náluk vendégeskedtem, így egyedüli társaságom a húga volt, akivel végigbeszéltük a délutánokat, és mivel ugyanabba az iskolába jár, mint én, elmesélt minden fontos információt, megmutatta a tárgyfelvételt, adott könyveket, amik nélkül kb. egy hét lemaradással sikerült volna talán mindezekre rájönnöm...

És, hogy még mindig nem volt elég, kiderült, hogy a szociális ösztöndíjat ugyanazon pontok alapján bírálják el, mint a kollégiumot. Az viszont nekem kevés lett. Ha mindent elfogadnak, akkor egész sok lenne, de.. és ezen a "de"-n megint fájt a fejem. Ugyanis minden hiteles igazolást végre sikerült beszereznem, viszont itt nincs olyan, hogy utólagos hiánypótlás. És a vicc az egészben, hogy, ha nem jelentkeztem volna augusztusban koliba, hanem csak most az ösztöndíjra, most elfogadnák az igazolásokat, de mivel egyszer már bekerültem a rendszerbe, nincs mit tenni... Húúúúú, hát a makacs agyammal ez nem bírtam felfogni, mentem a HÖK-höz, az elküldött, a TO-ra (csupa ilyen betűszó mostanában az életem), a TO leküldött volna a HÖK-höz, de mondtam, hogy onnan jövök éppen.. így elküldött a dékáni hivatalba és itt egy kedves, segítőkész nő elmagyarázta, hogy bizony, ez így nem működik... Mit lehet itt csinálni? Mégiscsak nemérdekel alapon megírni a fellebbezést, és a jó Istenre bízni. Ha Ő akarja, akkor biztos vagyok benne, hogy elintézi, ha pedig úgy látja jónak, akkor máshogy fog gondoskodni rólam. És olyan jó volt ebben megnyugodni. És ez az egyik legjobb érzés, amit az utóbbi időben volt alkalmam jópárszor átélni: körülöttem minden bizonytalan, de nekem ettől függetlenül lehet teljes bizonyosságom és békém, hogy vagyok olyan fontos a jó Istennek, hogy gondot viseljen rám.

Leírok még két apróságot, ami csak terjedelmében apróság, mindkettő számomra megintcsak hihetetlen. Először is, mivel vasúttal járok, kellett bérletet vennem, mert különben nagyon drága lenne az utazás. Csakhogy vasútbérletet csak lakóhely és iskola közötti útra lehet venni. És nekem még nincs se új diákom, se ideiglenes lakcímigazolásom, szóval teljesen hiteltelen vagyok. (két ismerősöm is van akik a hetekben próbáltak így bérletet venni és nem lehetett) Aki nekem a bérletet adta, egy viszonylag fiatal pénztárosnő volt, aki nem kérdezett semmit, egyszerűen odaadta a jegyet... És az első kalauz is, aki hitelesítette nem kötött bele.
A másik: kellett szereznünk anatómia gyakorlatra köpenyt. Lehet venni a suliban is, de ott drága, nekem pedig nincs pénzem. (ennyi legalábbis). Egyik előadás előtt hallom, hogy beszélget két évfolyamtársam, és az egyik mondja, hogy akkor holnap elhozza az egyik köpenyét. Kapva kaptam az alkalmon és megkérdeztem, hogy ha van egyik, akkor ugye van másik is, és nem akarja-e azt meg nekem adni. Mondta, hogy kölcsönbe, de odaadja. Hétfőn mikor találkoztunk, mondta, hogy nem tudja odaadni. A másikuk viszont azt mondta, hogy ő meg volt turiban és vett magának egy jó köpenyt egész olcsóért, meg talált egy nagyot, ami lehet, hogy jó lenne nekem, elhozta azt is... Csak néztem. És tényleg egy frankó köpeny csekély ezer forintért. Nem győztem megköszönni ismét neki és a jó Istennek.
Tömören (de semmiképp sem röviden... ) ezek az elmúlt hetek élményei. Jó volt őket most tudatosan összeszedni és leírni, és írás közben is az fogalmazódott meg bennem, hogy ezt egyszerűen nem hiszem el... És az, hogy KÖSZÖNÖM!

