Gondolatok az egymás közötti kapcsolat szerepéről

Egy kicsit rendhagyó ez a bejegyzés. A legutóbbi találkozónkról hazaérve, ami ugye a közösségről szólt, és többünk szerint nagyon jól sikerült, egy e-mail fogadott régi jó barátomtól. Épp a közösségről szólt, keresztény fiatalok közt, mondhatni egy kiáltás, hogy milyen hiányosságokat él, élünk meg, és hogy tegyünk az ügyért. A levél, nem csak hogy megindítóan őszinte volt, hanem bizonyára nem csak bennem kelt olyan benyomást, hogy akár én is mondhattam volna, és hogy valaki végre ilyen szépen megfogalmazta – így hamar eszembe is jutott, hogy megkérdezem az íróját, közzétehetem-e itt. Azt mondta, örömmel.
Bár az eredeti tehát egy kör e-mail, gyakorlatias résszel is, úgy vélem, az a legjobb, ha változatlanul, és csonkítatlanul ide másolom.

Sziasztok,

Már vagy tízszer kitöröltem az első mondatot, mert nem tudom, hogyan kezdjem el...
Csak szeretném megosztani veletek a gondolataimat, amik pár napja már a fejemben vannak az egymással való kapcsolataink és közösségünk kapcsán..

Ami engem illet – hogy rögtön a közepébe vágjak – arra a belátásra jutottam, hogy nem tudok győzedelmes keresztény életet élni közösség nélkül. Kicsit félelmetes kimondanom, de konkrétabban ez azt jelenti, hogy nem tudok fejlődni a hitemben, a jellememben nélkületek.

Ugyanakkor meg sokszor azt érzem, hogy képtelen vagyok igazi, meghitt kapcsolatba kerülni bárkivel. Nem akarok erre most választ találni, de azt hiszem, hogy ez azért van, mert megbízni valakiben és közel engedni magadhoz az valahol félelmetes és mégis vágyunk rá.

Nagyon jó persze szombatonként találkozni és beszélgetni egy kicsit de az csak a felszín, annak is a legfelső vékony rétege. Nem erről a fajta kapcsolatról beszélek és szerintem egyikőnk sem erre vágyik. Hanem arra, hogy végre úgy köszönthessük egymást amikor találkozunk, mint az igazi testvérek. Mint a testvérek, akik már alig várják, hogy újra láthassák egymást és elmondhassák egymásnak örömüket, bánatukat. Őszintén, mert tudják, hogy bízhatnak a másikban. Mint a testvérek, akik szeretik egymást és nem félnek kimutatni az  érzéseiket. Mint a testvérek, akikben nem előítélet és feltételezés van a másik emberrel szemben, hanem jó szándék és segítő akarat.

Ne haragudjon meg senki, hogy többes számban írok és ne vegye magára az, akit mindezek nem érintenek. Ez csak az én tapasztalatom önmagamról és a környezetemről. Az viszont meggyőződésem, mert a valóság ezt mutatja, hogy nem vagyunk olyan közösségben egymással, amilyenben lehetnénk. Krisztus azt mondja, hogy úgy szeressük egymást, ahogy Ő szeret minket. Testvéreim, szeretjük mi ennyire egymást? És ha nem, akkor vajon megismeri-e majd rajtunk keresztül a világ Isten szeretetét?

Bevallom nektek, hogy én bizony félek. Félek szeretni bárkit is ezen a földön, beleértve benneteket is. Mindennél jobban vágyok arra, hogy tudjam szeretni a felebarátomat, a testvéremet, de annyira át vagyok itatva az önzéssel, hogy nem megy. Egyedül legalább is nem. És a napnál világosabb, hogy sátán éppen ebbe fekteti a legtöbb energiát, hogy a közösségeket – legyen szó akár egyházról, akár kiscsoportról, barátságról vagy házasságról – szétrombolja. Milliónyi eszköze van erre, ezt mindannyian tapasztaltuk már ebben az életben.

És annyi szép ígéret van, hogy efölött mégis győzhetünk, ez az egyik kedvencem:

"Ti az Istentől vagytok fiacskáim, és legyőztétek azokat; mert nagyobb az, a ki bennetek van, mint az, a ki e világban van."

Azzal is tisztában vagyunk mindnyájan, hogy egyik napról a másikra nem megy a változás. De hiszem, hogy annál, amit most teszünk sokkal többet is tehetnénk egymásért, magunkért. És ha már egymást tudjuk igazán szeretni és hordozni, elviselni egymás nyűgjét, baját, akkor talán már másokért is sikeresebben munkálkodhatunk majd. Nem tudom, hogy áldhatna meg és használhatna fel minket Isten addig, amíg nem vagyunk igazi közösségben egymással. Amíg nem szerzünk vele olyan tapasztalatokat, hogy minden látható akadály ellenére, legyenek azok bármekkorák is, meg tud bennünket szabadítani önző jellemünktől és fel tud ruházni a saját tiszta jellemével. 

Mert ha ez a csoda megtörténik, akkor lesz mit mondanunk a világnak, de addig nem nagyon, mert mi magunk sem hisszük el igazán, hogy megváltozhatunk. Akkor majd örömmel hirdetjük Isten hatalmát, mert megtapasztaltuk, hogy Ő valóban képes minket megvédeni saját önző énünktől. De ez egyedül senkinek nem fog menni!!!

Én azt látom, hogy mindannyian egyedül próbálunk győzelemre jutni de lássuk be végre közösen, hogy nem fog menni.

Mikor fogjuk vajon megtapasztalni az állhatatos közös ima hatalmát? Mikor imádkoztunk utoljára együtt egy közös ügyért vagy valakinek az ügyéért? Miért nem találunk ezekre is alkalmakat? Miért csak szombat délutánonként jövünk néha össze? Ne értsetek félre, megvan a kikapcsolódásnak és a felhőtlen, könnyed együttlétnek is a maga helye, de az arányok kicsit el vannak tolódva. Magamat érzem a leginkább felelősnek, mert olyan régóta van már ez a fejemben, mégsem szóltam. Miért? Mert legyintettem, hogy majd lesz valahogy. És valahogy mindig lesz, de ha így állok hozzá, akkor egy biztos:a szél ide-oda fog sodorni és lehet, hogy túl késő lesz, mire felismerem, hogy eltévedtem.