"Annak pedig, a ki véghetetlen bőséggel mindeneket megcselekedhetik, feljebb hogynem mint kérjük vagy elgondoljuk, a mi bennünk munkálkodó erő szerint,
Annak légyen dicsőség" (Eféz. 3. 20-21

"Nagy dolgot cselekedett az Úr"

„ Eredj haza a tiéidhez, és jelentsd meg nékik, mely nagy dolgot cselekedett veled az Úr, és mint könyörült rajtad.” ( Márk. 5:19)

   Ez az Ige fejezi ki legjobban azt a belső indíttatást, amiért olyan lelkesen meséltem el otthon a múlt pénteki napomat. Ez motivált arra is, hogy most, itt veletek is megosszam, miként visel csodálatosan gondot Isten rólunk. Remélem, hogy erőt adhat ez a tapasztalat nektek is, ha egy- egy hasonló helyzetbe kerültök.

    Múlt pénteken fel kellett mennem Budapestre elintézni egy hivatalos dolgot. Erre a napra megbeszéltük pár ismerősömmel egy találkozót. Azt terveztük, hogy meglátogatjuk az újonnan nyílt vegán- nyers éttermet, ami korábban mannaturál néven volt ismert. Ma azonban Az élet étterme nevet viseli. (és ez itt a reklám helye: mindenkinek szeretettel ajánlomJ ) Az ügyeimet sokkal hamarabb sikerült elintéznem, mint azt gondoltam. Így maradt még bő három órahosszam a találkozóig. Egyet tanulással töltöttem. Utána azonban felhívtam az egyik ismerősömet, hátha találkozhatnánk kicsit hamarabb is, és akkor még többet tudnánk beszélgetni. A Batthyányi teret tűztük ki, mint találkozási pontot. Én viszonylag korán odaértem, ő csak egy háromnegyedórával később futott be. Ahogy ott nézelődtem a metró környékén (mivel még nem sokat jártam azon a környéken), megpillantottam egy bácsit az egyik padon ülve. Nagyon megviselt állapotban volt, de nem volt illuminált állapotban. Semmi egyéb nem volt nála, csak egy baseball sapka, ami felfelé nézve mellette feküdt és némi adomány után sóhajtozott. A bácsika lehajtott fejjel üldögélt a padon. Megkérdeztem tőle, hogy leülhetek- e mellé. Ő szűkszavúan, azt mondta: „ csak tessék”. Megpróbáltam beszédbe elegyedni vele, de igen nehezen ment. Nagyon csendes ember volt. Ilyen hajléktalannal még nem is találkoztam. Általában nagyon örülnek, ha valaki szóba áll velük. Ő azonban más volt, mint a többi. Megkérdeztem tőle, hogy nem-e éhes? Azt felelte, hogy az. Mondtam neki, hogy még én sem ebédeltem, és jó lenne, ha együtt ennénk. Ő rögtön azt válaszolta, hogy ne költsek rá pénzt.

Pfff…micsoda?- gondoltam magamban. Na ilyet meg aztán főképp sosem hallottam. De nem adtam fel, próbálkoztam tovább. Végül elküldött, hogy vegyek, amit én gondolok. Boldogan siettem át a túloldalra, a pékségbe, azzal a gondolattal, hogy most aztán eszünk egy jót. J Előtte kérdezgettem, hogy szereti-e a gyümölcsöket, de nemmel válaszolt. Ilyenkor jön a nehezen megválaszolható kérdés. Akkor mit is vegyünk? Amit mi egészségesnek, és „ kósernak” gondolunk, vagy amit ő is szívesen megeszik? Végül is a túróstáskánál, és a lekváros fornettinél maradtam, azzal a békés gondolattal, hogy ezt legalább el fogja tudni rágni. Közben azért befészkelte magát az a gondolat a fejembe, hogy „ Megkérdeztél engem, hogy mire van szüksége? Most magadtól akarsz valamit tenni, vagy Velem együtt?” De gyorsan elhessegettem ezeket a békémet megzavaró gondolatokat. Örömmel vittem a kis csomagocskákat a bácsihoz. Ahogy kinyitottam a zacskó száját, belenézett és azt mondta: „Cukros vagyok, nem ehetek ilyet.”

Másodjára is Pffff….nagyot koppant az önbizalmam és a lelkesedésem is alább hagyott. Mekkora tanítás a jó Istentől! Ahogy ott ültem szótlanul mellette, olyan jó érzés volt, hogy habár hibáztam, de Isten tanít. Viszont szomorú is voltam, mert még mindig éhes maradt. Azon gondolkoztam, milyen jó lenne, ha itt lenne Jézus. Akkor minden nyomorából meg tudná segíteni ezt az embert. Én pedig csak ülök itt tehetetlenül. Néha még kérdezgettem egy- két dologról, beszéltem neki a felhőkről, meg ami éppen eszembe jutott. Végül azonban csendben maradtam és csak ültem szótlanul mellette. Sokáig ültünk úgy, némán. Aztán végre ő kérdezett valamit. Válaszoltam. Megint csend. Lassan felemelte a fejét, és láttam a szemem sarkából, hogy engem néz. Aztán előre nézett, felsóhajtott. Azt mondta: „kegyetlen az élet”. Ezzel a részével teljesen egyet kellett értenem, de azért hozzá tettem, hogy mi emberek tettük azzá, mi vagyunk egymáshoz kegyetlenek. Majd felállt, és azt mondta, most elmegy inzulinért a gyógyszertárba. Aztán visszafordult és megkérdezte: „ Megfog várni itt?” Kérdeztem, hogy szeretné-e, hogy megvárjam. Ő azt felelte: „ Igen, olyan jól esik a beszélgetés.”