Most van itt az ideje, hogy keressük és megismerjük végre az Istenünket. Egyénileg is de közösségben is. Hogy tapasztalatokat szerezzünk vele, mert most még megtehetjük. Ki tudja közülünk, hogy mennyi időnk van hátra? Ismertek és tudhatjátok, hogy mindig távol tartottam magam attól, hogy jóslásokba bocsátkozzam a végidő kapcsán. Sőt, azt sem tartom jónak, hogy annyiszor elhangzik ez, mert nem is az idő sürgetésének kellene motiválnia bennünket. Ha tudnánk, hogy 150 év van még hátra a világból, akkor is buzgón kellene segítségül hívni és keresni Istent, hogy mentsen meg minket a bűn és önzés fogságából. Akkor is kutya kötelességünk lenne megtanulni szeretni egymást és békében élni. Akkor is annak kellene motiválnia bennünket, hogy van egy Istenünk és egy Megváltónk, aki meghalt értünk. Sokszor olyan távol van ez tőlem....

De én nem akarom, hogy ez így maradjon. És Istentől és tőletek kérek segítséget, hogy változtassunk ezen, mert egyedül nem fog menni. Én most csak annyit tudok, hogy ha egyedül maradunk, látszat-kapcsolatokban, akkor elveszünk. Egyelőre nem tudom a hogyant és bennem is van egy jó adag félsz, de nem akarok többé félelemben, két szívvel élni!!

Biztos, hogy nem mindannyian fogunk közösen, ugyanazon az úton haladni. De olyan jó volna, ha mindannyian megtalálnánk a közösségünket Istennel és egymással is. Ha olyan társakra lelnénk, akikkel együtt vándoroljuk végig ezt a földi életet, hogy a végén hazataláljunk és békében élhessünk végre!

Itt-ott lehet, hogy kissé szentimentális és patetikus voltam. De ahogy az angol mondja: That is the way I am. És még egyszer elnézést kérek, ha valakinek az érzéseit megbántottam volna. Nem állt szándékomban, csak egyszerűen el szerettem volna mondani nektek ezeket.

Isten áldását kívánom mindannyiótoknak a hétre,

Testvéri szeretettel,

Sanyi

Az imának értelme van

Megint vittem meghívot arra a helyre, ahova egyszer régenben is. (amit szintén akkor megírtam ide apró tapasztalatként) Pár napja próbáltam, akkor nem volt nyitva az ajtó (akkor nem imádkoztam, csak arra jártam). Ma előtte imádkoztam, mielőtt oda mentem. Nyitva volt a lépcsőház ajtaja :-) Valami kaputelefonos emberek voltak ott, és az egyik lakóval beszélgettek, hogy recseg a kaputelefon - vagy valami ilyesmi :-)
Ez nekem most megerősítés volt, hogy van értelme imádkozni.

Nyitott ajtó

Egy aprócska tapasztalat... Mostanában lesz egy előadássorozat, aminek az első része 2 nap múlva lesz. Egy lépcsőházban 2 helyre szerettem volna bedobni meghívót (régebben nekik adtunk meghívókat). Pár napja próbáltam, de akkor zárva volt az ajtó, és mostanában nem nagyon merek csak úgy becsengetni... Most elmentem megint arrafelé, és imádkoztam, hogy nyitva legyen az ajtó, hogy be tudjam dobni a postaládájukba. Nyitva volt az ajtó :)

Egy kis könyv útjának története

Ezek az események, amiket most leírok, akkor történtek, amikor legutóbb közösen elmentünk túrázni. Talán ott kezdeném, hogy amikor elindultam reggel a buszhoz (amivel a vasúti pályaudvar felé mennék), kicsit előbb oda értem. Azt gondoltam, sétálok egyet a következő buszmegállóig, de valamiért azt éreztem, hogy várjak. Üljek le, és gondolkodjak. Hát, leültem, gondolkodtam. Eszembe jutott, hogy: a gyufa! Nem hoztam gyufát. Tervben volt, hogy játszunk majd gyufás játékot, és azért kellett volna. Arra idő nem volt, hogy a környéken menjek be egy boltba, így azt gondoltam ki, hogy az egyel előbbi megállónál leszállok, ott van egy éjjel-nappali. Leszálltam ott, meg is vettem. Még arra gondoltam, talán a vasút állomáson vennék egy kicsit nagyobbat, mert ez ami itt volt, nem valami nagy.
Oda értem a pályaudvarra, néztem a kiírást, hogy honnan megy a vonatom majd. És észre vettem egy ismerőst. A lépcsőházunkból az egyik lakó. Oda mentem hozzá. Kiderült, hogy ő is Budapest felé megy, ugyan azzal a vonattal fogunk menni. Így aztán nem néztem meg másik boltot, mert azt éreztem, hogy ez nem véletlen, hogy találkoztam vele. (Ha nem abban az éjjel-nappaliban vettem volna meg a gyufát, akkor itt a pályaudvar környékén keresgéltem volna, így nem biztos, hogy összefutottam volna úgy vele, mint ahogyan történt.)
Beszélgettünk erről-arról. Fura, hogy kb. több, mint 20 éve egy lépcsőházban lakunk, de érdemben nem beszélgettünk még. (Mondjuk ez úgy általánosságban igaz mindenkire.) Jó volt kicsit többet megtudni róla.
Aztán eszembe jutott, hogy van nálam egy könyv. Majdnem mindig szoktam magamnál tartani egy példányt a Jézushoz vezető út / Krisztushoz vezető lépések / Legjobb út könyvből, most is volt nálam. Gondoltam, megkérdezem tőle, hogy érdekelné-e, mert szerintem nagyon jó. (Valóban nagyon jó könyv.) Szívesen fogadta, el is kezdte olvasni.
Nekem át kellett szállnom egy másik vonatra, mert ez nem állt volna meg annál a megállónál, ahova mentem, így nemsokára készülődtem leszállni. Mondtam az ismerősömnek, hogy maradhat nála a könyv, kölcsönbe oda adom, aztán majd vissza adja. Meg hátha esetleg érdekel a családjából másokat is...
Szóval így indult ez a nap. A túra jól sikerült. Nem voltunk sokan, de nagyon jó hangulata volt a napnak...
Aztán a történet ott folytatódik, hogy egyszer néhány nap múlva a lépcsőházban találkoztam, akinek adtam a könyvet, neki a édesanyjával. Ő is mondta a könyvet, hogy jó könyv, és hol lehet ilyet kapni... Mondtam, hogy hát boltban nem tudom hol lehet, de tudok szerezni. Aztán mondtam, hogy ami most náluk van könyv, akkor az maradjon náluk. Kérdezte, hogy mennyibe kerülne. Mondtam, hogy, hát legyen akkor ajándék. És akkor megegyeztünk abban, hogy ő cserébe ad majd tököt (mert a fia mezőgazdasággal kapcsolatos munkahelyen dolgozik).
Tehát ez volt ennek a kis könyvnek az útja. Nagyon örültem neki, hogy ez így történt. Amúgy ilyen körülmények nélkül, talán sose alakult volna úgy, hogy ezt a könyvet adtam volna nekik.
Bízok benne, hogy Isten továbbra is munkálkodik majd az ő életükben.