Harmadjára is Pfff…. hát ez meg nekem esett nagyon jól! J Pár szót váltottunk, a többit csendben ültük. Nem hiába írta bölcs Salamon a Prédikátor könyvében:

 „Ideje van a …hallgatásnak, és ideje a szólásnak.”

 ( Préd. 3:7)

Utána jött az ismerősöm is. Vele még bementünk egy boltba és vettünk a bácsinak teljes kiőrlésű zsömléket, paradicsomot és olívabogyós pástétomot. Ezeket cukrosan is eheti. Az is nagy ajándék volt számomra, hogy pont olyan volt ez az ismerősöm is, aki a legnagyobb lelkesedéssel válogatta, hogy mit vihetnénk a bácsinak. J Odavittük neki ezeket, egy kicsit még beszélgettünk vele, majd elmentünk.

A tanulság számomra: 

1. legfontosabb: Mindig kikérni Isten tanácsát, mielőtt bármibe is belekezdenék!

   2. Azt nézzem, amire a másiknak szüksége van, és ne a saját elképzelésemet erőltessem rá!

            3. Tévedéseimet, és bukdácsolásaimat is helyre tudja hozni a mi jó Istenünk.

Ezzel viszont még nem fejeződött be a napom. Az étteremből kissé megkésve indultam a pályaudvarra. Szerettem volna elérni a vonatomat, hogy még naplemente előtt hazaérjek, és fel tudjak nyugodtan készülni a szombatra. A vonat indulásáig azonban csak 5 percem maradt. Felmerült a kérdés,akkor most vegyek jegyet, vagy megkockáztassam, hogy anélkül felszállok. Ha jegyet veszek, biztos csak a két órával későbbivel tudok hazamenni. Úgy döntöttem, felszállok jegy nélkül és a többit Istenre bízom. ( Ettől az esettől eltekintve, senkinek sem ajánlom meleg szívvel, nagyon helytelen dolog!!) Rengetegen voltak a vonaton, én pedig csak fohászkodtam a mennyei Atyához, hogy valami lágyszívű kalauzt küldjön, és bocsásson meg, hogy nem figyeltem eléggé az időre. Ahogy telt, múlt az idő, nem jött senki sem. Már csak két állomás választott el hazulról. Akkor viszont felálltam és elindultam megkeresni a kalauzt, mert azért jegy nélkül mégsem tisztességes utazni. Meg is találtam hamarosan. Egy nagyon kedves hölgy volt, akivel már többször találkoztam. Mondtam neki, hogy a Keleti pályaudvartól szeretnék Soltszentimréig egy diákjegyet. Azt felelte, hogy nagyon sajnálja, de csak pótjeggyel együtt tudja kiadni, mivel a Keletiben van jegypénztár. Ez eléggé fájt nekem, de gondoltam, hát igaza van, ez így helyes. Mondta, hogy 3550 Ft lesz. Ahogy néztem a pénztárcámat, csak 3250 Ft volt nálam. Többször is átszámoltam a pénzem, de csak ennyi volt. Megegyeztünk, hogy felveszi az adataimat és majd akkor küldik a csekket. Mielőtt ezt megtette, mondta, hogy mindjárt visszajön. Vártam…vártam..vártam, de nem jött. Viszont nekem le kellett szállnom. Nem tudom, hogy így volt-e, de szerintem direkt nem jött vissza.

Nagyon hálás voltam a jó Istennek, főleg amikor bevillant, hogy pont annyit költöttem a bácsikára, mint amennyibe a vonatjegyem került volna. Ráadásul, mikor hazaértem ijedten eszméltem rá, hogy nekem még egy ötezresemnek is kellett lennie,amiből kitudtam volna fizetni a pótjegyet, de azt ott egyáltalán nem találtam. Belenéztem gyorsan a pénztárcámba, és csodák csodájára, most ott volt.

Ami még érdekes volt, hogy előtte adtam egy másik hajléktalannak pár forintot, körülbelül annyit, amennyi egy vonaljegy. Ezért „ cserébe”,  ahogy rohantam a metróhoz, hogy elérjem a vonatom, el sem kérték a jegyemet, nem is volt lyukasztó automata, csak simán átengedtek az ellenőrök. Én is csak utána vettem észre, hogy nem is kellett használnom a jegyemet, így ezt is megspóroltam.

Nem azt szeretném ezekből a tapasztalatokból leszűrni, hogy azért adjunk, mert tudjuk, hogy visszakapjuk. Viszont mi sem fogunk sohasem éhezni, ezt megígérte Isten. Amire szükségünk van, azt kirendeli.

„Vesd a te kenyeredet a víz színére, mert sok nap múlva megtalálod azt.”

(Préd. 11:1)

Bízni Istenben

Az elmúlt napokban volt egy tapasztalatom. Akkor megpróbáltam valahogy megfogalmazni. Lehet, hogy nem sikerült a legjobban, ezt nézzétek el nekem :) De remélem, a lényeg átjön belőle. Ide másolom...

Azt hiszem, most kezdek rájönni úgy jobban valamire... Isten nem azért mondja, hogy ne tedd ezt és ezt, mert valami jót el akar rejteni tőlünk. Az az igazság, hogy amit korlátokkal körülvesz, az valóban nem lesz jó, és nem fogjuk örömünket lelni benne. Arra jövök rá, hogy Isten nem csak szabályokat szab, és azt be kell tartanunk, és mert Isten azt nevezi jónak, és ahhoz kell szabni magunkat... sokkal többröl van szó. Amit Isten mond, az valóban úgy jó, valóban abban fogjuk örömünket lelni... bármennyire is tűnik jónak és kívánatosnak a saját elgondolásunk, bármennyire is gondoljuk, hogy nincs gond azzal, ha a vágyaink szerint cselekszünk... Abban fogjuk igazán örömünket lelni, amit Isten megszab nekünk. Isten valóban jó, és valóban jót szeretne nekünk! A saját elgondolásunk csak addig tűnik jónak, amíg arrafelé igyekszünk, de amint beteljesedne, csalódás lesz az eredménye. Mi magunk nem tudjuk magunktól, hogy mi a jó. De Isten tudja! Hogyhogy nem bízunk Benne.. hogyhogy nem bízok Benne eléggé?!
Nem az a bűn igazán, hogy megteszünk valamit, amiről azt hittük, hogy jó lesz, aztán rájövünk, hogy mégse... Az egész bűn fogalom gyökere valahol ott rejlik, hogy mennyire bízunk Istenben!
Isten nem tilt, hanem a jó felé terelget. Abban fogjuk örömünket lelni, amerre Ő terelget. Igaz, az ember olyan, hogy akár 77-szer is neki megy a falnak, és 78-adjára is úgy gondolja, hogy az jó lesz. Olyan fafejű az ember... De Isten türelmes. Hagyja az embernek, hogy minden oldalról körüljárja, hogy talán okosabb Istennél. Aztán az ember vagy megelégszik az ideiglenesen jónak tűnő dolgokkal, de sosem lesz boldog igazán; vagy bízik Istenben, Aki arrafelé vezeti, ami valódi boldogságot ad.
Isten nem akar megvonni tőlünk semmi jót! Most tényleg figyelj ide: NEM akar Isten megvonni tőled semmi jót! Hanem meg akar óvni a csalódásoktól, és azt akarja adni, ami beteljesült boldogságot ad!
A Csaló próbál becsapni téged, és próbál bizalmatlanságot kelteni benned Istennel kapcsolatban, és hazudik mindenfélét. Ne higyj neki! Sose hidd el, hogy Isten bármi jót meg akarna vonni tőled! Pontosan az ellenkezője igaz. Isten a legjobbat akarja megadni neked. Csakhogy ennek vannak módjai és szabályai, amihez magadtól nem vagy elég bolcs, és Isten az egyetlen lehetőséged, hogy a legjobb úton járj, ami számodra is a legjobb lesz, és amin a legboldogabb lehetsz! Bízz Istenben, feltétel nélkül!
Tudom, sokszor Isten nagyon távolinak tűnik, és talán nem is tudod igazán, kicsoda Ő... De ha döntési helyzetben Rá bízod magad, és kivárod a dolgok alakulását és gyümölcseit, akkor megismered kicsoda Isten. Ha a magad feje után mész, akkor is megismered, hogy Isten jó, de nem leszel boldog, és egyre távolabb kerülsz Tőle. Vigyázz, mennyire távolodsz el Tőle! Amíg Isten meg tud szólítani, addig alakíthat téged. Ne halogasd az Isten hívásának való engedést!
Bízhatunk Istenben, bízhatok Istenben! Minden, amiben hallgatok Rá, az a legjobb és legboldogabb út számomra, és megóv a csalódásoktól. Te előre sose tudhatod, mi, meddig, hogyan.. Folyton bízd Rá magad. És ne bízd el magad az úton, hogy már jó úton jársz, mert Isten gyakran terelget tovább olyan utakon, amikre nem gondolnál, és gyakran nem az alakul ki a dolgokból, amire magadtól következtetni tudsz!
Egyszerüen csak bízd magad Istenre minden percben, és ne aggódj semmi miatt, de ne is bízd el magad soha semmi dologban, hanem csak maradj meg a szüntelen Istenre hagyatkozásban.
Bárcsak mindig ilyen tisztán látnám a képet! Nem szabad elfelednem, hogy Isten nem akarja megvonni a jót, hanem a csalódástól akar megóvni, és a valódi jóra elvezetni. Ez az igazi lecke az életben, hogy megtanuljunk bízni Istenben.
Hogy mi és hogyan lesz, nem tudhatjuk, de azt igen, hogy amíg Istennel járunk, addig jó úton vagyunk. Mindenben kérd ki Isten tanácsát, bármi is az, mert a Csaló még az Igével is próbálhat kísérteni. Istenben bízz egyedül, Ő legyen a te értelmed.