Reggeli áhítat

Tegnap reggelre én voltam beosztva áhítat tartására, de az egyik iskolatársam megkért, hogy hagy tartsa meg ő. Ide viszont leírom, a szóban nem elmondottakat, remélve, hogy bátorítást jelent nektek.

Szép, jó reggelt kívánok Nektek! :)

Gondolom mindannyian hallottuk a hírekben, hogy Sandy lecsapott Amerika keleti partvidékére. A károk óriási méreteket öltöttek, az emberi életekről nem is beszélve. 

Hétfőn, amikor éppen beutaztam Budapestre, a metróban láttam először a hírt. Nagyon megrázóan hatott rám, hiszen akkor még csak várták az este megérkezni „óhajtó” hurrikánt. Utána mentem vezetni. A pesti forgalomban, a lámpáktól lámpákig araszolgatva kénytelen voltam hallgatni a bekapcsolt rádiót, ahol éppen a hírekkel foglalkoztak: mennyien fagytak meg tavaly télen…hányan fognak előreláthatólag idén… Közel- Keleten ismét bombák robbantak…itt háború…ott gyilkosság…” nemzet támad nemzet ellen”..”éhségek..földindulások mindenfelé”.  Biztosan ismeritek az érzést, amikor a szomorúság, és a kétségbeesés, a lesújtottság árad szét a mellkasotokban és szinte érzitek, ahogy egy hideg kéz ökölbe szorítja a szíveteket. Én ezt éreztem akkor. Ez most már tényleg komoly-futott át a gondolataimon- mi lesz velünk, hogyan fogunk megállni ilyen időkben?  Nem kell említenem, hogy a vezetés volt a legutolsó, amire koncentrálni tudtam. Ezzel természetesen sikerült az amúgy nyugodt és türelmes oktatóból hevesebb indulatokat kiváltanom. Már- már a sírás kerülgetett, amikor rávettem magam, hogy visszaemlékezzem a napom kezdetére. Krisztussal kezdődött az egész. Visszaemlékeztem mit olvastam Róla, és ahogy ezen gondolkoztam, egyre jobban megnyugodtam, míg a végére békesség és öröm költözött a félelem helyére. Tudtam, hogy Ő közel van, és nem a távolból figyeli a földi drámát.

Lukács evangéliumában találjuk a 21. fejezet 33. versében a következőket:

 „Az ég és a föld elmúlnak, de az én beszédeim semmiképpen el nem múlnak”.

Teljesen igaza volt Jézusnak, hiszen mi most tényleg látjuk, ahogy a Föld felszíni és felszín alatti sebei mind nagyobbak lesznek,és egyre jobban elterjednek, míg lassan az elmúláshoz közelednek. Márpedig ha ebben igaza volt, akkor a mondat második fele is igaz. Mennyire fontos, hogy ismerjük a beszédeit, azokat a bizonyosokat, amik örökre megmaradnak, amikbe kapaszkodhatunk.

Ránk jellemző, hogy a sok rossz hír hallatán elfog a „világvége hangulat”, a pánik, a menekülés,a kapkodás, és bizonytalanság érzése. Ekkor vissza kell emlékeznünk a Megváltó szavaira, mint pl: 

„Békességet hagyok néktek, az én békességemet adom néktek; nem úgy adom én néktek, amint a világ adja. Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, se ne féljen” (János 14:27)

„ Ímé én ti veletek vagyok minden napon a világ végezetéig” (Máté 28:20)

A történetek pedig sokszor még többet mondanak, mint a beszédek, mert ott Jézus cselekedetei által tanít.

Az utálkozó, gyilkos érzésekkel fűtött farizeusok, és az Őt még minden nem megértő tanítványok gyűrűjében, nyugodt tudott maradni. Leült, és ölébe fogta a kicsinyeket, és megáldotta szeretettel őket.

A csónakban a háborgó vízen, Ő csak aludt. Nem félt, mert ismerte az Atyát, azt, aki megoltalmaz mindenkit.

Fáradtan és éhesen is vágyott beszélni a szamariai asszonnyal.

…

Most pedig, hogy a Mennyben van, sohasem fáradt, nincsenek  idő- és térbeli korlátozásai.

Ellen White azt írja, hogy Jézus most még közelebb van az emberekhez, mint amikor fizikai testben a földön járt.  

 Ezt tudatosítanunk magunkban, nap mint nap, óráról órára és percről percre!

Olvassuk többet Jézus életét, legyen még fontosabb része napjainknak a Vele töltött idő, mert így megállunk az élet legszörnyűbb viharaiban is!

Azok a bizonyos isteni szálak

Néha olyan észrevétlenül és titokban fűzi össze Isten az emberi szálakat, hogy mi sokszor nem is észleljük, illetve már csak az eredményt látjuk, és gyönyörködünk Isten zsenialitásában.

Egy hosszabb ideje elkezdődött dolgot szeretnék megosztani veletek, ami még mindig nem ért a végéhez, de előttem tegnap este világosodott meg Isten művének ez a kis szelete.