"Bizodalmad legyen az Úrban teljes elmédből; a magad értelmére pedig ne támaszkodjál." (Péld. 3:5)

Tehát, amire kezdek rájönni, az a lényege, hogy Isten semmi jót nem akar megvonni tőlünk. Eddig azt hiszem azt hittem, hogy le kell mondanom bizonyos számomra jó dolgokról ahhoz, hogy Istent követni tudjam, mert az Ő törvényeben nem úgy van, ahogy én szeretném. Most viszont azt látom, hogy egyáltalán nem akar Isten megvonni tőlem semmi jó dolgot. Csak én nem látom igazán, hogy mi az, ami jó számomra... mert arra jövök rá, hogy amikor magamnak engedek, a végén mindig kivétel nélkül "fonnyadt gyümölcsöt szedek le a szép gyümölcsöt termőnek hitt fáról". Mindig újra és újra ezt tapasztalom. A törvény valóban jó és szent. Különösen a szívbe írt törvényre gondolok, amit Isten a lelkiismereten keresztül belénk rejtett. Az emberi rendelkezések közül nem mindent vár el Isten. Maga a törvény pedig egyszerű - csak az ember néha csűri-csavarja, és nem érti igazán. És a Bibliában is alapvetően egyszerűen le van írva.
Isten törvénye a jót akarja megadni, és a csalódásoktól szeretne megóvni. Arra jöttem rá, hogy jobban bízhatok Istenben, mint ahogy ezelőtt éreztem, és nem vesztek el ezáltal semmit, csak a csalódásokat.

      „Hadd szóljanak a napok…!” címmel jelent meg 2002-ben egy gyűjtemény, mely tíz beszélgetést tartalmaz a százéves magyarországi adventmozgalom történéseiből. A különböző foglalkozású idős emberrel készített beszélgetés közreadója egy gitártanár, aki a főiskolánkat is elvégezte anno.
      Amikor sok éve megjelent a könyv, három motivációm volt, hogy olvasásába kezdjek.
Az egyik, hogy egy kecskeméti testvérünk gyűjtötte csokorba e tapasztalatokat, életpályákat. Egy másik, hogy akkori gyülekezetvezetőnk felesége idősek otthonában dolgozott programszervezőként, és így a gyereksereg, a fiatalság viszonylag sűrűn megfordult korosabb emberek között is (ünnepekkor énekeltünk, hangszereken játszottunk, verset mondtunk, ajándékot vittünk, stb.), talán mondhatom, pont egy olyan időszakomban ért a kötet megjelenése, hogy nyitottabb voltam az idősebb korúak élettapasztalatának meghallgatására.  
Ezen kívül különösen az ösztönzött még, hogy Varga Sára nénivel is készült beszélgetés, akit magamban mindig is az igazi hívő, gyakorlati keresztény képével azonosítottam. Azóta, hogy e könyv kiadódott, eltelt több mint tíz év, de az idővel nem hogy megfakult volna hite, hanem egyre élénkebb színekben tárult fel előttem is. Általa is megvilágítódhatott előttem konkrétan az elmúlt évben egy barátnője eltávozásakor, hogy mit jelent a barátság.
     