Azt hiszem azt már említettem, hogy Németországban, miután Isten....hogy is mondjam...visszahúzott magához, szerettem volna kinn is egy gyülekezetbe járni. Én nem is igazán tettem ezért semmit, csak gondolkoztam ezen, és megemlítettem egyszer a többieknek is, hogy szívesen járnék adventista gyülekezetbe. Egy- két munkatársam, az én tudtom nélkül, rögtön utána is nézett, hogy hol van a közelben ilyen közösség. Nem kellett sokáig keresgélniük, mert a mellettünk lévő városkában találtak is egy kisebb gyülekezetet. Utána pedig elmesélték, hogy mit találtak, de szeretnének először velem jönni megnézni, hogy nem-e valami elvont szektások közé megyek. :)

Az első alkalom meggyőzte őket, hogy nem valami véráldozatokat bemutató csoport ez, hanem ők is rendes emberek, annyi különbséggel, hogy szombatonként szépen felöltözve összejárnak, és Isten tiszteleteket tartanak, valamint, hogy a Bibliát nagyon komolyan veszik, és egy- egy részről szombatiskolai beszélgetés során gondolkoznak. Nagyon kedvesen fogadtak minket már az első alkalom során. Ha nem is értett egyet az elvekkel ez a két munkatársam, de az feltűnt nekik, hogy milyen nagy szeretet van ezek között az emberek között, és mások felé is nagyon nyitottak.
Innentől kezdve nyugodt szívvel engedtek szombatonként hozzájuk járni és azt is elintézték, hogy aznap mindig szabad lehessek.
Elkezdtem hát rendszeresen járni, egy- egy, a hét után nagy kimerültség miatt kihagyott alkalmat kivéve.

Egyre jobban megkedveltem az ottaniakat. Ők is nagyon gyorsan befogadtak. A bárkában tudták a többiek, hogy én mindig ide járok és hogy ez milyen fontos nekem. Nem sokat értettek az egészből, de minden bizonnyal felkeltette az érdeklődésüket. Egyik alkalommal eljött egy másik munkatársam is velem, egy következő héten pedig egy ismerőse a bárkának. Ami nagyon érdekes volt, hogy egy évvel később, amikor visszamentem látogatóba, találkoztam ezzel a férfival. Elmesélte, hogy még mindig emlékszik arra a prédikációra, amit ott hallott. Én is pontosan emlékeztem rá, és többször eszembe is jutott, de már nem tudtam, hogy hol hallottam. Ő vezetett rá, hogy bizony az ebben a lengerichi kis gyülekezetben hangzott el, és azóta ő sem tudja elfelejteni.

Egy női munkatársam, aki inkább olyan, mint az anyukám, azóta is kapcsolatban van az egyik hölggyel onnan, és többször írnak egymásnak. Nem értenek mindenben egyet, de ez nem zavarja meg a barátságukat. Volt, hogy találkoztak is hétköznap és nagyon őszintén meséltek egymásnak az életükről, a tapasztalataikról Istennel.

Tegnap este pedig egy fiatal házaspár, akikkel jó barátok lettünk, látogattak meg minket itt. Jó volt, hogy végre láthatták azt, amiről eddig csak meséltem nekik. Egy nagyon szép estét töltöttünk együtt, aminek az lett az eredménye, hogy az egyik lakó és asszisztens ( névszerint Akiko :D), is nagy kedvet kaptak eljönni velem szombaton oda. Szóval, ha minden igaz akkor holnapután együtt megyünk a gyülekezetbe. Egy másik munkatársnőnk pedig azt mondta, hogy most már őt is érdekli ez a szombat dolog.
Pedig erről nem is beszéltünk, csak egyszerűen látták, hogy mennyire fontos a közösség nekünk, és hogy milyen kedves emberek.

Az este tartottunk még egy áhítatot is közösen. Az énekek után mindig olvasunk fel egy kis Bibliai részletet. A tegnapi pont arról szólt, amikor Jézus szombat napon a zsinagógába ment és tanította az embereket. Ez is érdekes, hogy éppen erre a napra jutott ez a rész. :)
Utána pedig szoktunk egy kisebb csöndet tartani, amikor elcsendesedhetünk és megnyugodhatunk a nap után. Ekkor néztem szét, és úgymond nyitotta fel Isten a szememet. Ezeket az embereket Isten, egy embert felhasználva, egymáshoz vezette. Ott ült együtt az adventista, az evangélikus, a sintoista (aki már szeretne keresztény lenni), a katolikus, az egészséges, a fogyatékos, férfiak és nők együtt Isten társaságát élvezve. A csöndben, Istennél békét keresve nem volt semmi különbség közöttünk.

Én most hazamegyek, de hiszem, hogy Isten, ezeket a szálakat tovább szövi majd és már alig várom, hogy a személyes találkozásunkkor Jézussal, minden kis titokra fény derüljön, ahogy Ő az embereket az úton vezette és a szívükben dolgozott. 

" Az én Atyám mind ez ideig munkálkodik, és én is munkálkodom"

( János 5:17)

"Én azt a dicsőséget, amelyet nékem adtál, ő nékik adtam, hogy egyek legyenek, amiképen mi egy vagyunk: én ő bennük, és te én bennem: hogy tökélesetes eggyé legyenek, és hogy megismerje a világ, hogy te küldtél engem, és szeretted őket, amiként engem szerettél. "

(János 17:22-23)

Kromatikus szájharmonika tapasztalata

Valamikor januárban egy itteni Lidl üzletben lehetett kapni nagyon olcsón 10 lyukú C alaphangú diatonikus szájharmonikát. (Ez a szájharmonikák közt a legalapabb változatnak számít.) Már nem tudom pontosan mennyi volt, de kb. 700 Ft körül lehetett. Gondoltam, veszek egyet, kipróbálom. Ezen próbálkoztam, és úgy éreztem, tetszik ez a hangszer. Azt sajnáltam, hogy a diatonikuson nincsenek félhangok, így egy csomóféle zenét, amit szerettem volna, nem tudtam játszani rajta. Egy hajlítás nevű technikával elvileg lehet félhangokat is fújni vele valahogy, de egyelőre ez nekem nem akart sikerülni (azóta is csak megközelíteni tudtam, de igazán még nem sikerült), és úgy éreztem, sikerélmény híján alább hagy az érdeklődésem a hangszer iránt. Később rájöttem, hogy létezik kromatikus szájharmonika is, amin van egy váltó, amivel lehet félhangokat is fújni. Azóta nagyon szerettem volna venni egy ilyet, de amit találtam legolcsóbban, amit úgy gondoltam, megfelelne, elég magas volt az ára ahhoz, hogy egyelőre elérhetetlennek tűnjön. Hónapról hónapra bennem volt a gondolat, hogy jó lenne egy ilyen, de egyelőre nem akarok ennyit költeni rá.

Pár hete történt, hogy egyik nap Isten felé intéztem egy kicsit komolytalan, de azért belül mégiscsak őszinte kérést, vagy inkább csak rejtett kérés volt kijelentés formájában... kb. így hangzott: "úgyse tudsz nekem ingyen kromatikus szájharmonikát szerezni". Az az érdekes, hogy Isten olvas a szív rejtett mélységében, és komolyan vette ezt a kérésemet. Úgy emlékszek, még aznap este valamiért megébredtem, nem tudtam visszaaludni, forgolódtam... aztán elővettem a telefonom, kicsit nézelődtem vele az interneten... Rákerestem a kromatikus szájharmonikára, és találtam valakit, aki egész jó áron hirdet ilyet használtan. Aztán kicsivel később sikerült visszaaludnom.

Felvettem a kapcsolatot ezzel az emberrel, és kiderült, hogy gyűjtötte a szájharmonikákat, és most eladja őket. Viszonylag újak. Ugyanis nem voltak használva. (Vagy ha voltak is valamennyit, újszerű állapotban vannak.) Kettő hirdetés volt már csak. Az egyiket, amelyik szimpatikusabbnak tűnt, kiválasztottam, és ez azóta már itt van nálam, és barátkozgatok vele :) Kaptam hozzá kettő angol nyelvű fénymásolt könyvet is, amik hasznosnak tűnnek.

Isten meghallgatta a kérésemet, és még a hitem szerint is cselekedett: ugyanis nem ingyen jutottam hozzá, hanem kb. fél vagy harmad áron. Pont annyiba került, amennyi keretem éppen volt rá abban a pillanatban, amit szívesen rá tudtam szánni. Az is igaz, hogy hónapokkal ezelőtt már szerettem volna ilyet, de valamiért most gondolta úgy Isten, hogy segít ebben... Nem is tudom, mennyire fordultam Hozzá ezzel kapcsolatban ezelőtt...
Úgy érzem magam, mint egy gyermek, aki Apjára tekint, pislogva... Ez után már nem szeretnék elegendő komolyság nélkül megfogalmazott kérést intézni Feléje. Sokkal inkább illő gyermeki bizalommal fordulni Hozzá, Rá bízni a dolgokat, és türelmesnek lenni.

„Dicsérjétek az Urat… "

  „ ... Kicsoda hasonló az Úrhoz, a mi Istenünkhöz,

    aki a magasságban lakozik?”   

                                                              (Zsolt. 113:5)

 

         Péntek délután a budapesti János Kórházba volt időpontom a térdemmel ultrahangra (mert két hete ráestem a küszöbre a húzódzkodó rúddal való barátkozásom után). Mivel mást is el szerettem volna intézni, így még délelőtt felutaztam. Betettem egy újságot és egy könyvet is esetleges ajándékozás céljából, gondolván magamban, bárcsak ’elhinthetném’ őket valahol. Az utóbb említett másik elintéznivalót halasztani kényszerültem, úgyhogy volt néhány hosszú első ’jövőbenézésemkor’ üresnek látott órám. Egy padon ücsörögtem a János Kórház épületlabirintusa közepén, és a közelben halkan csordogáló szökőkutas tavacskát hallgattam, néztem a viszonylagos távolból. Elő-elővettem saját olvasmányaimat is, de a mély tartalom, s az utazás fáradalma arra késztetett, hogy inkább szemlélődjek, s hallgassak el belül, hogy megszűnhessen a folytonos tevékenykedés, és a tétlenségbe egy másfajta beszéd folyhasson.

   Izgalmas délutánom lett. Filmet néztem. A vásznon galambok szálltak le egy fa meztelen száraz testéről, majd újra fel a görbe karokra. Gyönyörű fa volt. Tökéletes madarak, tökéletes szárnycsapások. A szökőkút oldalán egy lentebb fekvő épület tavacskájához csordogált tovább a víz. Különösek voltak nem csak a tollakon játszó, a víz színén megcsillanó fények, hanem a gondolatok, amelyek a természet egyszerű pompája láttán születtek meg bennem. Az Isteni teremtett világról, gondoskodásáról, a szépségről, a nyugalomról … a szeretetről.

Emberben még meglátjuk az egyéniséget, talán még egy kutyában, macskában, lóban is, de ráeszmélni, hogy akármilyen piciny lény legyen is, minden egyedi, és minden galamb másképp mozog, másképp megy, mástól fél, máshol szeret pihenni, s van kedvenc faága … Meghajlásra, mély csodálatára, hálaadásra hívott ezen a délutánon az Alkotó.

   Az emberek jöttek-mentek. Nagymamák nézték unokáikkal a tavirózsákat, úgy láttam, halakat kémleltek a növények közt. Egyre többen fordultak meg az amúgy első ránézésre nem sokat ígérő meder körül. Kezdtem én is kíváncsi lenni, s mivel az árnyékban hűvös volt, felálltam, hogy szemügyre vegyem a tavat. Középütt egy magas - az évek folyamán zöldre színeződött - szobor állt. Egy madár, hátán egy kisgyerek. Közelebb hajolva, színes halak szlalomoztak a bimbózó és teljesen kinyílt kelyhű tavirózsák között. Visszaültem a padra, s most már az új felfedezés szemüvegén át néztem a szobor felé. Úgy, mint aki már tudja, hogy mi van a tóban. Lassan néhány óra alatt ismerősömmé vált a hely, kicsit hozzám is nőtt. S arra a megállapításra kellett jutnom, nem vesztek ki még teljesen e városból sem a szép helyek, akármennyire igyekszik is az emberi gonoszság a környezet gyászruhába öltöztetésére.

Most így írás közben Radnóti verse jutott eszembe. Ha néhány tartózkodó röpke pillanatra lettem volna e parkban, - ’bemegyek az épületbe, kijövök, hazamegyek’ -, s úgymond ’gépen szálltam volna fölébe a tájnak’, akkor soha nem láttam volna meg annak a kis élő közösségnek az ősz eleji működését, egy napját.