      A napokban újra kezembe vettem ezt a könyvet. Tegnap - talán általatok is ismert Kovács Pálné - Judka néni – a főiskolai zenetanárunk – köszöntött fel bennünket Enikővel keresztségünk alkalmából. Maga a beszéde is meghatott, de amikor elmondta, hogy ezt a könyvet miért adja nekünk, az érdeklődés valami különös lángja lobbant fel bennem.  
      
      Addigra, mire Orosz Csaba a ’szerző’ többszöri próbálkozás után újra megkérdezte Judka nénit, hogy elkészíthetné-e az interjút édesapjával, Gyurka bácsi már nem élt. Idősebbik lánya vállalkozott rá, hogy édesapja élettörténetét töredékekből összerakosgassa.
Nagy öröm volt számomra úgy olvasni azt a néhány oldalt, hogy már kötöttem valakihez. Ez nem csak egy ember élete volt. Valahol egy egész családé, benne Judka nénié is. Valahol az ő bontakozó gyermekéveinek, környezetének küzdelmes napjai. S azzal, hogy elolvastam, közelebb kerültem az jelenéhez, egy beérett növény megértéséhez.
Azért jelent ez számomra különösen nagy örömöt, mert láthatom, ahogyan a másfél évvel ezelőtti ide – a főiskolára - jövetelemtől Isten mindkét félben munkálkodik azon, hogy kölcsönösen nyitottabbá váljunk egymásra, Judka nénivel és Pali bácsival a férjével is. Hogy eltűnjenek a mindkét oldalon jelen lévő előítéletek és a Szeretetben felszabadulva, megismerve a másikat, megértsük egymás lépéseit, gondolatait, befogadhassuk a másik lényét.    
     Az egész fejezet, könyv elolvasása sokat jelenthet az embernek. Két részt idéznék, ami engem talán a leginkább megérintett.   


Áchim György a harmincas éveit kezdte meg, amikor Magyarország belépett a világháborúba. Szívében Istennek ezzel az ígéretével indult szolgálatba: „elesnek mellőled ezren, hozzád nem is közelít”.
     „Történt egyszer, hogy Debrecenben voltak és édesapám a debreceni állomáson teljesített szolgálatot. Az állomást bombázták.  Ott állt, őrségben volt, amikor egyszer csak látja, hogy egy asszony jön felé, karján egy ájult kisgyermekkel, akinek a fél arcbőrét levitte a légnyomás. Az asszony nagyon rossz állapotban volt. Így szólt: Vitéz úr, ha Istent ismer, vegye át tőlem ezt a gyereket, jöjjön, segítsen! Apukám gondolkozott, mit csináljon. 'Őrségben vagyok, és háború van! Dehát nekem is van gyerekem! És azt mondja „ha Istent ismer” - nem tudok mit tenni.' Odament. Nem nézett hátra, ki látja, hogy az őrszolgálatát otthagyja, átvette a gyereket, és abban a pillanatban becsapott egy bomba. Tőle nem messze egy villanypózna állt, és mint egy gyufaszál repült föl. Ha egy percet, ha csak egy negyed percet gondolkozik, hogy ő most katona vagy ember, akkor ő is a levegőbe repül. De ő a szívére hallgatott.”

 

 

 Így teltek utolsó napjai:
     „Ő az élettel betelve hajtotta fejét az utolsó álomra. Vidám, jókedvű, mindig pozitív gondolkodású ember volt és ilyen is maradt végig. A halálos ágyán azt mondta nekem (egy kétágyas kórházi szobában feküdt, ahol még tévé is volt): ’Tudod, ez egy ötcsillagos szálloda, tévé is van, de a Reisingert nem lehet fogni.’ ’Apukám, majd jössz hozzánk, és tudod, hogy mindegyik előadás megvan kazettán, majd megnézed.’ – mondtam neki. ’ ’Az más!’- mondta, és este elaludt. Szóval, minden gondolata e körül forgott.”

Gondolatok az egymás közötti kapcsolat szerepéről

Egy kicsit rendhagyó ez a bejegyzés. A legutóbbi találkozónkról hazaérve, ami ugye a közösségről szólt, és többünk szerint nagyon jól sikerült, egy e-mail fogadott régi jó barátomtól. Épp a közösségről szólt, keresztény fiatalok közt, mondhatni egy kiáltás, hogy milyen hiányosságokat él, élünk meg, és hogy tegyünk az ügyért. A levél, nem csak hogy megindítóan őszinte volt, hanem bizonyára nem csak bennem kelt olyan benyomást, hogy akár én is mondhattam volna, és hogy valaki végre ilyen szépen megfogalmazta – így hamar eszembe is jutott, hogy megkérdezem az íróját, közzétehetem-e itt. Azt mondta, örömmel.
Bár az eredeti tehát egy kör e-mail, gyakorlatias résszel is, úgy vélem, az a legjobb, ha változatlanul, és csonkítatlanul ide másolom.

Sziasztok,

Már vagy tízszer kitöröltem az első mondatot, mert nem tudom, hogyan kezdjem el...
Csak szeretném megosztani veletek a gondolataimat, amik pár napja már a fejemben vannak az egymással való kapcsolataink és közösségünk kapcsán..

Ami engem illet – hogy rögtön a közepébe vágjak – arra a belátásra jutottam, hogy nem tudok győzedelmes keresztény életet élni közösség nélkül. Kicsit félelmetes kimondanom, de konkrétabban ez azt jelenti, hogy nem tudok fejlődni a hitemben, a jellememben nélkületek.

Ugyanakkor meg sokszor azt érzem, hogy képtelen vagyok igazi, meghitt kapcsolatba kerülni bárkivel. Nem akarok erre most választ találni, de azt hiszem, hogy ez azért van, mert megbízni valakiben és közel engedni magadhoz az valahol félelmetes és mégis vágyunk rá.

Nagyon jó persze szombatonként találkozni és beszélgetni egy kicsit de az csak a felszín, annak is a legfelső vékony rétege. Nem erről a fajta kapcsolatról beszélek és szerintem egyikőnk sem erre vágyik. Hanem arra, hogy végre úgy köszönthessük egymást amikor találkozunk, mint az igazi testvérek. Mint a testvérek, akik már alig várják, hogy újra láthassák egymást és elmondhassák egymásnak örömüket, bánatukat. Őszintén, mert tudják, hogy bízhatnak a másikban. Mint a testvérek, akik szeretik egymást és nem félnek kimutatni az  érzéseiket. Mint a testvérek, akikben nem előítélet és feltételezés van a másik emberrel szemben, hanem jó szándék és segítő akarat.

Ne haragudjon meg senki, hogy többes számban írok és ne vegye magára az, akit mindezek nem érintenek. Ez csak az én tapasztalatom önmagamról és a környezetemről. Az viszont meggyőződésem, mert a valóság ezt mutatja, hogy nem vagyunk olyan közösségben egymással, amilyenben lehetnénk. Krisztus azt mondja, hogy úgy szeressük egymást, ahogy Ő szeret minket. Testvéreim, szeretjük mi ennyire egymást? És ha nem, akkor vajon megismeri-e majd rajtunk keresztül a világ Isten szeretetét?

Bevallom nektek, hogy én bizony félek. Félek szeretni bárkit is ezen a földön, beleértve benneteket is. Mindennél jobban vágyok arra, hogy tudjam szeretni a felebarátomat, a testvéremet, de annyira át vagyok itatva az önzéssel, hogy nem megy. Egyedül legalább is nem. És a napnál világosabb, hogy sátán éppen ebbe fekteti a legtöbb energiát, hogy a közösségeket – legyen szó akár egyházról, akár kiscsoportról, barátságról vagy házasságról – szétrombolja. Milliónyi eszköze van erre, ezt mindannyian tapasztaltuk már ebben az életben.

És annyi szép ígéret van, hogy efölött mégis győzhetünk, ez az egyik kedvencem:

"Ti az Istentől vagytok fiacskáim, és legyőztétek azokat; mert nagyobb az, a ki bennetek van, mint az, a ki e világban van."

Azzal is tisztában vagyunk mindnyájan, hogy egyik napról a másikra nem megy a változás. De hiszem, hogy annál, amit most teszünk sokkal többet is tehetnénk egymásért, magunkért. És ha már egymást tudjuk igazán szeretni és hordozni, elviselni egymás nyűgjét, baját, akkor talán már másokért is sikeresebben munkálkodhatunk majd. Nem tudom, hogy áldhatna meg és használhatna fel minket Isten addig, amíg nem vagyunk igazi közösségben egymással. Amíg nem szerzünk vele olyan tapasztalatokat, hogy minden látható akadály ellenére, legyenek azok bármekkorák is, meg tud bennünket szabadítani önző jellemünktől és fel tud ruházni a saját tiszta jellemével. 