Többet kéne megállnunk. Hogy ne csak felülről, kívülről, hanem belülről szemléljünk. Valóban amennyire Isten által megérthetjük, megértsük a létezésünkben, mások létezésében rejlő szépségeket, s ne csak ránézzünk a szeretet megnyilvánulásaira, hanem nézzük, szemléljük őket, időzzünk rajtuk, kapkodás nélkül. Ez a nap újabb figyelmeztetés volt számomra, mert hajlamos vagyok akkor menni, amikor meg kellene állni, és akkor állni, amikor útra kéne kelni.

   Ültem, felálltam, sétáltam, néztem az egészségügyi dolgozókat, a betegeket, a látogatókat, a bicegőket, a lendületesen sétálókat, a cigarettát kérőt, a felháborodottat, a közönyöst … a küzdő embert. Közben a percek múltak …

Már csak egy órám volt az előjegyzett időpontig, így gondoltam, előbb leadom a papíromat, hátha beszólítanak, és egy korábbi vonattal hazamehetek. Így is történt.

A legnagyobb boldogságom az volt, hogy a térdemben minden a helyén állt, és ha még fájt is, de megnyugodhattam abban, hogy nincs nagy baj és valószínűleg nem fog hosszú ideig megmaradni a negatív érzés. Belül szárnyalva az örömtől, hálával telve sétáltam a buszmegálló felé reménykedve, hogy valamiféle csodával határos módon elérem a vonatot. Amikor még papír szerint a kórházban kellett volna lennem, már a szerelvényen ültem annak ellenére, hogy a jegypénztárak előtt kígyóztak a sorok, kísértve az embereket, hogy hátha kijönnek a sodrukból látva a ketyegő időt, az előttük ügyetlenkedő pénztárosokat és vásárlókat.  

    De visszakanyarodva a történet elejére, és egy kicsit a végéhez fonva a kezdeti szálakat, vágyam volt arra, hogy beszélgethessek valakivel. Már nem is igazán azon gondolkoztam, hogy mi lesz az újsággal, a könyvvel – hiszen nem egyszer tértem haza a berakott könyvekkel -, hanem hogy valakivel csak úgy beszélgetni, ismerőssel összetalálkozni de jó lenne. Ültem a kabinban és olvasgattam néha felnézve, hogy kik haladnak el a folyosón üres hely után kutatva. Egyszer csak két ismerős gyerekarc suhant el előttem, és az anyukájuk is megjelent. Kerestem a tekintetét mosolyogva, hátha észrevesz. A köszönés után továbbment az előrerohanó gyerekei után. Gondolkoztam. ’Eléggé úgy tűnik, hogy kevés a hely a vonaton, és ha most felállok, és utánuk megyek, akkor egyáltalán nem biztos, hogy lesz hely ott, ahol ők leültek.’ Felálltam, és elindultam utánuk. ’Ha csak állóhely lesz, akkor sem hagyhatom, hogy egy vonaton utazzunk, és ne beszélgessünk, amikor olyan ritkán találkozunk.’ Két kocsi átpásztázása után végre megtaláltam a két gyereket, és még hely is volt mellettük. Amikor az anyuka meglátott a fülkében leírhatatlan örömmel ölelt át.

Egész végig beszélgettünk. Szüksége volt rá, hogy elmondhassa küzdelmeiket – s rám is építőleg hatott-, és azt hiszem erőt adott neki az is, hogy én is elmondtam a mi családunk nehézségeit. Felmerültek olyan kérdések is, amire elsőre nem tudtam mit mondani. Ott ültem vele szemben, és bár tudtam, hogy helytelen az elgondolása, de nem tudtam, hogyan és mit mondjak. Nem akartam bólogatni, hiszem nem értettem egyet, de egyértelmű, hogy a ’nem helyes, mert nem’ sem lett volna megfelelő válasz, meggyőző érv. A Jóisten segített válaszolva Hozzá küldött fohászaimra. Így Jézus földi életének példáin, felidézve egy-egy hithőst a Bibliából sikerült arra terelni a hölgy tekintetét, s magamét is, hogy bár a küzdelem nehéz, de ha akkor segített Isten és ma is ugyanaz, akkor nekünk is támaszunk lehet.

Boldogan szálltunk le a vonatról hátunkon a táskánkkal, szívünkben pedig a legdrágább kinccsel, az Élő Igével.

Simon András: Szeretetközelben

- ’Olvasónapló ’

                                   

     A 2004-ben megjelent kötet verseket, gondolatfutamokat tartalmaz. A könyv különlegessége, hogy az író saját rajzaival illusztrálja, gazdagítja a gyűjteményt. Legelőször a képek keltették fel érdeklődésemet - mivel a művészeteken belül a rajz, a grafika közel áll hozzám-, majd ahogyan bele-bele olvastam az írott sorokba is, alig tudtam letenni a könyvet.  Ez pedig nagy szó!

    A könyv elején a szerző maga mutatkozik be röviden. 26 évesen megszületett benne a kérdés, melyet tisztázni szándékozott önmagában: „…mit akarok és mit tudok? Csak mások mondanivalóját vagyok képes rajzba önteni, vagy vannak saját gondolataim, érzéseim, melyeket művészi szinten ki tudok fejezni?” Ez a kérdésfeltevés döntő súlyú minden ember életében. Vannak, akik el sem jutnak eddig, mások eljutnak, de a választ helytelenül adják meg, keresésük félresiklik. Simon András nem emberi akaratra vagy tudásra vonatkozóan teszi fel a kérdést. Inkább úgy, hogy mi Isten terve vele, milyen talentumokat kapott Tőle és hogyan tudná ezeket kamatoztatni embertársai megmentésére és az Úr dicsőségére. „Felajánlottam, mindezzel az Ő dicsőségét szeretném szolgálni.”

Hogy ezenkívül mi céllal vetette papírra gondolatait szavakon és vonalakon keresztül arra az alábbi idézet nyújt még választ: „Időről időre késztetést érzek arra, hogy mondandómat vonalakon kívül szavakba is öntsem. Eredendően nem a nyilvánosság, hanem csupán a saját magam számára vetettem papírra töprengéseimet, hogy általuk kikristályosodhasson bennem az eltelt évek fájdalma és öröme.”