Mert ha ez a csoda megtörténik, akkor lesz mit mondanunk a világnak, de addig nem nagyon, mert mi magunk sem hisszük el igazán, hogy megváltozhatunk. Akkor majd örömmel hirdetjük Isten hatalmát, mert megtapasztaltuk, hogy Ő valóban képes minket megvédeni saját önző énünktől. De ez egyedül senkinek nem fog menni!!!

Én azt látom, hogy mindannyian egyedül próbálunk győzelemre jutni de lássuk be végre közösen, hogy nem fog menni.

Mikor fogjuk vajon megtapasztalni az állhatatos közös ima hatalmát? Mikor imádkoztunk utoljára együtt egy közös ügyért vagy valakinek az ügyéért? Miért nem találunk ezekre is alkalmakat? Miért csak szombat délutánonként jövünk néha össze? Ne értsetek félre, megvan a kikapcsolódásnak és a felhőtlen, könnyed együttlétnek is a maga helye, de az arányok kicsit el vannak tolódva. Magamat érzem a leginkább felelősnek, mert olyan régóta van már ez a fejemben, mégsem szóltam. Miért? Mert legyintettem, hogy majd lesz valahogy. És valahogy mindig lesz, de ha így állok hozzá, akkor egy biztos:a szél ide-oda fog sodorni és lehet, hogy túl késő lesz, mire felismerem, hogy eltévedtem.

Most van itt az ideje, hogy keressük és megismerjük végre az Istenünket. Egyénileg is de közösségben is. Hogy tapasztalatokat szerezzünk vele, mert most még megtehetjük. Ki tudja közülünk, hogy mennyi időnk van hátra? Ismertek és tudhatjátok, hogy mindig távol tartottam magam attól, hogy jóslásokba bocsátkozzam a végidő kapcsán. Sőt, azt sem tartom jónak, hogy annyiszor elhangzik ez, mert nem is az idő sürgetésének kellene motiválnia bennünket. Ha tudnánk, hogy 150 év van még hátra a világból, akkor is buzgón kellene segítségül hívni és keresni Istent, hogy mentsen meg minket a bűn és önzés fogságából. Akkor is kutya kötelességünk lenne megtanulni szeretni egymást és békében élni. Akkor is annak kellene motiválnia bennünket, hogy van egy Istenünk és egy Megváltónk, aki meghalt értünk. Sokszor olyan távol van ez tőlem....

De én nem akarom, hogy ez így maradjon. És Istentől és tőletek kérek segítséget, hogy változtassunk ezen, mert egyedül nem fog menni. Én most csak annyit tudok, hogy ha egyedül maradunk, látszat-kapcsolatokban, akkor elveszünk. Egyelőre nem tudom a hogyant és bennem is van egy jó adag félsz, de nem akarok többé félelemben, két szívvel élni!!

Biztos, hogy nem mindannyian fogunk közösen, ugyanazon az úton haladni. De olyan jó volna, ha mindannyian megtalálnánk a közösségünket Istennel és egymással is. Ha olyan társakra lelnénk, akikkel együtt vándoroljuk végig ezt a földi életet, hogy a végén hazataláljunk és békében élhessünk végre!

Itt-ott lehet, hogy kissé szentimentális és patetikus voltam. De ahogy az angol mondja: That is the way I am. És még egyszer elnézést kérek, ha valakinek az érzéseit megbántottam volna. Nem állt szándékomban, csak egyszerűen el szerettem volna mondani nektek ezeket.

Isten áldását kívánom mindannyiótoknak a hétre,

Testvéri szeretettel,

Sanyi

Az imának értelme van

Megint vittem meghívot arra a helyre, ahova egyszer régenben is. (amit szintén akkor megírtam ide apró tapasztalatként) Pár napja próbáltam, akkor nem volt nyitva az ajtó (akkor nem imádkoztam, csak arra jártam). Ma előtte imádkoztam, mielőtt oda mentem. Nyitva volt a lépcsőház ajtaja :-) Valami kaputelefonos emberek voltak ott, és az egyik lakóval beszélgettek, hogy recseg a kaputelefon - vagy valami ilyesmi :-)
Ez nekem most megerősítés volt, hogy van értelme imádkozni.

Nyitott ajtó

Egy aprócska tapasztalat... Mostanában lesz egy előadássorozat, aminek az első része 2 nap múlva lesz. Egy lépcsőházban 2 helyre szerettem volna bedobni meghívót (régebben nekik adtunk meghívókat). Pár napja próbáltam, de akkor zárva volt az ajtó, és mostanában nem nagyon merek csak úgy becsengetni... Most elmentem megint arrafelé, és imádkoztam, hogy nyitva legyen az ajtó, hogy be tudjam dobni a postaládájukba. Nyitva volt az ajtó :)