Mekkora szüksége lenne a mai embernek is eltöprengenie az elmúlt évein, meg-megállni, és tisztázni múltját, célokat tűzni ki a közeli és távoli jövőre?

     Az író és grafikus művei egyszerűek, ugyanakkor roppant mély tartalmúak. A 21. századra pont a dolgok túlbonyolítása jellemző. Saját életemben tapasztaltam, hogy a kevesebb sokszor több. Magam is szoktam rajzolni, festeni, de sokszor a sok szín, és bonyolult vonalak közt elveszik az üzenet. Jó érzés egy rokonlélek sorait olvasni és műveiben gyönyörködni. 

   Az elején leírt bemutatkozásból egyértelműen kitűnik a művész keresztény gondolkodása. Így az egész könyv középpontjában – ahogyan arra a cím is utal - a szeretet áll.

Ezen belül több csoportot is megnevezhetünk. Úgy, mint például az ember Istennel való kapcsolata, az ember emberrel való kapcsolata -  szerelem, barátság -, a Bibliát idéző versek. Ráirányítja tekintetünket a nagy dolgok komolyan vételére és a kis dolgokra való rácsodálkozásra.

  A következőkben azokról a művekről írok, melyek különösképpen megragadtak, s bennem is új gondolatok születhettek hatásukra, s mindeközben régi tapasztalataimat is feleleveníthettem általuk.   

A mosoly címmel három rövidke írást olvashattam.

 A mosoly:

megelőlegezett bizalom,

a feltétlen elfogadás garancia nélkül

adott hitellevele, amely legtöbbször

akkor nyeri el fedezetét,

amikor egymásnak „átnyújtjuk”.

vidáman világító kisablak

a közöny sötét éjszakájában.

az első tanktöltőállomás azon az úton,

amely önmagad zárt világából

a másik emberhez vezet.

  

   Az elsőnek idézett műből azt tanultam, hogy előítéletek nélkül forduljunk egymáshoz, leküzdve a másság gátját, még akkor is ha nem ismerjük egymást. Csak akkor várhatjuk el, hogy más is ilyen megelőlegezett bizalommal legyen hozzánk, ha mi is gyakoroljuk ezt. A mosoly tehát egyrészről = megelőlegezett bizalom.

   A következő a lélek csillanásáról szóló két rövid sor megfogalmazza az apró dolgoknak való öröm lényegét. Azt, hogy a mai ember milyen közömbös, és sajnos nem fedezi fel a sötétségben a fénysugarat. Milyen kár!

   Az utolsó ezzel kapcsolatos gondolatmenet, ráirányítja a figyelmet az emberre, akinek ki kell lépnie önző világából, hogy mások segítségére legyen. S az ehhez vezető út első állomása a mosoly.

  

A kritikáról is három gondolatmenetet olvastam, ám ezek hosszabban ki voltak fejtve.

  Első művében az író leírja, hogy sokan jó emberismerőnek tartják magukat, de az igazság az, hogy senki sem lehet az. Mert ismerni valakit, annyit jelent: szeretni őt.

A külső nagyon kis része az embernek, ám a belső kincsesládáját csak akkor nyithatjuk ki, ha ítélkezés nélkül fordulunk embertársainkhoz.

   A második bírálatról fogalmazott írásban tanácsokat fedeztem fel annak kapcsán, hogyan mondjuk el másoknak hibáikat, hogy ne sértsük meg őket ezzel. Ha ugyanis nem kedvesen, és szép szóval tesszük, önző indulatról van szó. De az előbbivel jobban járunk, mely szeretetből fakad. Az illető el fogja hinni, hogy „nem ellene, hanem érte” tesszük.

   A harmadik mű soraiban, ráderül a fény egy (igen gyakori) rossz emberi tulajdonságra: Amikor másokat kritizálunk, az az önmagunkkal való elégedetlenségből fakad. A gyenge személyiségből, mely, ha nem hajlandó engedni önmagán változtatni, másokat tesz tönkre, féltékeny mások sikereire és boldogságára. Keresi más életében a ’szálkát’, de önmagáéból nem engedi a ’gerendát’ eltávolítani.

A hitről is olvashattam egy rövid, definíció szerű írást.

Szerintem a hit az egyik legnagyobb dolog. A Bibliában az eredeti héber és görög nyelveken bizalmat jelent, állhatatosságot, kitartást feltételez. Hűséget minden körülmény között. A hit nem egyenlő az elhívéssel, hiszékenységgel, mert mindezek bizonytalanságot, vak követést foglalnak magukban. A hit megismerésből származó, meggyőződésen alapuló bizalmat jelent.

Simon András ezt úgy fogalmazta meg, hogy egy megfoghatatlan dologban biztosnak lenni. Ám a mai ember sajnos csak abban hisz, amit lát, látott, abban, ami megtörtént, kézzelfogható vagy pedig babonás minden meggyőződést nélkülöző hite van.

„A hit pedig a reménylett dolgoknak valósága, és a nem látott dolgokról való meggyőződés.” /Zsid. 11:1/ A hit Isten ígéreteibe vetett bizalom, azok valóságosságának elfogadása még mielőtt megtörténnének.  

Következő megragadott írás címe ez volt: Pár gondolat a türelemről.

Volt egy tapasztalatom, még általános iskolában, amikor az egyik családórán beszélgettünk. Különböző tulajdonságok kerültek a táblára. Mindenkinek 300 fillér állt rendelkezésére, ezt kellett beosztania az árverésen, amin 100 fillérről indult minden erény ára. A szabadság, a szerelem, és a szépség 200ért kelt el. Ezek mind jó dolgok, ám a türelemért a végső kikiáltási ár 30 fillér lett. Ez is ugyanúgy elkelhetett volna 200ért. Ugyanis mit ér bármi más e nélkül? Belőlem is hiányzik e tulajdonság, ugyanis ha fáradt vagyok, vagy épp nem vagyok olyan kedvemben, képes vagyok leharapni a hozzám szóló személy fejét. Ám ez nem sokáig maradhat így. Mert ahogy semmi más nem, úgy a türelem sem állhat le a fejlődésben.

Az író pár oldalban megfogalmazza a türelem lényegét: Várakozni. És ebben különbözik a többi erénytől. Nem kell tennünk semmit, csak éppen visszafogni magunkat. S ez olykor nehezebb, mint cselekedni.

A türelem hiánya miatt szenvednek az emberek leginkább. És a probléma forrása a szeretetlenség, az, hogy sokszor nem az Isteni szemüvegén keresztül nézünk egymás formálódó lelkére.

Igen és nem. – Simon Andrásnak ezt a versét, úgy érzem, nem tudnám jobban, tömörebben megfogalmazni, mint ahogy ő tette, ezért szeretném az egész versét idézni:

 Igen és nem

A szeretetnek két eszköze van

arra, hogy megmutassa magát:

az igenlés és a tagadás.

A szeretet annyival több a vonzalomnál,

hogy nincs alátéve

érzelmeink hullámzásának,

hanem az akaratunkkal is irányíthatjuk.

A szeretet

nem csupán érzelem,

hanem

szabad akaratunk horgonyvetése

valami vagy valaki mellett,

akit megmagyarázhatatlan

megérzéseink

vagy éppen tudatos megfontolásaink alapján

kiválasztunk magunknak

az arctalan

tömeg-

ből.

A következő szerzemény által ihletett gondolataimmal zárom e töprengésemet; címe:

A szeretet hiteljegye.

Ebben oly jól szavakba öntötte a szerző a lényeget. Szeretni annyit jelent, hogy nemcsak a hozzánk közel állókért hozunk áldozatot, hanem azokért is, akiknek életvitelével nem értünk egyet vagy esetleg ellenségesen viszonyulnak hozzánk. Tehát a szeretet nem egy érzelem, hanem egy tudatos döntés, elv hűséges követése, Jézus követése, hogy akkor is szeressünk, ha semmit nem kapunk cserébe érte.  

A szeretetet nem lehet kikényszeríteni, sem megparancsolni. 
Szeretetet csak szeretet ébreszthet.

Szeretetközelben

      Örültem, hogy eljuthattam Herceghalomba. Az ember, ha azt hallja „ifjúsági tábor”, hajlamos egy csupa tízen-húszon évesekből álló csoportra gondolni. De téves a feltételezés, miszerint a fiatalságnak korbeli korlátai lennének. Amíg az emberben ott ég a tanulás lángja– ami annyi mindent magában foglal –, addig fiatal.

Különleges volt tapasztalnom idén nyáron, hogy a Bibliaismereti táborban (Törökkoppány) és a herceghalmi ifitáborban is - bár mondhatni, hogy utóbb említettben például majdnem én voltam a legfiatalabb, mégis – barátokra leltem, és rövid időn belül azt éreztem, mintha már régóta ismernénk egymást. Persze Ferge Béla zenei foglalkozásai is nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy úgymond nekem is sikerüljön pozitív értelemben ’egy húron pendülnöm’ a társasággal. A hárfázás hallgatása is felüdített, de azt hiszem legalább akkora örömünket leltük abban, amikor magunk pengethettük meg a húrokat, és sikerült egy-egy egyszerű dallamot lejátszanunk. Nagyon várom már, hogy a Bibliában oly sokszor említett hárfán végre én is megtanulhassak játszani. Jó, hogy bár itt korlátaink vannak mind időben mind képességeinket illetően, de az öröklétben lehetőségünk lesz ebben is fejlődni.

Szép hét volt. De ahogy Eszti sem volt mentes a tanulás úgymond ’árnyától’, ami később napsütéssé vált, nekem is voltak beadandó feladataim. Három olvasónaplónak kellett volna elkészülnie, és egy hetem volt már csak a tanévkezdésig. Kettőről már sikerült írnom, de a harmadik könyv kiválasztása sem történt még meg, ami kicsit kétségbe ejtett. Egy regényt végigolvasni nem kis idő, plusz még írni is róla … Így nővérem javaslatára lementünk az ottani könyvtárba, és kutatásba kezdtünk, hátha találunk valami rövid szépirodalmi kötetet, ami közel áll hozzám és még írni is tudnék róla.

„Ez az! Erről írj!” – kiáltott fel Eszti nem sok idő múlva. Nagy lelkesen lapozgatott a könyvben mutogatva a benne lévő grafikákat. „Ez jó lesz! Tökéletes! Még grafikák is vannak benne, és hozzád közel állnak a rajzok. Így tudsz majd arról is írni, hogy a gondolatfutamok és az illusztrációk milyen hatást gyakoroltak rád együttesen …” Nem kellett kétszer mondania. Meggyőzőek voltak az érvek, s mivel nem lett volna már időm egy regényre, tudat alatt egy ilyen kötetet kerestem. Ő már ismerte Simon András Szeretetközelben című könyvét, és így tudott segíteni, hogy hogyan írjak olvasónaplót egy főleg versekből, rövid írásokból álló műről. Leültünk, hozzákezdtünk, majd az első iránymutatások után, egyedül folytattam az írást. Nagyon élveztem.

Talán már ismeritek ezt a könyvet, talán nem, de szerintem legtöbben már találkoztatok az író grafikáival. Engedjétek meg, hogy egy másik bejegyzésben egy-két gondolatot idézzek tőle, s a saját felfedezéseimet is megosszam veletek.

 

Egyrészről tapasztalat volt számomra az egész ifjúsági, azon belül rengeteg – itt nem említett dolog.

Tapasztalat volt másrészről az, hogy ne aggodalmaskodjak, ne aggodalmaskodjunk. Ha hisszük, hogy Isten segíthet, akkor induljunk el a cél irányába Vele.

Ha nem megyünk le a könyvtárba, a könyv nem fog magától feljönni az emeletre. Másrészről, ha Isten nélkül megyünk keresni, akkor nem biztos, hogy magunktól ráakadunk arra a könyvre, amire szükségem van.

Azon a héten a zene, az olvasás, az írás, a rajz, a kirándulás, maga a társaság … azok a dolgok, amik közel állnak hozzám mind ott voltak. Mindezekben ott volt a Jóisten.

Hálás vagyok Neki, hogy bár úgy tűnt, hogy az idén be kell érjem egy táborral, mégis elmehettem még egyre – így, hogy nem Bózsván volt -, és az évkezdés előtt egy nagy adag lelkesedéssel, feltöltekezve térhettem haza.